Karácsonyi fények, hóesés, misztikus hangulatú filmzene – egy mogorva idős nő, akit Maggie Smith alakít, leszáll egy piros buszról és céltudatosan elindul a kivilágított angol sorházak között. A fiú, akit Karácsonynak hívnak már az első képkockáival jelzi, hogy egy varázslatos világba fogunk belecsöppeni, és bár a felütése erősen Harry Potter-hangulatú, az adaptáció aztán szerencsére saját életre kel, hogy elmesélje nekünk, hogyan is született meg a karácsony.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak Matt Haig angol író 2015-ös, azonos című ifjúsági regényén alapul. A fantasy a tündérmesék és a népmesék izgalmas keveréke, amely teljesen új motívumokat ad hozzá a karácsony és a Télapó eredettörténetéhez. Főhőse egy tizenegy éves kisfiú, Nikolas, akinek a beceneve Karácsony. Egy kis kunyhóban lakik az édesapjával Finnországban, az édesanyját pár éve elveszítette egy medvetámadás miatt. Nagy szegénységben élnek, Nikolasnak mindössze egyetlen játéka van, egy zellerből készült baba. Az apa egy nap úgy dönt, útnak indul némi pénzszerzés reményében, a küldetése, hogy bebizonyítsa, Koboldfalva nem csak a mesékben létezik. Bár azt ígéri, pár hónap múlva visszatér, a gonosz nagynénjére hagyott Nikolas végül nem bírja tovább a várakozást és a keresésére indul. Az Északi-sark felé vezető úton aztán összebarátkozik egy rénszarvassal, megküzd egy trollal és rátalál Koboldfalvára, ahol bár jellemzően mindenkit a jószándék és a karácsony szelleme vezérel, ezúttal nagy baj van.
A történetből Gil Kenan rendezett nagyszabású családi filmet, ami most a Netflixen látható, és amiről simán el lehet képzelni, hogy belép majd a karácsonyi klasszikusok közé, amiket minden évben meg kell nézni a gyerekekkel. Az adaptáció egy kis kerettörténettel indul, ami napjainkban játszódik. A már fentebb említett Ruth néni (Maggie Smith) azért érkezik, hogy karácsony estéjén három gyerekre vigyázzon. Andrea, Patrick és Moppet nem karácsonyoznak, az apukájuknak dolgoznia kell, az anyukájuk pedig nemrégen meghalt, ezért nem is akarnak ünnepelni. Ruth néni nem erőltet semmit, viszont mesélni kezd, Nikolas (Henry Lawfull) történetében pedig aztán nemcsak, hogy magukra ismernek a gyerekek, de találnak némi reményt is.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak nagyon jól felépített mese lett, amely alapvetően hű maradt a könyvhöz. A történet nem a mézesmázos karácsonyi csodák világába visz el, sokkal őszintébb annál, a szereplőknek valós nehézségekkel kell megküzdeniük. Mind a kerettörténetben, mind Nikolas meséjében fontos szerep jut a gyásznak, a veszteségek feldolgozásának, emellett a film szól a reményről, a hitről és a kitartásról is, valamint arról, hogy nem szükségszerű, hogy a rossz dolgok után többé sose történjen semmi jó.
Ahogy a könyvben, úgy a filmben is izgalmasak a karakterek. A főszereplő Nikolasnak (Henry Lawfull) nagyon helyén van az esze és a szíve, és bár az élete nem könnyű, megrögzött álmodozó marad, a végsőkig hisz olyan dolgokban, mint hogy egy egeret meg lehet tanítani beszélni, vagy hogy a világ legboldogabb helye, Koboldfalva valóban létezik. Nikolast abban sem tudja senki elbizonytalanítani, hogy jónak lenni sokkal jobb, mint gazdagnak, és hogy a világba igenis el lehet vinni egy kis reményt. De nem ő az egyetlen érdekes szereplő, jópofa figura a kisegere, Miika, a mellé szegődött Blitzen nevű szarvas, vagy a piromániás igazmondó tündér is, aki szintén kulcsfigura a filmben. Az adaptáció nem mellesleg vizuálisan is nagyon jól sikerült, kifejezetten jók például a váltások a két történetszál között.
A fiú, akit Karácsonynak hívnak nem csöpögős gyerekmese, még a varázslatok világát sem úgy mutatja be, mintha ott örökké csak jó dolgok történnének. Ez a történet arra tanít, hogy a gyász az ár, amit a szeretetért cserébe fizetnünk kell, mégis milliószorosan megéri. És arra, hogy ha valamiről el tudjuk hinni, hogy igaz, akkor már félúton vagyunk a megvalósításához.