B+
Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg
Ad Astra, 356 oldal, 2013, 2542 HUF
Első mondat: Matjek aznap éjjel kisurran az álmából, hogy ismét meglátogassa a tolvajt.
A Jean le Flambeur trilógia második kötete alaposan rácáfol arra a tézisre, hogy egy folytatás szükségszerűen ismétlésbe fullad, ami azonban a nyilvánvaló pozitívumok mellett azt is jelenti, hogy az olvasó megint kezdheti elölről azt a frusztráló megértés folyamatot, amin az első könyv, a Kvantumtolvaj elfogyasztásakor már végigment. Avagy ne hidd, hogy tisztában leszel Hannu Rajaniemi, elméleti matematikusból lett sci-fi író transzhumán világával, csak azért, mert egyszer már elmerültél benne.
Kapcsolódó anyag:
Mi lenne, ha a történetek olvasnának minket? Poszthumánok és kvantumtolvajok (beszámoló)
A Fraktálhercegre ugyanaz vonatkozik, mint elődjére: ha szereted, amikor a zsáner masszív szellemi kihívást intéz hozzád, és nem engedi, hogy csak úgy hátradőlj, és élvezd a sztorit, ha van türelmed hozzá, hogy akár még a regény kétharmadánál járva is a szerzőnek az általa teremtett futurisztikus közegről elejtett információs morzsáit (és nem többet) illesztgesd egymáshoz, hogy felfogd, mi, hogyan és miért történik, akkor pokolian jól fogsz szórakozni. Ha meg nem, akkor már a Kvantumtolvajt is sarokba vágtad uszkve 30 oldal után, úgyhogy ez a könyv – és ez a cikk – nem neked szól.
A Fraktálherceg folytatja, mélyíti és bonyolítja elődje sztoriját. Le Flambeur a Marsról lopott Schrödinger-doboz felnyitásával igyekszik előremozdítani az ügyét, Mieli pedig rég elveszett szerelmét szeretné visszakapni. Útjuk a Földre vezet, annak utolsó, még lakott városába, Szirrbe, az egyetlenbe, ami képes védekezni az egész bolygót elborító káoszkóddal szemben, és ahol a történetek ölni képesek. Itt él Tavaddud, egy nagyhatalmú férfi lánya, dzsinnek szeretője, aki családjától egy „isten”, egy Szobornoszt-tag kísérésének feladatát kapja meg, egy gyilkosság felderítésében. Ez persze azonnal a Kvantumtolvaj detektívszálát tűnik megidézni, de Rajaniemi teljesen más irányba viszi az ügyet. A könyv ezúttal az Ezeregyéjszaka Meséit idézi, mind hangulatában, mind szerkezetében, történetek történeteket rejtenek, keretbe foglalják egymást, összefonódnak, egzotikus hercegek, dzsinnek és repülő szőnyegek járnak át köztük – természetesen mind a kvantumfizikus hard sci-fi kontextusában.
A regényt az első felében a sztoriszálak nagyon ügyes kezelése ellenére terheli némi strukturális probléma, le Flambeur és Mieli története ugyanis csak akkor indul be igazán, amikor intelligens pókhajójukkal, Perphonennel megérkeznek végre a Földre – addig a cselekményt inkább Tavaddud rejtélyekkel és átverésekkel sűrített kalandja viszi előre. És pontosan emiatt találod magad ugyanolyan felkészületlennek, ugyanolyan idegennek, mint korábban, a Kvantumtolvaj olvasásakor. A Föld egy egészen más környezet, mint a Mars volt, más kultúrával, más titkokkal, más technológiával, más népekkel, más veszélyekkel. Ami tudást a mozgó várossal kapcsolatban hozol magaddal a Fraktálhercegbe, azt akár el is felejtheted: Szirrben egészen más törvényszerűségek uralkodnak, és ezek felfedezését Rajaniemi ismét rád bízza (bár egy kicsit azért több fogódzót nyújt, mint az első könyvében).
Amiben a trilógia középső darabja (a zárlat, a The Causal Angel kéziratát a szerző nemrég adta le a kiadójának) mindenképpen felülmúlja az elődjét, az a karakterek ábrázolása, múltjuk fokozatos feltárása, motivációik pontosabb behatárolása. Különösen Mieli járt jól, sokkal érdekesebb, árnyaltabb, szomorúbb és kedvelhetőbb figura lett, míg maga le Flambeur bizonyos szempontból rejtélyesebbé vált – a szereplők közti kapcsolatháló közben egyre izgalmasabb, komplexebb. Hogy mindez hova vezet, az majd a harmadik könyvből derül ki, amit a Fraktálherceg grandiózus karakter-, sőt, világformáló fináléjának és az abból kinövő pofátlan cliffhangernek köszönhetően nem lesz könnyű kivárni.
