Bán Zoltán András: Keserű
Bookart Kiadó, 2014, 176 oldal, 2890 Ft
Első mondat: Borzalmas álmom volt.
Bán Zoltán András megírta Tar Sándor megrázó történetét: hogyan lesz egy íróból egy korszak jelképpé váló szomorú főszereplője. A debreceni munkásból előbb a budapesti értelmiségi köröket megnyerű, rendkívüli íróalak lesz, majd egy rendszer jelképévé válik azáltal, hogy kiderül róla, éveken keresztül jelentett az államhatalomnak. Tar Sándort 1979-ben, 38 éves korában szervezte be a III/IIII, hogy Kenedi Jánosról és baráti köréről jelentsen. Tarról 1999-ben derült ki, hogy besúgó volt, története nagy vitákat generált annak idején, felemésztette az írót is, aki 2005-ben hunyt el.
A magányos, alkoholista, debreceni lakásának száműzetésében élő író utolsó éveit dolgozza fel Bán Zoltán András nagy figyelemmel és érzékenységgel, megmutatva a főszereplőben dolgozó, lelket emésztő feszültségeket, szorongást. A regény főszereplője egy Sólyom Ferenc nevű író, aki Keserű néven írt jelentéseket. Az élete fordulópontját később így írja meg: “Aztán lebuktam, és annyi”.
A tartótiszt és a jelentéseket író ügynök ülnek egymással szemben egy fedett lakásban Pesten - mondjuk egy olyanban, mint A vizsga című filmben. A tartótiszt barátkozni akar, jobban megismerni a Keserű nevű ügynökét, mert ők egy sötét világ két féltekéje, amit az ősbűn, az árulás tart össze nagyon szorosan. Az előbbi magabiztosan kínálja a különböző italokat, hogy oldja saját feszültségét és a másik bűntudatát. Keserű ezzel szemben gyanakvással figyeli a helyzet alakulását, távolságtartással kezeli a tarttóiszt közeledését, de közben feloldódik a beszélgetésben.
Bán Zoltán András borzasztóan sűrű, mindenféle szélsőségeket árnyaltan megmutató párbeszédet írt meg, ami talán pontosan ábrázolja egy korszak működésének lényegét: a tartótiszt és a besúgó örök és elválaszthatatlan kapcsolatát.
“Sebestyén: És a macskái? Igor és Bonifác, ha jól tudom.
Keserű: azok is megvannak. Nyávognak néha. Ezentúll a macskákról is jelentenem kell?
Sebestyén: Maga hozta őket szóba a múltkori jelentésében.
Keserű: Hát igen. Elnézést. De szükségem volt némi emberi elemre is.
Sebestyén: Csakhogy a jelentésírás nem irodalom, Sólyom barátom. És a macskák nem emberek. No mindegy. Olyan borostás a modora, mint a képe; ráférne egy borotválás. Folyton ez a szembeállás. Már az italban is.
Keserű: Nem volt időm borotválkozni, rohannom kellett. Nem szoktam késni. És: nem állok én szembe semmivel, csak egyszerűen ma nem iszom.
Sebestyén: Akkor kénytelen leszek egyedül. Remélve, hogy közben megjön a kedve. Heineken! Holland. Hozzá valódi orosz vodka, a békés egymás mellett élés jegyében. Na, egészségére. Szeretném, ha kicsit jobban megismernénk egymást.
Keserű: Egyébként ez most kihallgatás?
Sebestyén: Dehogy. Egyszerűen csak eljött az ideje, hogy egyszer kicsit személyesen is elbeszélgessünk. Barátilag.
Keserű: Azt mondta, komoly beszélgetés lesz.
Sebestyén: A barátság komoly dolog, Sólyom elvtárs.
Keserű: Szólítson csak nyugodtan Keserűnek. Nem harapok érte.” (46-47.)
A párbeszéd végig elképesztő ritmusban pörög, Keserű megtörik, inni kezd, Sebestyén az jelentéseit elemzi, amiben talán a kelleténél több a helyzetrajz, hosszúak a szövegek (“a legutóbbi 19 oldal”). Ha ez egy filmjelenet lenne, akkor a videomegosztókon önálló életet élne ez a párbeszédsor, mint Michael Mann Szemtől szembe című filmjében Al Pacino és Robert De Niro párosa.
Sólyomért még saját tartótisztje is rajong, imádja olvasni a jelentéseit, dedikáltatja a könyvét vele. A jelentéseit novelláknak nevezi. A regény két nagy részből áll össze: az első felében főleg első szám első személyben hadakozik a történet elbeszélhetetlenségével a szerző, miközben múltjából sok fontos részletet feltárnak, így például a beszervezést, és annak előzményét, a homoszexuális kapcsolatot, amivel megzsarolhatták Sólyomot. Mindkét egységben kiemelt szerepet kap egy-egy tartótiszt, az elsőben Sebestyén, a másikban Kemenczés története. Amíg Sólyom magányosan, szinte száműzetésben él, addig Keserű identitásában mindig fontos szerepet kap a tartótiszt, akinél a besúgó sem létezhet, hiszen ha nincs kinek jelenteni, akkor a besúgás sincsen. A tartótiszt és az ügynök beszélgetésében hangzik el egyébként a James Bond névjegyszerű bemutatkozását is verő mondat: “Azt írom alá: Keserű. Ebben a lakásban ez a nevem.”
Tar Sándor történetéről itt olvashatsz bővebben>>
Regényében Bán Zoltán András megteremti a besúgó író megtört alakját, akit igazán soha nem fogadott be a magyar irodalom, de mégis kiemelték, szerették, viszont abban a pillanatban kihátráltak mögüle, amikor az ősbűn kiderült. Bán nagy feladata, hogy belülről, önéletírásként, sőt vallomásként megírja Sólyom történetét: hogyan birkózik a lélek, a bűn az állandóan részeg, és ezért megbízhatatlan íróban, hogy reflektál a történtekre, és hogyan viszonyul az igazság (?), az őszinteség (?) a narrációval, a történettel. Minden írás egyben fikció is, így Sólyom az írás során elsősorban azzal szembesül, hogy elbeszélhetetlen a története. Az íráshoz szabadság kell, viszont ő saját múltja, története és árulása rabja, ráadásul nem találja a műfajt és a hangot a megszólaláshoz.
Sólyom író: az ő identitása szempontjából nincs különbség a szépirodalom és a jelentésírás között. Viszont ő is érzékeli a morális különbségeket, akármennyire is próbálja értékteleníteni a jelentéseit. Az ő sziszifuszi munkája is ebből ered: írnia kell egy olyan történetet, ami elbeszélhetetlen, megírhatatlan: “De annyit talán tudok, hogy irodalom, pontosabban írás nélkül már nem élhetek. Régebben talán tudtam volna. Ma már nem. Vagy mégis? (Hiszen szinte már nem is írok, alig publikálok.) Ez a legkínzóbb kérdésem.” (36.)
Sólyom képtelen megírni a történetét, így arról ír, mi áll az írás útjában. Például kiemeli, hogy a budapesti értelmiség hogyan szállt rá: “Rohadékok. Az úgynevezett kollégák. Öt éve, amikor lebuktam, teleírták a sajtót. Jól van, lebuktam, annyi. De ezeknek más is kell.” (81.) A közösség és a besúgó viszonyát hosszan elemzi Bán Zoltán András, amíg fel nem fejti az ősbűn előtti állapotot is: miért volt mindig kívülálló Sólyom, miért nem nyert bebocsájtást soha az írók közé.
“Katarzis - egyfolytában ezt hallottam mindenfelől. (Jorgosztól az tanulam, hogy Görögországban a Patyolatot hívják katarzisnak.) De hát ez nyilvánvalóan képtelen történet lenne. Ez nem úgy megy, hogy bedobsz egy érmét, és kijön egy mosott-vasalt Keserű. Vagy egy Sólyom. Ami megtörtént, azt semmi sem semlegesítheti. Ráadásul az én katarzisom nem lehet a tiétek. Vagy az lenne a cél, hogy én dögöljek bele a ti katarzisotokba? Olyan ez, mint egy haláleset: mindenki szomorkodik és gyászol, hogy nem ő fekszik a ravatalon. Nincs nagy kedvem helyettetek bemászni a koporsóba.” (35.)
Bán Zoltán András regénye erős és lendületes, egy olyan, az egész társadalmunkat megrázó történetet írt meg szinte tényirodalomként, de mégis fikcióként, ami korábban megoldás nélkül veszett el a diskurzusban. Témáját tekintve a Javított kiadás mellett a helye: ha egyszer valakinek el kell magyarázni, hogy működött ez az ország, és ebben az országban az emberek, annak Esterházy Péter aparegénye mellett a Keserűt is ajánlani kell. Nyilván sok problémát vet fel Tar története szempontjából Bán Zoltán András ilyen mértékű belehelyezkedése, de ritkán tanulni ennyit Magyarországról, mint ebből a könyvből.
A végére a realizmus diadaláról
Margócsy István az Élet és irodalomban több szempontból támadta a könyvet, cikkét így zárja: "Úgy vélem, Bán Zoltán András e nagyigényű könyvére a leginkább a híres Lukács György-i kategóriának, a realizmus diadalának inverze illenék: e könyv – a szerzői intenciók dacára –nem más, mint a realizmus kudarca." Bán Zoltán András A realizmus diadala címen írt cikket a Magyar Narancsba 2002-ben Esterházy Péter Javított kiadásáról. Utóbbi könyv ugye arról szól, hogy kiderül, Esterházy apja besúgó volt. Így zárja a cikket: "Szép, kopárságában is patetikus válasz, noha a legkevésbé sem annak szánta az író. Ám a valódi, mély feleletet a könyv egésze adja meg. Hogy sikerült megformálnia a megformálhatatlant, hogy sikerült formát találnia tökéletesen valószínűtlen anyagának, hogy képes volt esztétikai diadallá változtatni az etikai vereséget - ez a Javított kiadás nagy művészi tette. Ekkor kiderül: a realizmus diadala voltaképpen Esterházy Péter szándékai szerint történt. Ez, vagyis az esztétikai győzelem szertefoszlat bármiféle morális kételyt. Ebben a könyvben "etika és esztétika egy", amint azt a szerző által oly nagy örömmel másolt Ludwig Wittgenstein írta egykoron."
