A
Marton László Távolodó: Bakelitszomj
Kalligram, 144 oldal, 2013, 2600 HUF
Az idei Könyvfesztiválra jött ki az eddig megírt legjobb magyar nyelvű rock-könyv. Az ideális pedig az lenne, ha ezzel a mondattal be is fejezhetném ezt a recenziót, de nem illik. Már csak azért sem, mert ez a hamarnak tűnő konklúzió némi magyarázatra szorul. Egyrészt azért, mert nem a megszokott módon tárgyalja a rockzenét: épp annyira irodalom, naplóként elővezetett tárcák és tárcanovellák sora, mint amennyire választott témájának lehető legmélyebb bemutatása. Ráadásul nem is csak rock, találóbb lenne popot mondani, elvégre megegyezésszerűen popkultúrában élünk.
Távolodó régi játékos, az eltűnt idő nyomában halad évtizedek óta, rock, blues, gospel, jazz, punk, világzene, noise és folk érintettség húzódik több évtizednyi terjedelemben a mélyben, és születik meg időről időre különböző kötetekben. Vagy klasszikus irodalmi formák, novellák, kitágított naplótöredékek, versek, vagy a zenéket tekintve műfaji könyvek a végeredmény pár évente – de igazából mindegy is, valódi esemény egy-egy Távolodó-könyv.
Ahogy elnézem azonban, irodalmi körökben mintha nem igazán tűnne fel, vagy csak én nem látom, de ha úgy van, az baj, mert Marton László nagyon tud írni, és most nem a szimpla és zsigeri lábakon járó rajongásé ez a lelkes hang, azon kevesek közé sorolom – objektíve: sorolható -, aki az egyetemes irodalmi nívót tudják, és ebben ugye nem lehetséges pardont elfogadni. Mivel a sűrítés mestere, ezért mennyiségben nem kényezteti el olvasóit, és talán jól is van ez így
Adva is van példának jelen tárgyunk, ez a Bakelitszomj. Formailag fél, egy, legfeljebb két oldalas tárcák, tehát kevés szó, néha egészen szűk mondatok, és ha be is indul néha egy-egy bekezdés, akkor meg, mint bizonyos zenékben, ritmus és tempóváltás történik. Azt nagyon hallani ezekben a kiérlelt és végsőkig csiszolt mondatokban, apró oldalakban, hogy tényleg több évtizednyi megélés eredményei, néha véres fájdalommal, máskor gyomorgörccsel küszködve vésődtek fel a belső noteszlapokra, hogy aztán a megfelelő formát megtalálva írójuk tavaly, azaz 2012-ben, egyévnyi naplózás után napvilágra hozhassa. A kiindulópont minden esetben egy-egy bakelitlemez volt – az érintettség tárgyai - az érintettség évtizedeiből. Néha ezek csak alkalmas eszközök voltak, hogy kibukjon valami fel alig dolgozható rettenet, fájdalom, vagy öröm, a felszakadó eksztázis, és a szerelem pillanatai - tényleg csak pillanatok, Martonnál a létezés mindig fókuszpontokban, töredékpillanatokban mérhető, és értelemmel nem is vizsgálható, csak költészettel. Iskolapéldája, hogy kell zenét és szerelmet, az életfolyam megannyi lüktető pulzusát prózakölteményekbe sűríteni.
Ráadásul a Bakelitszomj változatos és letehetetlen olvasmány, ez a 140 oldalnyi, blokkonként fotókkal illusztrált vékony kis kötet egyszerre történő olvasást kíván, a tárcányi naplók egymásba érnek, egymásból fakadnak. Ráadásul annyi az impulzus, mintha több száz oldalnyi, sok fejezetes regényt olvasnánk, tapintható az évek, benyomások és megélések mázsányi súlya. Az egész popzene bele van sűrítve, és nem csak egy ember, az író életének szűrűjén át, barátok, szerelmek, család, az anya, a volt feleség is megidéződik, és természetesen a zenészek, a bandák, az underground dalszerzők, maguk a hősök is. Bár itt, és ez is lényeges pont, nincs már különbség a világ által piedesztálra emelt popikonok és a hétköznapok figurái közt, a barátok, szerelmek, vagyis minden szereplő főhős, egy megnyugtatóan felfoghatatlan és alig feldolgozható világ egyenértékű főhősei. De nem csak irodalmi elugrásban utazhatunk, mert bár lexikális rocktörténetről szó sincs, mégis a beidézett lemezek kapcsán felmerülő előadókról is sokat megtudhatunk. Úgy is tűnik a lehető legtöbbet, jóval többet, mintha adattömeget sorakoztató szakkönyv lenne, mert a személyessé tétel, az, hogy rajongó és tárgya eggyé értek - de az is lehet, hogy mindig is egyek voltak -, nos ez a lehető legátélhetőbbé teszi a történeteket és nagyon is felismerhetővé magukat az elérhetetlen ikonokat. Minta a szerző barátai, és életének konkrét szereplői lennének mind, és nincs különbség, hogy az anyukát látjuk éppen egy adott helyzetben, vagy Patti Smith-t. Amikor persze letesszük a könyvet, lassacskán kijózanodunk, és fájdalmas búcsút kell vennünk ezektől a szinte túlzottan is közel került figuráktól, akik sok esetben persze a saját hőseink is, már ha épp mi is a popkultúra rajongói, menthetetlen megszállottjai vagyunk.
Az egymástól látszólag lehető legtávolabb eső zenészek és zenekarok kerülnek itt természetes közelségbe, mintha mind egy nagy család tagjai volnának, és semmit sem számít, hogy valaki épp korszakos fekete bárány, vagy csak szelíd folkista, mind egyazon történet, egy káprázatosan megírt rockandroll életregény tevőleges szereplői. De hogy azért további példákat is mondjak végre, olyanok bukkannak fel itt többek közt, mint a Trabant, a Dog Faced Hermans, az Ideal, a Little Axe, a Miladojka Youneed, a Zvuki Mu, a Kolinda, a Walkaboutrs, a The Yardbirds, a Jesus Lizard, a King Crimson, a Plasmatics, a Klezmatics, a Die Haut, a Sonic Youth, és a Black Flag, valamint Cseh Tamás, Aretha Franklin, Nina Hagen, Jimi Hendrix, Lydia Lunch, Leonard Cohen, Miles Davis, Nick Cave, David Bowie, Claus Nomi, Cesaria Evora és természetesen a legnagyobb szerelem, Patti Smith többször is...
És még egyszer, bár lemezcímnyi, vagy ráutalásszerű rövid fejezetekre osztódik a kötet, egyszerre érdemes elolvasni, mintegy másfél-két órányi az egész. Aztán persze jön a feldolgozás időszaka, amelyik album megvan azt kerítsük elő, ami pedig kimaradt, annak járjunk utána.
Szerző: Rácz Mihály
-----------------------------------------------------------------------------------
A szerző május 16-án este nyolckor tart könyvbemutató estet a Budapest Music Centerben (IX. ker., Mátyás utca 8.) a kötetben szereplő zenéket erre az eseményre feldolgozó Ágoston Kártett társaságában. A belépés díjtalan.
