„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki egy hideg áprilisi reggelen diófává változott” – a meseszerű kezdés dacára ez az egyik legszívbemarkolóbb első mondat, melyet az utóbbi időben gyerekkönyvben olvastam. Kolozsi László már az Apufa első oldalán nem hagy kétséget afelől, hogy ez a könyv miről fog szólni. Hőse két kisfiú, Bence és Noé, akiknek váratlanul meghal az apjuk. Leáll a szíve, soha többé nem tér haza. Természetes reakció, hogy az anyukájuk sír és szomorú, a gyerekeket viszont látszólag nem viseli meg annyira a dolog: ők ugyanis tudják, hogy az apukájuk a kertben álló diófába költözött.
Kolozsi László: Apufa, illusztráció: Igor Lazin
Manó Könyvek, 2017, 44 oldal, 2490 HUF
Egy pszichológus ezen a ponton biztosan jól ki tudná mutatni a gyász különböző fázisait, a tagadástól egészen az elfogadásig, de a gyerekek ebben a történetben természetesen nem akarnak analizálni. Kolozsinál természetesnek tűnik fel, hogy az apuka a fába költözött, és bár testileg nem tud velük lenni, ebben a formában mégis az életük része marad. Ami a gyerekeknek vigaszt nyújt, ám az anyának kicsit sem: a könyv fontos témája még a gyász sokfélesége, és az, hogy a megfelelő támogatás mellett hagyni kell mindenkit a maga módján gyászolni. Az anyának végeredményben a gyerekei segítenek túljutni a legnehezebb időszakon, és paradox módon éppen a veszteség az, amely szemléletbeli változást hoz az életükbe.
Az Apufa ugyanis nemcsak a halál utáni mindennapokat mutatja be, hanem azt az időszakot is, amikor az apa még velük élt – elméletben legalábbis. Az elfoglalt orvosnak ugyanis nagyon kevés ideje jutott a családjára: ünnepszámba ment, ha az esti fürdetésre hazaért, nem volt ideje a közös játékra, hancúrozásra. Az ő halála döbbentette rá az anyát is arra, hogy változtasson az életén, és többet legyen azokkal, akik igazán számítanak neki. Ezen a ponton érdemes felidézni Kolozsi László szavait, aki a Facebookon azt írta, hogy az Apufánál tulajdonképpen nem is a gyerekek és a halál problémája foglalkoztatta:
„Egyszerűen egy apát álmodtam meg magamnak. Egy olyat, amilyet szerettem volna. Mert nem olyan jutott. Egy éves sem voltam, amikor apám lelépett. Hogy miért, nem tudom pontosan. Ritkán találkoztunk, és a találkozásaink valahogy félrementek. Emlékszem, egyszer, augusztus 20-án, együtt utaztunk a tűzijátékra, olyan tizenöt éves lehettem, kb, és mellettünk a buszon egy férfi megfogta apám elég helyes és kedves csajának a fenekét. Mire apám odament a pasihoz, és egyetlen rohadt erős, felülről érkező parasztlengővel lesújtott rá. A férfi elesett, vérzett az orra, mire apám lehajolt, és a földön fekvő arcába vágott még kétszer, amíg az könyörögni nem kezdett, hogy hagyja. És a csaja azt nem mondta, hogy elég. Apám felállt, és igen bosszús volt, mert elszakadt az óraszíja. Remegtem. Meg sem mertem szólalni. A legfurább, hogy pontosan emlékszem a tűzijáték minden pillanatára. Arra is, hol álltunk, kik álltak körülöttünk. Az Apufa látszólag arról szól, hogy mennyit dolgoznak az apák, sosincsenek a gyerekükkel, pénzt keresnek, nem érnek rá. De valójában nem ez a lényeg. Nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy egy olyan apa, aki alig van otthon és keveset látni, keveset szól, mintha egy fában rejtőzködne, sokkal, de sokkal jobb annál, aki nincs ott soha. És akinek az árnyával még így is viaskodni kell.”
Az Apufának ezt a kettősségét (élet-halál, jelenlét-távollét, stb.) nagyon jól visszaadják Igor Lazin részben színes rajzai, melyek csak felerősítik a mese és valóság, álom és ébrenlét határán billegő figurák (és olvasók) érzéseit. Az Apufában nincs hollywoodi értelemben vett happyend, ez nem az a mese; van viszont megbékélés és elfogadás, egy komor, fájdalmas időszak lezárulásában pedig valószínűleg ez a legtöbb, ami gyerekkel és felnőttel megtörténhet.
Mutatunk pár oldalt a kötetből:
Apufa részletby konyvesblog on Scribd
