A Hétlábú paripák és jó boszorkányok Csíkszentdomokos mesevilágából ad izgalmas válogatást. A történeteket Belatini Braun Olga gyűjtötte Erdélyben az 1940-es években, majd 2013-ban Dr. Benedek Katalin tette hozzáférhetővé az Estefia, Éjfélfia, Hajnalfia című kötetben, amelynek pontosan rögzített és lábjegyzetelt szövegei elsősorban a kutatókat célozzák. Zalka Csenge mostani válogatása azonban a szélesebb kortárs közönségnek szól: a kötet mai nyelven megfogalmazott, de az eredeti mesék ívét és zamatát híven őrző darabjait bárki örömmel mesélheti vagy olvashatja. Olvass el két mesét a kötetből!
Zalka Csenge Virág: Hétlábú paripák és jó boszorkányok (részlet)
Taligarőt
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Az volt a szokása, hogy mindennap ugyanabba a vendéglőbe járt ebédelni. Megtetszett a daliás legény a vendéglős lányának, aki nagyon szerette volna, ha a királyfi őt veszi feleségül – de bizony az feléje sem nézett. Helyette a szolgálólányon akadt meg a szeme, aki mindennap feltálalta neki az ebédet. Szép is volt a lány, szorgalmas is, és a friss ételek mellé mindig jutott egy-egy kedves szava, vidám mosolya a vendégek számára. A vendéglős lánya hiába próbálta elcsábítani a legényt, hiába küldött rá rontást, hogy felejtse el a kedvesét, nem ment vele semmire. Nem telt bele sok idő, a királyfi megkérte a szolgálólány kezét, és megtartották az esküvőt.
Hanem alig töltöttek együtt boldogan egyetlen hetet, amikor lecsapott egy rettenetes, hétfejű sárkány, és elragadta a királyfi feleségét. Magával vitte egy hatalmas erdőbe, ahol egy kőszál tetején volt a tanyája, ott tartotta rabságban az asszonyt két hosszú éven keresztül.
A királyfi tudta, hogy a maga erejéből nem tudja megszabadítani a kedvesét, ezért beállt szolgálatra egy boszorkányhoz. Amíg szolgált, folyton azon spekulált, mit is kérjen fizetségül, amikor letelik az ideje. Mi lenne az a bűbáj, az a varázslatos holmi, amivel legyőzhetné a sárkányt? Az utolsó reggelen épp früstükölt, amikor egyszerre megszólalt egy kis féreg az asztal alól:
– Te királyfi, adj egy falás kenyeret, és jótettedért jót várj!
A legény jó szívvel adott neki egy falat kenyeret. Akkor a féreg azt mondja:
– No, te királyfi, az istállóban van egy ötlábú paripa. Amikor az esztendőd letöltöd, azt kérd fizetségül, azzal indulj a feleséged után!
Le is telt az esztendő, és a királyfi megkapta a boszorkánytól az ötlábú paripát. Rögtön útnak eredt; úgy hajtotta a lovat, ahogy csak kitelt tőle. Hamarosan elért a rengeteg erdő mélyére, és a kőszál tövében megtalálta a feleségét, aki egy hatalmas, hétnyakú inget mosott a patakban. Amint az asszony megpillantotta a királyfit, kapta magát, és felpattant ő is az ötlábú ló hátára. Útnak eredtek. Úgy vágtattak, hogy négyszáz kilométeren át a ló öt lábából egy sem érintette a földet.
Észrevette a sárkány lova, Taligarőt, hogy elvitték a szolgálót, és dobogni kezdett. Kérdi a sárkány:
– Mi baj, miért dobogtatsz, te Taligarőt?
– Nem volna baj egyéb, csak az asszonyunkat viszik!
– Ehetek-e, ihatok-e, déli álmot alhatok-e, egy véka gyöngyöt megolvashatok-e? – kérdi akkor a sárkány.
– Mindent nyugodtan elvégezhetsz, úgy is utolérjük őket!
Pontosan elvégzett mindent a sárkány: evett, ivott, déli álmot aludt, megolvasott egy véka gyöngyöt. Akkor aztán felpattant Taligarőt hátára, és még az erdő szélén, a falunál utolérte a menekülőket. Azt mondta a királyfinak:
– No, te királyfiú, mit csináljak veled…? Tudod, mit? Most az egyszer megnyersz egy világot. Meghagyom az életed.
Azzal az asszonyt kikapta a nyeregből, és visszavitte magával a palotájába.
A királyfi visszament a boszorkányos asszonyhoz.
– Adjon más paripát, öreganyám, mert ez nem volt jó!
Azt mondja neki a boszorkányos asszony:
– Még egy esztendőt szolgálj, s akkor adok másikat!
A királyfi szolgált még egy esztendőt. Az esztendő utolsó napján, óév végén, amikor früstükölt, megint megszólalt a kis féreg az asztal alatt. Kért egy falat kenyeret. A királyfi jó szívvel adott, és hálából a férgecske azt mondta neki:
– No, te királyfi, vannak az istállóban szép paripák, de te egyet se fogadj el a boszorkányos asszonytól! Hanem van a ganédombon egy koszos gebe, amibe belerakta az összes erejét a szép paripáknak. Azt válaszd!
Újesztendő napján a királyfi a rossz gebét kérte fizetségül. Hanem a boszorkányos asszony azt nem akarta odaadni, hanem helyette felkínált egy hétlábú lovat. Addig erőltette, hogy így meg úgy, jobb lesz az, amíg a királyfinak muszáj volt elfogadnia. Azzal indult ismét útnak. Elment a rengeteg erdőbe, megtalálta a kőszál tövében a feleségét, aki éppen hét rézedényt mosott a kútnál.
A legény felültette az asszonyt maga mögé a hétlábú ló hátára, és elvágtattak, mint a szélvihar.
Az istállóban Taligarőt megint dobogni kezdett. Kérdi a sárkány:
– Mi baj, Taligarőt?
– Nem volna más baj, csak az asszonyunkat viszik!
– Ehetek-e? Ihatok-e? Déli álmot alhatok-e? Egy véka mogyorót megtörhetek-e?
– Csak nyugodtan! Úgyis utolérjük őket!
Amikor a sárkány elvégzett mindent, felült Taligarőt hátára, és két lépéssel utolérték a menekülőket. A sárkány azt mondta a királyfinak:
– No, te királyfi, egy világot kaptál, de többet nem kapsz! – Azzal fogta a legényt, és miszlikbe aprította. A darabokat berakta egy szőr átalvető két zsákjába, átvetette a paripa hátán, és szélnek eresztette.
A hétlábú ló ment, mendegélt az erdei ösvényen, míg elérkezett egy sárból tapasztott viskóhoz. Ott egy öregasszony toppant eléje: a szeme úgy égett, mint a gyertya, a körme hosszúra nőtt, az orra vasorr volt, az alsó szemfogai kilógtak a szájából és a homlokáig értek, a felső metszőfogai pedig a melléig nőttek. Megfogta a lovat, hogy megnézze, mi van a hátán. Megtalálta az átalvetőben a királyfi darabjait. Fogta a két zsákot, levette a ló hátáról, és bevitte a kulipintyóba. A darabokat beöntötte egy hosszú teknőbe, és olyan ügyesen összepasszította őket, hogy minden testrész a helyére került. Akkor élő-haló fűvel leöntözte, és gyertyát tartott eléje. A gyertya világára felült a legény, visszalépett az életbe.
– Honnét jössz, királyfi? – kérdezte a vasorrú bába.
– Azt sem tudom, hol vagyok, mi történt velem…
– Félkilós darabokra voltál összevagdalva, most raktalak össze és élesztettelek fel.
A királyfi nem győzött hálálkodni.
– Hogy bírom én ezt valaha megfizetni?
– Nem kell nekem fizetned semmit, csak az én kis férgem szavát fogadd meg – legyintett a vassorú bába, és elbocsátotta a legényt a paripával együtt. A királyfi visszament a boszorkányos asszonyhoz, és azt mondta neki:
– Kérek még egy paripát, mert ez sem volt jó!
– Még egy esztendőt szolgálj, és akkor kapsz egyet! – felelte a boszorkány. A királyfi le is töltötte a szolgálatot becsülettel. Óesztendő utolsó estéjén, amikor vacsorázott, megjelent az asztal alatt a kis féreg, és kért egy falat kenyeret. A királyfi adott neki jó szívvel.
– No, te királyfi, ugyanazt mondom, amit mondtam volt.
Eljött az újesztendő napja, a legény újból kért egy paripát a boszorkánytól. Azt kérte, amelyik a ganédombon feküdt.
– Oldozz el inkább másik hármat, vagy amennyi van az istállóban! – kínálta az asszony, de a királyfi megmakacsolta magát.
– Nem kell nekem más, csak az az egy! – mondta, azzal kiment az udvarba, és mire a boszorkány utolérte volna, elvágtatott a borzas szőrű paripán. Amikor beért az erdő mélyére, a kőszál tövében újból megpillantotta a feleségét, aki hét hósapkát vasalt egy asztalon kővasalóval. Felültette az asszonyt maga mögé a paripára, és útnak eredtek. Az istállóban erre Taligarőt olyan hatalmasat dobbantott, hogy az istálló majd összeszakadt tőle. Futott ki a sárkány:
– Mi a baj, Taligarőt? Ehetek-e, ihatok-e, déli álmot alhatok-e?
– Többet ne beszélj, úgysem érjük utol őket!
Felpattant akkor a sárkány Taligarőtre, és úgy vágtatott a menekülők után, mint a szélvihar. Amikor háromezer kilométerre megközelítették a boszorkány lovát, Taligarőt felnyerített.
– Állj meg, légy szíves, a sárkány úgy rúgja az oldalamat, hogy a két sarkantyúja már összeér a belemben!
A királyfi paripája értette a szavát, és visszanyerített:
– Ha a gazdádat úgy felveted, hogy fent a Halavány hét csillagát megkerüli, akkor megállok. De ha nem, akkor nem állok meg!
Taligarőt erre megugrott, és úgy felvetette a sárkányt, hogy még két eget megkerült, nem csak azt az egyet, amit mi látunk. Amikor visszaesett a föld színére, tojássárgája lett belőle. A királyfi a feleségével, Taligarőttel és a borzas paripával együtt hazatért.
Nagy mulatságot csaptak, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
A kulisszák mögött
Zsók János (1899–1942) meséje. Eredetileg A hétlábú ló volt a címe, de mivel nagyon hasonlított Albert András híresebb történetére (ld. alább), új címet adtam neki. A „féreg” ebben az esetben valószínűleg kisegér, de meghagytam féregnek, mert így is, úgy is működik, és tetszett. A früstükölés reggelizést jelent, a Halavány (Hetevény) pedig a Fiastyúk népi elnevezése. A sárkány lovának neve, Taligarőt, felbukkan Sándor Márton egy hasonló meséjében is, de máshol nem találtam nyomát.
Ebben a mesében azt szeretem a legjobban, hogy szerepel benne egy rettenetesen ronda, de jószívű vasorrú bába is, aki segíti a főhőst. A mesemondó egyébként jó eséllyel összekeverhette a lovak sorrendjét – összehasonlításként érdemes elolvasni Albert András A hétlábú paripa című meséjét (ld. lejjebb). Ennek ellenére meghagytam Zsók János verzióját. Tetszett, hogy a boszorkánynak először sikerül ugyan a hőst a döntéséről lebeszélnie, de a királyfi végül mégis visszatalál a helyes útra, és harmadjára egyszerűen meglóg a lóval együtt. Mindettől a történetnek számomra egyénibb, emberibb színezete lett. Meg attól, hogy a sárkánynak hósapkája is van.
A hétlábú paripa
Élt egyszer a réges-régi világban egy igen-igen szegény özvegyasszony. Egyetlen kincse volt csak, egyetlen aranyhajú leánykája, akit Ilonának hívtak. Az özvegyasszony óvta, nevelte, tanította a lányát, de mire Ilona felserdült, érezte az anya, hogy nem lesz már sokáig mellette. Mielőtt meghalt volna, egy aranygyűrűt adott a lányának, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá nagyon, mert ha a gyűrűt elveszíti, az életét is elveszíti. Ahogy ezt kimondta, nagyot szusszant, és meghalt.
Ilona eltemette, megsiratta az édesanyját, aztán elindult a nagyvilágba szolgálatot keresni, szerencsét próbálni. Addig-addig mendegélt, míg elérkezett Tündérországba. De Tündérország nem olyan volt ám, amilyennek hallotta: nem volt ragyogó, színes vagy szépséges, hanem koromsötét volt, csendes és nagyon-nagyon szomorú. A sötétségben vándorolva Ilona megtudta, hogy egy sárkány elrabolta a tündérektől a napot, a holdat és a csillagokat. A lány mégsem fordult vissza, hanem addig tapogatózott, kérdezősködött a sötétben, míg meg nem találta Tündérország királynőjének palotáját. Ott aztán elszegődött szolgálólánynak.
A tündérkirálynőnek volt egy fia, egy daliás tündérkirályfi, Ilonával pont egyidős. Meg is akadt a szeme a szép, aranyhajú lányon, akinek ő is hamar megtetszett; csak azt furcsállta a királyfi, hogy Ilona mindent fonákul csinált. Ha mosogatni állították be, sorra törtek a keze között a tálak, poharak. Ha főzni segített, az ételt a kutyák sem voltak hajlandók megenni. Ha felmosott, a padló piszkosabb lett, mint előtte volt. Ha kerti munkát bíztak rá, nem maradt utána más, csak száraz kóró. Ilona okos volt és takaros, de szolgálónak bizony csapnivaló. A tündérkirálynő el is bocsátotta volna, de a fia azt mondta neki, küldjék el inkább Ilonát, hozza vissza a napot, a holdat és a csillagokat – ha eddig senkinek sem sikerült, talán ennek a furcsa lánynak sikerülni fog. A királynő megígérte, hogy
ha Ilona visszahozza az égitesteket a birodalomba, még azt is megengedi, hogy feleségül menjen a fiához.
Ilona megint útnak indult, de nem sokáig utazott. A város keleti sarkában egy barlanghoz ért; a barlangból egy ősöreg anyóka nézegetett kifelé. Tizenkét vasrúddal volt a szempillája feltámasztva, hogy lásson.
– Mi járatban errefelé, aranyhajú lány?
– Jó napot, öreganyám! Úton vagyok, hogy visszahozzam a napot, a holdat és a csillagokat.
– Jó helyen jársz! Ha kilenc esztendeig nálam szolgálsz, segítek neked visszaszerezni őket.
Akkoriban még három nap volt egy esztendő, így aztán Ilona elszegődött az anyókához. Szorgalmasan dolgozott kilenc esztendeig; nagyon vigyázott, hogy itt semmit ne csináljon fonákul, mert mindennél jobban szerette volna megmenteni Tündérországot. Amikor letelt az ideje, az anyóka, aki nagyon meg volt elégedve a munkájával, így szólt:
– Nesze, te kedves lányka, adok neked egy háromlábú paripát meg egy kicsike sípot. A paripa elvisz a sárkányok országába. Addig meg se állj, amíg egy virágszálra épített kastélyhoz nem érsz! A kastély előtt, a selyemréten egy vadalmafa áll. Állj meg a fánál, és fújj bele a sípba; a sípszóra megjelenik majd egy fehér egérke, tőle kérj tanácsot!
Ilona felnyergelte, felkantározta a háromlábú lovat, és elvágtatott a sárkányok országába. A paripa még három lábbal is olyan sebesen suhant, hogy a patái a felhőket érték. Hipp-hopp, mire Ilona kettőt pislantott, ott voltak a selyemréten a vadalmafa alatt. A lány belefújt a sípba, és megjelent a fehér egérke.
– Mit parancsolsz, édes lányom?
– A napot, a holdat és a csillagokat szeretném megszerezni a sárkánytól, és visszavinni Tündérországba!
Olyan szomorúak ott a nagy sötétségben, hogy ha nem kapják vissza a fényt, a bánatuk engem is sírba visz.
– Ne búsulj, édes lányom! Ha megígéred, hogy meghívsz az esküvődre, már hozom is, amit kívántál!
Ilona jó szívvel megígérte, hogy a kisegér a násznagya lehet. Az egérke erre térült-fordult, beosont a virágszálra épített palotába. Ilona három napig várta türelmesen a vadalmafa alatt, mire visszaérkezett, három tojást gurítva maga előtt: az egyikben volt a nap, a másikban a hold, a harmadikban a csillagok. Ilona megköszönte a kisegér szívességét, óvatosan a tarisznyájába tette a tojásokat, és elindult vissza Tündérországba.
Igen ám, de ahogy a háromlábú ló elvágtatott, a virágszálra épült kastély istállójában felnyerített a sárkánykirály paripája. A király felriadt álmából, és kiküldött egy szolgát, nézze meg, van-e szénája és szalmája a kényes paripának.
– Mondd meg a gazdámnak, hogy szénám is van, szalmám is van, zabom is van, de neki bizony nincs meg minden kincse! Viszik a három tojást, bennük a nappal, a holddal és a csillagokkal. De ne féljen semmit! Még megtörhet egy véka diót, meg is ebédelhet, déli álmot is alhat, akkor is utolérjük a tolvajt!
A sárkánykirály, amikor ezt hallotta, rögtön felpattant a lovára, és üldözőbe vette Ilonát. Utol is érte egy szempillantás alatt, és visszavette tőle a három tojást. Az aranyhajú lány csalódottan tért vissza a háromlábú paripán az öregasszonyhoz, és elmesélte, mi történt.
– Ne aggódj, lányom, adok neked különb paripát. Ennek öt lába van, gyorsabban repül majd veled! De ha ez sem lenne elég, kend meg a lábát a vadalmafa gyökerével, hogy még sebesebben fusson.
Ilona felnyergelte, felkantározta az ötlábú paripát, és megint elindult a sárkányok országába. A vadalmafa tövében megfújta a sípot, és elmesélte a kis fehér egérnek, hogyan járt. Az egérke erre térült-fordult, és már hozta is a három tojást megint, bennük a nappal, a holddal és a csillagokkal. Ilona közben megkente a ló öt lábát a vadalmafa gyökerével, aztán a tarisznyájába tette a három tojást, és vágtatni kezdett Tündérország felé. Felnyerített az istállóban a sárkány paripája:
– Felséges gazdám, viszik a napot, a holdat, és a csillagokat! Egy véka diót megtörhetsz, meg is ebédelhetsz, de déli álmot már nem alhatsz, mert nem érjük utol őket!
A sárkánykirály erre felpattant a lovára, és Ilona után vágtatott. Pont Tündérország határán érte utol. Elvette tőle a három tojást, és megfenyegette:
– Most az egyszer még megkegyelmezek neked, leány. De ha még egyszer az országomba jössz, hogy meglopj, akkor vége az életednek!
Ilona szomorúan tért vissza az öregasszonyhoz. Sírva panaszolta, hogy másodszorra sem sikerült visszaszereznie a napot, a holdat és a csillagokat.
– Ne sírj, lányom, még nincs minden veszve! Adok neked egy hétlábú, szárnyas paripát. De ha ezzel sem jársz sikerrel, akkor magától az Istentől kell paripát kérned magadnak! Nesze, adok hozzá egy kefét és egy fésűt is. Ha a nyomodban jár a sárkánykirály, hajítsd hátra a fésűt, sűrű erdő lesz belőle. Ha ez sem elég, hajítsd hátra a kefét is, lángoló tűz lesz belőle. Ezek majd megállítják a sárkányt!
Ilona megnyergelte, felkantározta a hétlábú, szárnyas paripát. Amikor nyeregbe ült, a paripa olyat ugrott vele, hogy felrepültek az égig. Egy szempillantás alatt elvágtattak a sárkányok országába, és leszálltak megint a vadalmafa alatt. Ilona belefújt a sípba, és megjelent a kis fehér egér.
– Mit kívánsz, édes lányom?
– El tudod-e még egyszer hozni a három tojást a nappal, a holddal és a csillagokkal?
– El bizony! – felelte erre a kisegér, bukfencezett egyet, dongóvá változott, és berepült a virágszálon álló kastélyba. Térült-fordult, hamarosan jött vissza a három tojással. Ilona a tarisznyájába tette őket, megfordította a lovát, és már vágtatott is Tündérország felé.
Felnyerített megint a sárkánykirály lova. A sárkány maga ment ki hozzá az istállóba.
– Mi bajod, édes lovam? Nincs szénád? Nincs zabod?
– Szénám is van, szalmám is van, zabom is van, de neked bizony elvitték a kincseidet! Most már diót se törhetsz, ebédet se ehetsz, déli álmot se alhatsz. Ha azonnal nyergelsz és kantározol, akkor sem biztos, hogy utolérjük őket!
Nyeregbe pattant rögtön a sárkánykirály, és üldözni kezdte Ilonát. Ilonával repült a hétlábú paripa, de még így is érezte, hogy a sárkány egyre közelebb jön; hátradobta hát a fésűt, amit az öregasszonytól kapott. Abban a pillanatban a fésűből olyan sűrű erdő lett, hogy a sárkányparipa megakadt benne. Útját állták a fák, a bokrok, a király a hátasával együtt alig bírt kikeveredni az erdőből. Amikor Ilona érezte, hogy üldözője ismét a nyomában liheg, hátrahajította a kefét is. A keféből olyan tűztenger lobbant fel, hogy a sárkány nem tudott átkelni rajta. Haragjában villámot és mennydörgést hányt, de Ilonát már nem tudta utolérni. A lány szerencsésen átlépte Tündérország határát.
A határon Ilona elővette az első tojást, és feltörte. Abban a pillanatban a sötét égen felragyogtak a csillagok, mintha egyik gyertyát gyújtották volna meg a másik után; Tündérország összes lakója kiszaladt a házából, hogy megcsodálja őket. Ahogy Ilona az öregasszony barlangjához ért, feltörte a második tojást. Ezüstös fénnyel kelt fel a telihold, és bevilágította az egész birodalmat; a tündérek tapsoltak, kacagtak örömükben. Ilona megköszönte az anyóka segítségét, és meghívta a palotába az esküvőjére, aztán ő maga is oda indult. Amikor megérkezett a palota kapujába, a tündérkirálynő és a fia már a küszöbön várták.
– Elhoztad a napot is, aranyhajú Ilona?
– Elhoztam bizony! De az ígéret szép szó: csak akkor engedem szabadon, ha felséged megengedi, hogy a fiával összeházasodjunk!
A tündérkirálynő áldását adta a két fiatalra. Ilona feltörte a harmadik tojást, és Tündérországban, hosszú idő óta először, felkelt a nap. Csodásan ragyogott – de nem olyan csodásan, mint ahogyan Ilona és a királyfi egymásra néztek.
Hét országra szóló lakodalmat csaptak; a fehér kisegér volt a násznagy, és az ősöreg anyóka a díszvendég. Táncoltak, kacagtak, mulattak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A kulisszák mögött
Albert András (1905–1949) talán legszebb, legkerekebb meséje. Sok gyűjteménybe bekerült már, a Ribizli a világ végén című válogatásomban is szerepel. Különlegessége, hogy az „égitest-szabadító hős” a magyar népmesékben férfi szokott lenni, de itt női hőssel van dolgunk, és nem is akármilyennel – ezzel pedig Albert András valóban valami egyénit alkotott. Többször eszembe jutott már, hogy ez a mese lehetne Tündér Ilona eredettörténete.