Első mondat: A tavaszi esők felpuhították a földet, így Dunknak nem okozott nehézséget a sír megásása.
Miközben a Tűz és jég dala regény- és tévésorozat (Trónok harca) rendületlenül folytatja világhódító útját, a magyar kiadó egy régi adósságot törleszt George R. R. Martinnak az említett szériához kapcsolódó novelláinak kiadásával. Martin még 1998-ban írta meg az első Dunk & Egg-sztorit, amely nagyjából 90 évvel a Trónok harca eseményei előtt játszódik, és a címbeli, fiatal kóbor lovag és fegyverhordozójának kalandjait meséli el a Targaryenek uralkodása idején.
A kötetben az eddig megírt mindhárom Dunk & Egg-novella helyet kap (Martin még jó néhány továbbit tervez, végig szándékozik mesélni karakterei életét); a magyar olvasók egy része egyébként már ismerheti az elsőt, A kóbor lovag képregényes adaptációja ugyanis Magyarországon is megjelent 2006-ban.
George R.R. Martin: A hét királyság lovagja
Fordította: Novák Gábor, Alexandra Kiadó, 2014, 384 oldal, 2975 HUFB
A novellák a két vándor főhős, a 18 év körüli Dunk és a 10 év körüli Egg megpróbáltatásairól, reményeiről és küzdelmeiről szólnak egy látszólag békés korban, amelyre azonban még mindig ráveti az árnyékát egy másfél évtizeddel korábbi királyellenes lázadás. Vannak itt összeesküvések, árulások, intrikák, pöffeszkedő lovagok, még pöffeszkedőbb nemesek, jók és gonoszok, lovagi tornák, szánalmas kis magánháborúcskák és felkelések.
Ez alapján pedig úgy hangzik, mintha A hét királyság lovagjától ugyanazt kapnánk, mint a Tűz és jég dalától, de azért ez nem egészen igaz. Martin ezeket a novellákat sokkal hagyományosabb, heroikusabb stílusban írta meg: itt is megvillan ugyan Westeros világának kegyetlensége, vérmocska és dicstelensége, mégis, sokkal egyértelműbben tisztázódnak le a jók és a gonoszok közti határvonalak, és sokkal jellemzőbb a sztorikra a „jó elnyeri a méltó jutalmát, a rossz pedig a méltó büntetését” mesedramaturgia. Hogy mást ne mondjak, a talpig becsületes, tisztességes és nyílegyenes Dunk az a fajta karakter, akinek a Tűz és jég dalában legkésőbb száz oldallal a felbukkanása után elvágná valaki a torkát egy sikátorban vagy egy folyóparton (esetleg egy esküvőn).
Itt azonban ilyesmitől nem kell tartani, mert a regényekkel ellentétben ezek a novellák határozottan a címszereplőkre épülnek, és mindenki más csak vendég és másodhegedűs a történeteikben – ergo biztonságban vannak Martin gonosz, vértől csöpögő, gyilkos írókezétől. Mindez persze azt is jelenti, hogy a karakterek egyszerűbbek, a sztorik kiszámíthatóbbak, a hangvétel könnyedebb és úgy általában véve, pont az a morális kétértelműség, az az aprólékosan ábrázolt, sokszereplős fertő és őrült fordulatsorozat hiányzik, ami a Tűz és jég dalát magasan a fantasyk átlaga fölé emelte.
Sietek hozzátenni: ez nem azt jelenti, hogy ezek a történetek ne lennének jók, nagyon is azok. Szereplőik szimpatikusak, cselekményük izgalmas, világuk pedig – bár ez a legkevésbé sem meglepő – színes és érdekes. Abból pedig Martin hosszútávon kifejezetten előnyt kovácsol magának, hogy most nem olyan figurákról ír, akik rajta tartják a kezüket Westeros ütőerén, és ott vannak a királyságot meghatározó események fősodrában, hanem olyanokról, akik csak nagy néha, és akkor is csak mellékesen kapcsolódnak be a történelem folyásába, egyébként pedig egyszerű emberekként inkább a saját kenyerük megkeresésével vannak elfoglalva.
Röviden: A hét királyság lovagja jobban hajaz a tradicionálisabb középkori-jellegű kalandregényekre (a fantasy-elemek szinte csak utalások szintjén bukkannak fel benne), mint arra, amire a Tűz és jég dala rajongói számítanak. Vagyis az amúgy kifejezetten szórakoztató könyv (amelynek megértéséhez egyébként nem szükséges a regények és/vagy a tévésorozat ismerete) legnagyobb ellensége a túl magas elvárás lehet.
