Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Delta Vision Kft., 320 oldal, 2012, 2542 HUF
Első mondat: Ez egy aranykor volt, a kalandozások, az intenzív élet és a durva agónia korszaka... de senki sem gondolta így.
Nemcsak, hogy egy William Blake-idézettel indítunk (A tigris), de aztán az első sorok a világirodalom legnagyszerűbb felütését („Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők”) idézik meg, illetve forgatják ki. Így később már nem is csodálkozunk azon, ahogy olvasás közben felsejlik a klasszikus (mondjuk shakespeare-i) bosszúdráma, a Monte Cristo grófja vagy akár a Moby Dick. Alfred Bester mondanivalójában, témáiban és moralitásában is rendkívül komplex 1956-os (!) sci-fi kalandját nem véletlenül sorolják a műfaj legnagyobbjai közé (minden túlzás nélkül: nem létezik „legjobb sci-fi” lista nélküle), és amellett, hogy említett előképeinek örökségével szépen és elegánsan játszik, fontos, hogy messze nem csak „kivett” az irodalomból, hanem rengeteget bele is tett. Korát évtizedekkel megelőzve ihlette meg a „hivatalosan” csak a ’80-as években elstartolt cyberpunkot (megavállalatok, az emberi test módosítása), a ’60-as évekbeli New Age előfutára volt, és megkockáztatom, hogy Clarke és Kubrick is merítettek belőle a 2001-hez, sőt talán az X-Men alkotói is.
Gulliver Foyle egy unalmas, különösebb célok és értelem nélküli otromba átlagember. Ez azonban megváltozik, amikor a Nomád nevű űrhajú harmadosztályú segédgépészeként egyetlen túlélője lesz egy csatának, és 170 napig vegetál a roncsban, mígnem egy baráti hajó, a Vorga rá nem talál – hogy aztán minden magyarázat nélkül a sorsára hagyja. Foyle-ban eltörik valami: hatalmas gyűlölet lobban benne, ami irányt ad addig üres létének, fókuszálja minden intelligenciáját, tudását és képességét. Végül saját erejéből megszökik a halál elől, és onnantól kezdve csak az érdekli, hogy megtalálja a Vorgát, és beteljesítse rajta bosszúját – pokolba minden és mindenki mással.
A Tigris! Tigris!-t olvasva szinte alig hihető, hogy 1956-ban íródott. Nemcsak nyelvezetében, tempójában, stílusában hat modernnek, hanem világábrázolásában is, ami általában a leginkább felelős a science fiction művek elavulásáért – nehéz olyan technológiai hátteret felvázolni, ami évek, évtizedek múlva is működőképes lesz. Bester ezt a problémát azzal kerüli meg, hogy a technológia helyett az evolúcióra helyezi a hangsúlyt: az űrutazás, a high tech fegyverek és egyéb eszközök csupán vázlatos háttérinformációk az egész emberi civilizációt alapjaiban felforgató dzsauntoláshoz, vagyis a csupán akaraterővel történő teleportáláshoz képest. Ez a véletlenül felfedezett emberi képesség (ami mellett mások – telepátia, telekinézis – is fel-felbukkannak) taszította háborúba a Naprendszert, és ez a háború juttatta abba a szituációba Foyle-t, ahonnan rettenetes, pusztító bosszúhadjáratát indítja.
A Monte Cristo grófja, mint fontos előkép, már csak azért is megkerülhetetlen, mert a főhős egy ponton nagy vagyonra tesz szert, és új identitást épít magának, hogy annak segítségével hajtsa végre bosszúját, ami végül megbánásba, megbocsátásba és megváltásba fordul – egyesek odáig merészkednek, hogy a Tigris! Tigris!-t a Dumas-klasszikus adaptációjának tartják. Jóval ritkábban vonnak párhuzamot a Moby Dickkel, pedig ha már irodalmi előképekről beszélünk, Melville regénye is legalább olyan fontos. A brutális, zsarnoki Foyle bosszúja dühöngő megszállottságba hajlik, az pedig csaknem őrületbe, és mindent és mindenkit felemészt maga körül – de a revanskereső fizikai-lelki odüsszeiát, a gyors sodrású kalandot (rövidsége ellenére a könyv hihetetlenül eseménydús) átszövik az emberi természetről, a jóról és a gonoszról, az osztálykülönbségekről, a társadalmi rendről szóló gondolatok (felvillan a hidegháborús paranoia, és a nukleáris holokauszt rémképe is). Bester nem egyszer szatirikusan ábrázolja a dzsauntolás által drasztikusan megváltoztatott világot, és többek közt ez is segít az olvasónak, hogy nagyobb szimpátiával viseltessen a maga körül vakon, habzó szájjal csapkodó főhős iránt.
És noha Foyle valóban a düh, a rosszakarat, a kegyetlenség megtestesítőjeként indul el a bosszú (és a saját, személyes apokalipszise) felé vezető úton (az arcát csúfító tetoválás érzelmi állapotának félelmetes kivetülése), erre a segítségre nem lesz mindig szükség. Mert Bester lassan formálja, faragja, finomítja, míg összetett, érdekes, sőt, már-már csodálatra méltó karakterré válik. A katartikus zárógondolat, amire az író mind a főhős egyéni, mind pedig környezetének társadalmi szintjén eljut (még ha utóbbi esetében ez kissé naivitás is), hogy senki nem reménytelenül és abszolút jó és rossz, hogy nem létezik veszett ügy, és hogy a megváltás mindig lehetséges, csak fel kell ismerni, hogy szükség van rá.
