Kim Stanley Robinson: 2312, fordította: Farkas Veronika
Agave, 2014, 576 oldal, 3780 HUF
Ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy az embernek régi vágya, hogy kirepüljön a csillagok közé, a science fiction pedig már egészen a kezdetektől lelkesen foglakozik ezzel a vággyal. Se szeri, se száma a regényeknek, filmeknek és képregényeknek, amikben a Föld gyermekei kirajzanak az univerzumba, és benépesítik azt. Kim Stanley Robinson, a Mars-trilógia írója ebből a szenvedélyes, űroperás jövőábrázolásból jócskán visszavesz, és ragaszkodik a (jelenlegi ismereteink által meghatározott) realitáshoz: a csillagok elérhetetlenül messze vannak, így az embernek marad a Naprendszer, mint élet- és játszótér. De már ez a limitált diaszpóra is épp elég problémával jár, amiket Robinson bámulatos képzelőerővel fejt ki: a 2312 az egyik legrészletesebb, legizgalmasabb jövőképpel szolgál, amit valaha papírra vetettek. Sajnos azonban ezt a történet maga igencsak megszenvedni.
A Nebula-díjas regény a XXIV. század elején kezdődik. A Merkúron élő, 130 éves művész és korábbi terrárium- (kibelezett, terraformált és benépesített aszteroida) tervező, Swan éppen nagyanyját, Alexet gyászolja, amikor annak egykori barátaitól, egy tudóstól és egy diplomatától megtudja, hogy a nő komoly titkokat rejtegetett előle. Alex része volt egy kevesek által ismert összeesküvésnek, amelynek célja, hogy megakadályozza egy közelgő társadalmi-politikai-biológiai katasztrófa bekövetkeztét a Földön, és stabilizálja a Naprendszert, illetve a végére járjon a kvabusok (kvantumszámítógépek) problémájának: azok ugyanis, úgy tűnik, az utóbbi időben túllépték programozásuk kereteit, és ennek következményei megjósolhatatlanok.
A 2312 jövőképe szinte páratlanul komplex: Robinson rendkívül gazdag, politikailag, filozófiailag, kulturálisan, történelmileg is kidolgozott, tudományos alapossággal megtámogatott világot fest fel, és könyvének szinte minden oldalára jut egy remek ötlet, gondolat, ami az 570 oldalas terjedelmet tekintve nem kis dolog. A sci-fi szerzők jellemzően ráállnak egy-egy témára, legyen az társadalomkritika, szingularitás vagy gyarmatosítás, és azt – jó esetben – szépen körüljárják, míg az általuk ábrázolt jövő egyéb aspektusaira inkább csak futólag térnek ki, ha ugyan egyáltalán. A 2312 legnagyobb erénye ezzel szemben éppen az, hogy olyan, mint egy kordokumentum: szinte mintha egy történelemkönyvet olvasnánk, amit valaki visszahajított nekünk a jövőből (a cselekmény folyását ily módon történelmi kivonatok szakítják meg, amik egy-egy tudományos vívmányról, történelmi eseményről számolnak be tárgyilagosan, vagy akár csak egy bolygó vagy egy hold jellemzéseként szolgálnak).
Vagyis Robinson nem csak a történet szempontjából elengedhetetlenül fontos dolgokra tér ki, hanem többek közt a szexualitás (egyáltalán, a nemiség) és a művészet, az önkifejezés totális szabadságára is. Azt, hogy mennyire természetes a XXIV. században, hogy egy nőnek nem csak vaginája, hanem pénisze is van, azzal érzékelteti, hogy a főszereplővel kapcsolatban eleinte szinte pusztán futólag tesz róla említést, ahogy az emberi és az égitestek (sőt, lényegében minden) művészeti alapanyagként való felhasználása is evidenciaként vonul végig a könyvön. A hordozható (sőt, beültethető) kvantumszámítógépek, a sikeresen megnövelt emberi élettartam, vagy a naprendszeri tervgazdálkodás és a kapitalizmus elavultnak számító mocsarában sínylődő, fejlődésben visszamaradott Föld kontrasztja csak néhány a számtalan egyéb, nem egyszer filozófiai szempontból is körüljárt ötletek közül.
Mindez a burjánzó kreativitás azonban hosszútávon a cselekmény rovására megy. Az érdemi történések zöme az utolsó 100 oldalra marad, vagyis kis túlzással bő 400 oldalnyi expozíción kell átrágnia magát az olvasónak, hogy megtudja, mik azok a korán elhintett, paradigmaváltó események, amik majd új irányba lökik az emberi civilizációt. Ráadásul a felvezetéshez képest a „megoldás”, a finálé meglehetősen elnagyolt és elsietett, az emocionális gerincnek szánt, az egész cselekményen végigfutó szerelmi szál pedig túl együgyű és száraz (pedig a két radikálisan különböző – merkúri és szaturnuszi – főszereplő kapcsolata volt a könyv kiindulópontja). Persze, az is világosan látható, hogy Robinsonnak eleve nem a történetmesélés, hanem a jövőábrázolás volt a fontos, viszont innen nézve meg a könyv ebben a terjedelmében nagyon túlírt, és a prózája nem olyan erős és egyedi, hogy végig fenntartsa a figyelmet. Összességében a 2312 inkább egy „ilyen lesz a jövő” ötletkavalkád, mint egy jól elmesélt, az olvasót behúzó történet. Pedig a kettő kombinációja lett volna az igazi bravúr.
