A
Watchmen #3
Írta: Alan Moore, rajzolta: Dave GibbonsCartaphilus kiadó, 2009, 144 oldal, 2580 Ft.
23 éves lemaradást pótoltunk be, amikor a Cartaphilus a Watchmen-mozifilm körüli hírverést kihasználva tavaly megjelentette itthon az angolszász képregénytörténet egyik legfontosabb mérföldkövét, az 1986-ban készült Őrzőket. Viszont a Sandmanhez hasonlóan ez is tipikusan az a klasszikus, amiről már mindent megírtak az elmúlt évtizedekben: soha nem látott dimenziókba tolta ki a szuperhősképregény műfaji határait; történetvezetése, sötét hangulata és egyedi karakterábrázolása mára önálló divatirányzat lett, stb. stb. Ez már nem comics, ez már graphic novel, kéremszépen!
Moore itt is ugyanazt csinálta, amit 13 évvel később a Rendkívüli Úriemberek Ligájával: fogta a jól ismert, archetipikus képregényhősöket, és teljesen kiforgatta önmagukból. A Moore-féle alternatív 80-as években a feje tetejére állt a világ: az amerikaiak a szuperhőseik segítségével győztek Vietnamban, Nixon pedig nemhogy nem bukott bele a Watergate ügybe, de még Bob Woodwardot is megölette. De a Superman-szerű héroszról kiderül, hogy semmi emberi nem maradt benne, míg az igazi pozitív hős egy nehéz gyerekkorú, brutális sorozatgyilkos lesz. Mondom, a világ kifordult a sarkából.
Az amerikai kultúrában fontos szuperhőskultusz a Watchmenben maga a valóság. A nagyvárosi bűnözést megelégelő civilek itt tényleg színes maskarákat varrtak maguknak, és álarcos igazságosztóként verték szét esténként a rablógyilkosok fejét. A rendőröknek viszont nem tetszett, hogy passzos ruhákban szaladgáló idióták miatt elveszítették az állásukat, és sztrájkba kezdtek - így a képregény jelenére az álruhás hősködés már tiltott dolog.
Szuperképessége amúgy is csak egyvalakinek, Dr. Manhattannek van, aki egy félresikerült részecskekísérlet után félisteni hatalmú, időben és térben ugráló, kék óriás lett. Bár egy új, elektromos üzemanyag feltalálásával megmentette Amerikát az olajválságtól, igazából nem is érdekli az emberiség sorsa, hiszen mi csak egy apró porszem vagyunk a felfedezésre váró Univerzumban. Viszont Dr. Manhattan léte már önmagában ok lehet egy megelőző csapásra a szovjetek részéről, úgyhogy az atomháború kitörése a Watchmen világában folyamatosan ott lóg a levegőben (nagyon sok képkockán találkozhatunk az óvóhelyek jól ismert emblémáival), holott az igazi 80-as években már egyáltalán nem volt jellemző (Csernobil esetét kivéve) az atompara.
Moore eredetileg a DC kiadó által felvásárolt, régi Charlton Comics-karaktereinek írt volna friss történeteket, de mivel nem egy közülük meghal a Watchmenben, a szerkesztője tanácsára inkább addig ismeretlen, új hősöket talált ki. A Minute Man (magyar változatban Percrekészek) tagjaiban azért így is fel lehet ismerni az archetipikus, klasszikus aranykori képregényhősöket: van köztük trükkös kütyükkel repülő madárember (Nite Owl II.), The Shadow-szerű, fedorakalapos-noiros bűnvadász (Rorschach), Robinhoz hasonló, rafkós cirkuszi akrobata (Ozymandias), Megtorló-szerű, fegyverbuzi ex-kommandós (Komédiás), Phantom Ladyt meg a többi maszkos-harisnyás pin up girlt idéző, szerelmi háomszögbe bonyolódó femme fatale (Silk Spectre II.) és persze a tekintetével bármit szétolvasztó, sebezhetetlen Superman (Dr. Manhattan) is.
Bár elsőre a rajzok oldschoolnak tűnhetnek, a brit Dave Gibbons valami elképesztő grafikai bravúrt vitt végbe a Watchmennel. Egyrészt Alan Moore-ral jól együtt dolgozni már önmagában is figyelemre méltó erény, de Gibbons itt szinte minden oldalra elrejtett valami izgalmas képi utalást (ezekről, valamint a történetben felbukkanó dalszövegekről és egyéb popkulturális hivatkozásokról egy jó, bár kicsit spoileres jegyzet is van a magyar kiadásban). Az a koncepció pedig, hogy a borítókép a képregény első képkockájának egy részlete, sokszor teljesen más jelentéstartalommal, már önmagában elég lenne ahhoz, hogy a Watchment a klasszikusok közé emelje. Aki még nem vette meg a három kötetet, azonnal pótolja!
