Robert A. Heinlein: Ajtó a nyárba, fordította: Joó Attila
Metropolis Media, 2014, 240 oldal, 2990 HUF
B
Első mondat: "Egyik télen, kevéssel a Hathetes Háború előtt a kandúrom, Petronius Méltóságos Úr és jómagam egy régi farmházban laktunk Connecticutban."
A jövő regényben való elképzelésével az a baj, hogy ha az a jövőbeli idő eljön, garantáltan nem olyan lesz, mint amilyennek anno megírták. Egy sci-fi szerző persze aligha hibáztatható érte, ha nem tudja kristálytisztán megálmodni, hogy mi lesz mondjuk négy évtizeddel később, elvégre csak abból indulhat ki, ami a maga korában létezik. Így lehetséges, hogy abban a 2000-es évben, amit Robert A. Heinlein 1957-ben elképzelt, nincs sem internet, sem mobiltelefon, de időgép például van.
Csak a poén kedvéért, érdemes összevetni ezt a könyvet Alfred Bester mindössze egy évvel korábban született Tigris! Tigris!-ével. Bester olyan megoldásokkal, cselekményelemekkel dolgozott, amik az ábrázolt jövő technológiáját nagyrészt homályban hagyták – így a könyv még ma is alig számít elavultnak. Az Ajtó a nyárba annak számít (persze: eleve egy mérnök a főszereplője), viszont ennek ellenére is roppant élvezetes, még 2014-ből visszatekintve is - ha már Heinleinnek ez a klasszikusa csak most, elegáns 57 éves késéssel jelenhetett meg itthon.
Ami egykor egy merész, gazdag elképzelés volt fiatalító szerekkel, hideg alvással (hibernáció), teljesen hétköznapi robotszolgákkal, és egy pusztító nukleáris háborúból felépült, meglepően egészséges emberi civilizációval, az most már egy bájosan retrofuturisztikus, „mi lett volna, ha” világ.
A főszereplője egy zseniális mérnök, Daniel Boon Davis (a történetet az ő narrációjából ismerjük meg), akit menyasszonya és legjobb barátja átvernek 1970-ben: ellopják a cégét, a találmányait, őt magát pedig harminc évre hibernálják. Davis 2000-ben egy vas nélkül ébred fel egy teljesen új világban, és ugyan kezdeti erőfeszítései a beilleszkedésre csak mérsékelt sikerekkel járnak, ám amikor megtudja, hogy már feltalálták az időutazást (noha tökéletlensége miatt titokban tartják), új tervvel áll elő: visszamegy 1970-be, és rendbe teszi a dolgokat.
Davis nem egy akcióhős, hanem egy intelligens, józanul gondolkodó, de gyarló, magát teljesen a mérnöki munkának szentelő ember, aki egyfajta idealisztikus nézőpontot (Heinleinét) képvisel. Úgyhogy ez a rendbetétel nem ököllel és puskával történik, hanem fortéllyal: Heinlein jól átgondolt, pörgős sci-fi kalandot írt, amiben a „kaland” kutatásokban, papírok megírásában, információszerzésben, és a mesélő szempontjából egyszer már megtörtént szituációk kreatív kihasználásban nyilvánul meg. A cselekmény meglehetősen egyszerű, ráadásul különösebb fordulatokkal, meglepetésekkel sem szolgál: az első felében átverik a főhőst, aki a másodikban mindent helyrehoz, méghozzá különösebb bonyodalmak, akadályok nélkül – Heinlein játszik kicsit a tipikus időparadoxonokkal, de inkább csak elméletben, a sztori alakulásában nem nagyon van szerepük.
Lehet, hogy ez így nem hangzik valami jól, pedig az: Heinlein roppant gördülékenyen, olvasmányosan írt, mestere volt a történetvezetésnek, és pontosan tudta, hogy hogyan kell eladnia az akár kevésbé erőteljes ötleteit is. A mindössze tizenhárom nap alatt megírt Ajtó a nyárba pedig elég rövid hozzá, hogy ne unjunk rá az említett szimplicitására. Nyilván az elmúlt bő fél évszázadban rengeteg mű született, ami sokkal komplexebben, ravaszabban, ügyesebben bánik az időutazás témájával, de az a könnyedség és lazaság, amivel Heinlein prezentálta a sztoriját (még a kissé furcsa, és többek által aggályosnak tartott romantikus szálat is), máig ellenállhatatlan.
