Richard Stark: The Hunter. A Parker Novel. The University of Chicago Press. 1962 és 2008. 208 oldal.
Stephen King Halálos árnyék című regénye (az egyik első gyengébb munkája) egy ponyvákban utazó szerzőről szól, aki Stark álnéven kőkemény, már-már beteges könyveket ír. Az ötletet egy bevallottan valós példáról koppintotta: Donald Westlake, a közkedvelt, humoros, könnyed krimik profija Richard Stark köpenyébe burkolózva a hatvanas évek eleje óta ontotta a Parker-regényeket, amelyek egy megállíthatatlan szociopatáról szólnak. Ontotta, mert Westlake/Stark idén újévkor meghalt.
Parker az abszolút kívülálló, állandó tettestársai nincsenek, a maffiával sem keveredik. Sem lelkiismerete, sem morálja, sem semmiféle érzelmi élete nincsen: egyedül a pénz érdekli. A The Hunter, a Parker-sorozat 1962-es legelső regényének elején is azon bosszankodik, hogy életében először kötődni kezdett egy nőhöz, aki a legutolsó meló, egy rablás során elárulta, hasba lőtte, ilyen hibát többet nem követhet el. Parker túlélte a merényletet, és bosszút esküszik, a pénzét akarja, a saját részét, negyvenháromezer dollárt, ennél egy centtel sem többet, de kevesebbet sem.
Úgyhogy kitekeri egyik őre nyakát, és meglép a fegyházból. Beállít az asszonyhoz, aki egy roncs, marja a lelkiismeret, hiszen csak bábu volt, az árulásra az egyik tettestárs kényszerítette, Mal, aki a pénzzel a maffiának akarta a tartozását kiegyenlíteni. Malt azóta már visszafogadta kebelébe a Szervezet, lépked felfelé a ranglétrán, a nőről rég megfeledkezett, eldobta mint a rongyot.
Parker mindenhová úgy ront be, mint a bulldózer. A nő először halálra rémül tőle, aztán beletörődik a helyzetbe. Parker először meg akarja kínozni, aztán rájön, hogy az asszony nem tud semmi fontosat. Mikor másnap, ébredés után a hálószobában holtan találja a nőt, nem érez sem szánalmat, sem gyászt: a hullát éjjel leviszi a parkba, és összeszabdalja az arcát, hogy nehezebben azonosíthassák.
És ez az első kb. 5 oldal.
A pusztító dühön kívül semmi érzelem, a bosszú és a pénz akarásán kívül semmi cél. A könyv maga is olyan, mint Parker: reductio ad absurdum, néha mintha egy alaprajz lenne, nem is regény. Semmi cicoma, semmi díszítés. Csak a tények, keményen, hidegen. Mintha tényleg nem Westlake írná, hanem ez a valaki, ez a Stark, egy másik ember: a szíve legsötétebb sarkából ráncigálja elő a dolgokat.
Ez a puritán stilizáció több dolgot eredményez, eredményezett: először is a hatvanas évek egyik legfontosabb amerikai filmjét, a Point Blank-et, amely a The Hunter adaptációja. Arról máshol, máskor. Másodszor, a krimihez, mint műfajhoz való újszerű hozzáállást. Az érzelmi kihalás az urbánus horrorban, amelynek nyomai ugyan már a Hammett, Chandler, stb. könyvekben, tehát általában a korábbi amerikai detektívregényekben is hajtóerőként funkcionálnak, itt elsőrendű motívumként kerül felhasználásra. Parker a bűnöző lélek addigi legrealisztikusabb, mert leghidegebb inkarnációja, egy általában romantikus fordulatokkal dolgozó zsáner ijesztő Frankenstein-szörnye. A figura maga a megtestesült maszkulin patológia, még azért a szexuális aberrációkon innen.
„A pénzemet akarom!”, és ennyi. Mikor ártatlanok szenvednek ki a keze között, csak megvonja a vállát. A meló része.
A Stark-regények az egész amerikai ponyvairodalmat, az antihősökhöz való hozzáállást bekeményítették. Stark és Parker nélkül sehol nem lenne a mai amerikai krimi, vagy a gengszterfilm. A stilizáció sajnos pár olyan dolgot is behoz, ami nekem túlságosan nem fekszik, pl. a szervezett bűnözés rendszerének és figuráinak kissé képregényfigura-szerű kezelését (a maffiát itt csak mint a Szervezetet emlegetik, és a főnököket Stark Mr. Ennek meg Mr. Annak nevezi el, a realizmus itt kiszáll az ablakon, ami az egyébként csontvalósnak szánt regénynek nem használ), de egyébként eléri a célját: beindít egy évtizedeken át életképes szériát, Stark legendás regényfolyamát.
