B-
Ófeigur Sigurdsson: Jón története
Libri Könyvkiadó, 2012, 256 oldal, 2542 HUF
A tüzes lávafolyam alattomosan fortyog a földön, a hamutól fekete eget pedig néha festik csak cikkcakkosra a villámok. A tévében semmi érdekeset nem adnak, bár ez nem olyan meglepő, elvégre 1755-öt írunk. Mi dolga volna hát néhány izlandi csúcsértelmiséginek, mint egy ír szerzetesek kaparta barlangüregben összegyűlni és emberes pálinkaadagok benyakalása közben a lángok mardosta, megfagyott sziget jövőjét tervezgetni? A vulkánkitörés okozta permanens Apokalipszis-hangulat mindennapi dermedtségét tudománytörténeti disputákkal elütő XVIII. századi izlandi kutatókról olvasni olyan, mint a Végítélet valódi napján Stephen Hawking, Mark Zuckerberg és Paulo Coelho skype-konferenciáját hallgatni mongol alámondással. Egy ideig roppant szórakoztató, hamarosan viszont úgy érezzük, jobban járnánk, ha valaki kihúzná végre a dugót.
Ófeigur Sigurðsson Jón története című regénye Jón Steingrímsson életének egy rövid, ám megpróbáltatásokkal teli periódusáról szól. A könyv magyar fordítójának utószavából kiderül, hogy a címszereplő részletes önéletírást hagyományozott bár ránk, abban viszont alig szól szinte 1755 kegyetlen teléről, amit egy barlangban volt kénytelen átvészelni, s ami nem telt épp eseménytelenül. Az üreglakásból premier plánban láthatta egyrészt a háborgó Katla vulkán színeváltozásait, másrészt dacolnia kellett a szóbeszéddel (?) is, miszerint tevékenyen közreműködött korábbi klastromfőnöke (egyben jelenlegi feleségének korábbi ura) láb alól történő eltételében. Legalábbis különös, hogy épp egy ilyen időszakot intéz el annyival a – máskülönben bőbeszédű – tiszteletes, hogy „jó és nyugodt" szakasz volt.
Ez a furcsa hiátus adta alighanem az ötletet az izlandi Ófeigur Sigurðsson számára, hogy a hiányzó napok krónikáját kitalált levelekből álló, hömpölygő regénybe írja. Sigurðsson különös narrációs technikát választott. Műve huszonhét, a távoli kedvesnek címzett küldeményben beszéltetik el. A forma véleményem szerint ahelyett, hogy segítené, olykor meg- megakasztja inkább a cselekményt, sőt kikezdi végső soron a könyv fikcióját is. Fentebbi viszonyok ismeretében ugyanis – bármennyire is profán szempontnak tűnik – mindenesetre kétséges, hogy az irományok egyáltalán eljutnak a címzetthez. Akkor meg – teheti fel a kérdést az egyszeri olvasó –, mi végre?
Persze elképzelhető, hogy Sigurðsson éppen a levelek útközben való odaveszésével igyekszik alátámasztani az említett időszaknak a Steingrímsson-korpuszban való aluldokumentáltságát. Ezt még tovább gondolva arra is juthatunk, hogy a szerző afféle found footage-textusként kívánja működtetni szövegét. Ehhez képest az epekedő-bűnbánó keretet – amire a címlapra írt „lávánál is forróbb szerelem" marketingkliséje is ráerősíteni igyekszik – továbbra sem tartom túlontúl erősnek, hovatovább mondvacsináltnak gondolom. A vágy és hiány elő- meg előkerül bár a szövegben, de a részletesen előadott tudománytörténeti érdekességek, az ihletett természetleírások, valamint a lebegtetett bűnösség tematizálásához képest mégiscsak alulreprezentált marad. A hihető levélhossz fikciójának való megfelelés vágya miatt olykor epizódok, eseménysorok szakadnak indokolatlanul félbe, hogy aztán a következő küldeményben folytatódjanak. Másutt a könyv komoly energiát kénytelen fordítani az önnönmaga által választott formai megoldás megindokolására. Többször osztja meg például szerelmével (illetve az olvasóval) Jón tiszteletes, hogy kire is bízta rá a korábbi postát. Összességében olyan tehát ez a szerkezet, mintha egy klassz kis izlandi gyapjúpulóverre kényszerzubbonyt húzott volna a szerző. Száz szónak is egy a vége: naplóként a szöveg működőképesebb volna szerintem.
De elég a mennydörgésből, hisz Sigurðsson könyve számos erénnyel is bír. Izgalmas például – s ez a fordítót is dicséri – a regény áradó szövegfűzése. A zuhatagszerű megfogalmazások hol a sagák szenvtelen beszédmódját, hol meg az ódon zsoltárok zengő sorait idézik. Az időtlen izlandi mítoszok és a keresztény ájtatosság nyelve keveredik a szövegtestben. Ennek legszebb példája tán, hogy a templom kupoláját egy helyen trollasszony kebléhez hasonlítja az elbeszélő. Azért is telitalálat ez a nyelv, mert közelebb hoz hozzánk egy olyan kort, amelyben az emberek isteni igazságszolgáltatásnak tartották ugyan a katasztrófákat, de kíváncsiak voltak azért azok természettudományos hátterére is. Kedvenc részem ezzel kapcsolatban a könyvből annak a két tudósnak az esete, akik expedíciót indítottak egy vulkánhoz, hogy megcáfolják a vélekedést: a kráterből kárhozott lelkek jajveszékelése hallatszik. Nemkülönben megmosolyogtató az az epizód, amikor a felfedezők papi áldást kérnek az új földfúróra. Ettől még – úgy tűnik – a XVIII. század közepén a kuruzslás nyerésre állt Izlandon az orvostudománnyal szemben.
Nagy ötletnek gondolom Jón tiszteletes hiányzó hónapjainak regénnyé írását, izgalmasnak találom továbbá a könyvnek azt a megoldását is, hogy a főhős személyes dilemmái mögé – afféle visszájáról megírt világkrónikaként –a korabeli értelmiséget érintő kérdéseket is felsorakoztatja a szerző. A történet megformáltsága mindazonáltal nehézkesnek tűnik nekem, hangsúlyait elrajzoltnak érzem, ezért aztán – Sigurðsson hősies vállalása előtt kalapot emelve – azt kell mondjam, a könyv elolvasása után jókora hiányérzet maradt bennem.
