A
Don Winslow: A gandzsa urai
Agave Könyvek, Budapest, 2012, 352 oldal, 2533 Ft
Első mondat: "A kurva anyját."
„Az álomból rémálom lett.”
Ilyen egyszerűen. Kivéve, hogy előbb volt a rémálom, és abból nőtt ki az álom. Legalábbis még álomnak tűnt a Barbár állatok olvasása közben (későbbi kiadásában, és a belőle készült, elhibázott Oliver Stone-adaptációban: Vadállatok). Kalifornia, napsütés. Szex, szerelem. Barátság, testvériség. Pénz, drogok. Élet, szabadság. A mocskos üzlet persze hozta magával a mocskos embereket és az öldöklő emberteleneket, de a háborús emlékekkel terhelt, tengerészgyalogos Chon, a pacifista Ben és a mindkettejüket szerető fruska, O fűtermesztő triójának még a vériszamos innen-senki-nem-távozik-élve leszámolás is álomszerűen végződött.
Kegyetlen, de gyönyörű vadromantikával.
A gandzsa urai ezt az álmot kontextusba helyezi.
Csúnyába.
A múlt, a vér, az eleve elrendeltség, a történelem, a nép, az egyetemes kiábrándulás és ártatlanságvesztés kontextusába.
És máris mást jelent az egész.
Don Winslow-nak irgalmatlan magas lécet kellett megugrania ezzel a könyvvel (portrénk a szerzőről). A Barbár állatok tökéletes, egyedi, feszes prózával véghezvitt ölős/szerelmes narratív ámokfutásának nincs párja az utóbbi évek thrillerei közt.
Vagyis nem volt.
Most már van.
A gandzsa urai a helyén hagyja a lécet, de csak épphogy. Ez pont elég ahhoz, hogy azt mondjuk, az előzmény majdnem olyan hatásos, mint a Barbár állatok. De csak majdnem, mert ha a világbajnok másodszor is ugyanazt a magasságot ugorja meg, az már nem ugyanolyan nagy kunszt. És most kibasztam magammal, mert az a másfajta
briliáns kunszt
amit Winslow itt véghezvisz, nem írható le lécugró metaforával.
Hacsak: ahelyett, hogy átugraná a lecet
elvarázsolja.
A könyv egyik szála 2005-ben játszódik, amikor Ben és Chon még csak nemrég indították be a marihuánabizniszüket, és máris szembetalálják magukat egy érdekcsoporttal (milyen szép szó), aminek
a rendszer láthatatlan alkotóelemeit képviselő tagjai
érzékenyen reagálnak, ha a területükön új játékosok tűnnek fel.
A másik szál 1967-ben indul, és csaknem negyed évszázadot ölel fel. Még szerencse, hogy Winslow a Barbár állatokban „készen” adta nekünk Ben, Chon és O karaktereit, és alig valamit árult el a múltjukról. Mert ez a másik szál arról szól, hogy honnan jöttek.
Honnan jöttek volna? A szüleikből.
Akiket a ’60-as évek hippi mozgalma ránt magával a drog, a szex és a szabadság delíriumába, majd a következő évtizedekben álmokat kergetnek, valósággal találkoznak, és tanúi annak, ahogy
Amerika szűzhártyája átszakad.
És akkor megértjük: Ben, Chon és O számára nem volt alternatíva, a szabadságuk valójában csak
a szabadság illúziója.
Ezt az illúziót pont a gyökértelenség, a múltnélküliség tisztasága teremtette. A gandzsa uraiból kiderül, hogy nincs gyökértelenség, hogy a múlt igenis létezik.
A múlt nagyon is, túlságosan is, kurvára létezik.
És súlyos sorsszerűséggel nehezedik a trió életére. A szüleik
(akikről eleinte nem tudjuk, melyikük kinek a felmenője – a családregény katartikus pikantériája, hogy a rokoni kapcsolatokra fokozatosan, fordulatosan
whodunit
módon derül fény - milyen briliáns ha az ember belegondol)
és a történelem együtt kövezték ki nekik az utat, amit a Barbár állatok végéig bejárnak, amit bejárni kénytelenek.
Az illúziók, a vadromantika, a szabadság, az önmegvalósítás mind odavannak. Mindenki baszhatja.
Ebben a kontextusban még Winslow sajátos, sorokat, mondatokat
megtörő
(mintha Cormac McCarthyt fejbe vágnák, és ahelyett, hogy mindent egybemos, mindent kihangsúlyozna)
egyébként eleven dialógusokkal, vad társadalomkritikával és frenetikus poénokkal átitatott prózája is kicsit mást jelent.
Azokat a
töredékeket
amikből a kétgenerációs családtörténet a végére a fenti következményekkel összeáll.
A káoszt, ami mindennek
a hátterében
a múltjában
a jelenében
a jövőjében
ott munkálkodik.
Amerikában, az egymásba mosódó álmok és rémálmok otthonában.
