A+
Tar Sándor: Szürke galambMagvető Kiadó, 1996, 289 oldal.
A Magvető Novellárium sorozatában jelent meg tavaly Tar Sándor válogatott novelláit tartalmazó kötet Te következel címen. Bár a szelekciós szempontokat sokan megkérdőjelezték, és több írás szerepeltetése valóban indokolatlannak tűnik, a könyv egésze mindenkit meggyőzhet arról, hogy – Esterházy Péter alapján – manapság novellát Bodor Ádám után Tar Sándor ír legjobban. Ennek örömére előkerestem a két nagyobb lélegzetvételű, sok helyen regényként emlegetett Tar-művet, A mi utcánkat és a Szürke galambot. Előbbi a szociografikus irodalmi hagyományokat alaposan felforgatva a szegénység és nyomor szívszorítóan valódinak tűnő fikciójában egyesíti a novellák konfliktusközpontú szerkezetét az állandóságot biztosító kilátástalan állapotszerűséggel. Egy reménytelenül távoli falu egyik eldugott utcájának nyomorúságos komédiája ez, páratlan a maga nemében.
A Szürke galamb, bár motívumszerkezetében és világszemléletében hasonló, a műfajt és az elbeszélés technikáját tekintve alaposan eltér a regény és novellafüzér között mozgó elődjétől. Ez a szöveg vérbeli krimi, és ebben a tekintetben – ezen a színvonalon – szinte egyedülálló a magyar irodalomban, Tar Sándor szövege ugyanis nem kizárólag tudósít, vagy feltár egy bűntényt, hanem saját hatáskörén belül bontja ki egy szövevényes ügy szálait. Maga a szöveg válik tehát a nyomozás anyagává, az olvasó pedig a feldarabolt narráció elemeinek összeillesztésével a főhőssel egyenrangú nyomozóvá. Egy bő évtizedes kritikai múlttal rendelkező könyvről recenziót írni ilyen terjedelemben felesleges, kedvcsinálót, ismertetőt azonban szinte kötelező, különösen akkor, ha a szerző, műveivel együtt lassan kiszorul az irodalmi közbeszédből.
Tar Sándor közéleti szereplése, majd tragikus halála alaposan megosztotta a kortársakat. Ezzel azonban a (laikus) olvasónak szerencsére nem kell törődnie, hiszen az alkotó számára a legnagyobb jóvátétel a szövegek, és nem a magánember utólagos megítélése lehet. A Szürke galamb rászolgál a kedvező fogadtatásra, akár hivatalos kritikáról, akár laikus olvasókról legyen szó. A szöveg nyelvezete semmilyen hasonlóságot nem mutat a hazai posztmodern irodalom jeles képviselőinek stílusával, Bodor Ádámhoz hasonlóan Tar Sándor is a későmodern irodalmi beszédmód egy egészen különös változatát engedi megszólalni műveiben. Ennek köszönhetően a Szürke galamb könnyen olvasható, mégis a műfaji megjelöléshez (Bűnregény) illően súlyos szövege frissnek és újszerűnek hat minden időben. De míg Bodor Sinistra körzetének mágikus narrációja az (emberi) természet megismerhetetlenségének tragédiáját tematizálta, addig Tar Sándor szereplői az utolsó ördögi gondolatukig kiismerhetők. Ez a szöveg a bűn regénye, azé a bűné, amely az emberi elme apró zugaiba is befészkeli magát, és alapvetően határozza meg a szereplőket, sőt, mivel a cselekvés, a gondolkodás maga a bűn, ezért a legkisebb porcikájukig megismert figurák határozzák meg a bűnbeesést. Nem meglepő ezek után, hogy a szöveg egy pontján azzal szembesülünk, hogy ebben a világban „a pokol pedig a földön van, és életnek hívják”. Ezek után egyetlen kérdésünk maradhat: a szöveg világa vajon mennyiben tér el az olvasó világától?
Egy társadalmi problémákat – az életmű egyéb darabjaihoz mérve felszínesen – felvető, egzisztenciális krimi, amelyben több vér folyik, mint egy vágóhídon, és ahol laponként öt-nyolc ember hal erőszakos halált, már önmagában is figyelemfelkeltő, ám ha az (újra)olvasás után végigböngésszük az elkeseredett gyilkosságok mögött rejlő egyéni sorstragédiákat, a szöveg egészen különleges rétegei is megnyílhatnak előttünk. Minden elfogultságom ellenére a Szürke galamb az egyik legkiválóbb kortárs irodalmi szöveg. Olyan közel hozza az emberi gonoszságot, hogy szinte elszégyelljük magunkat tőle, és olyan kíméletlen pontossággal ábrázolja az amúgy akciófilmbe illő jelenetek szereplőinek nyomorát, hogy óhatatlanul felmerül bennünk a lét teljes értelmetlensége; felemelő pillanat.
A nyomozás tétje végső soron nem kizárólag egy bűntény és az ahhoz kapcsolódó sérelmek megtorlásának felderítése, hanem néhány különleges – vagyis a szöveg világából valamelyest kiemelkedő – szereplő boldogsága. Minden korábban leírt borzalom ellenére ugyanis a Szürke galamb a nyomorban fellelhető szépség regénye is. A bűn, amely beette magát az ember csontjaiba, nem képes tökéletes pusztulást véghez vinni, akad néhány romlottságában is kristálytiszta lény, akik puszta létezésükkel cáfolnak rá az élet reménytelenségére. A nyomor csak a boldogsággal, a földi lét kegyelemteljes pillanatival együtt jelenhet meg. Tar Sándor prózája a létezés értelmetlenségében képes megragadni a boldogságot, és amíg hőseinek megadatik, hogy egymásra találjanak, addig a földi pokol sem tűnik elviselhetetlennek.
