A francia Rébecca Dautremer már egészen kiskorától érezte, hogy a rajz többet jelent neki, mint a szabadidő egyszerű eltöltését, ám akkor még egyáltalán nem volt evidens, hogy a későbbiekben könyveket fog illusztrálni. Egy tanára mutatta be egy kiadónak, az áttörésig viszont 2003-ig várnia kellett. Akkor jelent meg a L'Amoureux című kötete, amellyel elnyerte a Prix Sorcières elnevezésű francia gyerekirodalmi elismerést. Azóta se szeri, se száma az általa illusztrált vagy éppen írt köteteknek, de nemcsak gyerekolvasóknak alkot, hiszen olyan klasszikusokat is illusztrált már, mint az Egerek és emberek vagy a Cyrano. Magyarul egyelőre csak két kötete jelent meg, a Nevenincs és sosemvolt hercegnők (írója: Philippe Lechermeier) és a Jussváry Jakominusz gazdag órái. Utóbbiban nagy táblaszerű képek segítségével egy nyúl sorsát követhetjük nyomon a születéstől egészen a halálig. „Az életről akartam írni” – mondta interjúnkban Rébecca Dautremer, aki a Pestext Fesztivál vendégeként járt Budapesten. Mi családi indíttatásról, egy elrontott gyerekkori rajzról, a vizuális utalások elrejtéséről, és az illusztráció meg a szöveg kapcsolatáról beszélgettünk vele.
Fotó: Valuska Gábor
Aki belelapoz a magyarul is megjelent Jussváry Jakominusz gazdag órái című könyvébe, talál benne egy kis bevezetőt, amiben ön szerzőként a részletekre hívja fel a figyelmet. El tudom képzelni, hogy művészként nagyon fontosak önnek a részletek, de érdekelne, hogy amikor belép egy új helyre, új emberekkel találkozik, vagy ellátogat egy új városba, akkor alaposan megnézi a részleteket vagy inkább a teljes látványt próbálja magába szippantani?
Ebbe igazán sose gondoltam bele, de azt hiszem, igen, nagyon is odafigyelek a részletekre. Persze nagyon szeretem magamba szívni a látványt, egyszerre mindent befogadni, de ezzel együtt nagyon szeretek rákoncentrálni valamire. Például, ahol most vagyunk, kedvem lenne csak úgy ücsörögni, és figyelni a járókelőket az utcán…
Tudni lehet önről, hogy a kilencvenes években kezdte a pályafutását, de mesélne kicsit a kezdetekről? Van olyan gyerekkori emléke, ami már arra utalt, hogy a rajzolás különösen fontos önnek?
Ami azt illeti, igen. Mindig is rajzoltam, már egészen kicsi koromtól kezdve. Nagyon szép emlékeim vannak a rajzolás pillanatairól. Van köztük egy nagyon vicces is: négyéves voltam, és az óvodában azt a feladatot kaptuk, hogy színezzünk ki egy kiskacsát. Akkor én már azt gondoltam magamról, hogy ez nagyon jól megy nekem, valószínűleg azért, mert a szüleim és a nagymamám sokszor mondogatták, hogy milyen jól rajzolok. Büszke voltam arra, hogy jó vagyok benne, és az a különös ötletem támadt, hogy úgy fogom kiszínezni azt a kacsát, hogy nem is nézek a papírlapra, ezzel is mutatva a többiek felé, hogy jobb vagyok náluk. Így aztán fogtam a sárga ceruzámat, és elkezdtem színezni, de közben kibámultam az ablakon. Persze a vége az lett, hogy összevissza színeztem a kacsám körül, ami aztán elrontotta a komplett rajzot. Olyan megalázó, olyan bosszantó volt az egész… Ez végül egy nagyon erős gyerekkori emlékem lett, így aztán azt szoktam mondogatni, hogy
talán ekkor kezdődött a pályafutásom,
mivel akkor megfogadtam magamnak, hogy többé nem akarok kimenni a vonalból.
Volt művész a családjában, valaki, aki már kiskorától nagy hatással volt önre?
Nem igazán, de az apám asztalos volt, fával dolgozott, és bár hivatalosan nem volt művésznek mondható, de legbelül szerintem mégiscsak az volt. Nagyon odafigyelt a színekre, a vonalakra. Az anyám a családról, az apámról, a bátyámról meg rólam gondoskodott, de korábban egy könyvtárban dolgozott, rengeteget olvasott, és engem is nagyon buzdított arra, hogy sokat olvassak. Szóval, eléggé művészi miliőben éltünk, még ha hivatalosan nem is voltak művészek a szüleim.
Fel tud idézni esetleg olyan könyvet, ami nagyon megragadta ebben az időszakban?
Természetesen. A hetvenes években sokat olvasták nekünk Ségur grófnő könyveit. Ő egy orosz származású szerző, de franciául írt, nagyon „katolikus”, nagyon klasszikus történetei voltak a jóról meg a rosszról, alapvetően 17. századi történetek. A könyvei híresek voltak, egyúttal nagyon ódivatúak. Az egyik könyvében metszetek is voltak, olyan képek, amelyek erősen játszottak a feketével meg a fehérrel, a tájra eső fénnyel, a kis részletekkel, és ez erősen megmaradt az emlékezetemben. A hetvenes években nagyon divatos volt ez a fajta illusztráció, és ami azt illeti, nekem a mai napig tetszik.
Azt már említette, hogy a rajzolás mindig is fontos része volt az életének, és tudtommal később grafikát tanult. De vissza tud emlékezni arra a pillanatra, amikor azt érezte, hogy alkotóként végre megtalálta a saját hangját?
A párizsi iparművészeti egyetemen tanultam, de a tanulmányaim alatt kicsit letértem az utamról, mert a tanáraim akkoriban nem tartották valami nagyra az illusztrációt. Grafikai tervezést tanítottak, tipográfiát, ilyesmit, így aztán én is ezen az úton haladtam, amikor is a véletlennek köszönhetően megismerkedtem az első kiadómmal. Innentől kezdve azt csinálhattam, amit igazán szerettem, és újra megtaláltam a saját utamat. De ez már az egyetem után volt, amikor találkoztam egy olyan tanárral, aki bemutatott ennek a kiadónak, utóbbitól kaptam az első megbízásomat. De talán öt-hat év is eltelt a diplomaszerzésemet követően, amikor ráeszméltem, hogy én illusztrátor vagyok. Időbe telt, mire felismertem, hogy ebből meg tudok élni.
Nem volt ugyanis magától értetődő dolog.
Melyik könyv hozta meg az áttörést?
Van egy könyv, ami nagyon fontos nekem, az a címe, hogy L'Amoureux (magyarra még nem fordították le – szerk.), 2003-ban jelent meg. Fontos mérföldkő volt az a kötet. Először meg kellett tanulnom festeni, meg kellett tanulnom, hogy technikailag mi a legkomfortosabb nekem, ahogy azt is, hogyan tudom összehozni a szöveget és a képet. Az egyik budapesti workshopomnak is ez lesz a témája. Mindenesetre ezt magamtól tanultam meg, az iparművészetin ugyanis tanultunk tipográfiát, kompozíciót, grafikai tervezést, technikát, de az illusztrációról semmit sem.
És ha manapság a kezébe vesz egy könyvet, akkor mit néz meg rajta először?
Ha egy sima könyvről szó, akkor figyelem a súlyát, a papír minőségét, az illatát, de ha egy képeskönyvről beszélünk, akkor természetesen maga a kép a legfontosabb. Ám előfordul, hogy az embert teljesen magával ragadják az illusztrációk, és aztán kiderül, hogy azok szimpla díszítőelemek. A lényeg viszont az lenne, hogy a szöveg olvasása és az illusztráció nézése együttesen váltsanak ki új érzelmeket. Szeretem, ha ez a kettő valami többletet hoz létre.
Jól tudom, hogy a Jussváry Jakominusz gazdag órái az első könyve, amelyhez már ön írta a szöveget?
Nem teljesen, mert korábban is írtam pár könyvet, de valóban, ez volt az első kötet, ahol a szöveg és az illusztráció együttesen jött létre, és ez volt az a könyvem is, ahol a szövegbe a legtöbbet írtam bele saját magamból. Itt nagyon őszinte voltam.
Fel tudja idézni, mi volt az szikra, ami az alapötletet adta?
Különösnek hangozhat, de azt mondtam magamnak: az életről akarok írni valamit. Mit jelent az, hogy megszületünk, élünk, remélünk, majd elveszítjük és újra visszanyerjük a reményt stb. Azt tudtam, hogy tizenkét festményt szeretnék az életről, nem többet. Ez volt az első gondolat.
A történet az élet buktatóiról szól, hogy néha fent vagyunk, máskor lent, és valójában semmi különös nem történik benne: csak maga az élet. Ezzel együtt azt is éreztem, hogy a történet az apró dolgok ünnepléséről is szól.
Ez így is van.
Ami viszont igazán izgalmas volt, az a vizuális utalások felfejtése. Hiszen van benne egy Bruegelre hajazó kép, és van egy olyan is, amit nem tudtam beazonosítani, de erősen emlékeztetett egy festményre, ami a napóleoni háborúkat ábrázolta. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az alkotás legalább annyira izgalmas lehetett, mint olvasóként dekódolni ezeket a képeket, de pontosan mi vezette ezeknél az allúzióknál?
Nagyon szeretem a klasszikus festményeket, és ahogy ön is említette, kutattam a referenciák után. Vannak egészen nyilvánvalóak, mint a bruegeli, ami az én könyvemben nem más, mint egy iskolaudvar. Már gyerekkoromban nagyon szerettem bogarászni ezeket a festményeket a különböző apró részletek után kutatva, szerettem, amikor az ember sokáig alámerülhetett a kép világában. A másik, a napóleoni korszakot idéző, nem egy konkrét festményre utal, de ha elmegy a párizsi hadimúzeumba, akkor sok festményt láthat ott a napóleoni harcokról, és ezen a képen annak az időszaknak az egészen speciális hangulatát próbáltam visszaadni.
A szövegben is vannak olyan utalások, amelyeket egy gyerek nem feltétlenül érthet meg. Egy ilyen döntés mögött különböző megfontolások húzódhatnak: az író esetleg edukálni akarja a gyerekolvasót, vagy azt szeretné, hogy párbeszéd induljon a szülő és a gyerek között azzal, hogy utóbbi rákérdez, ha valamit nem ért. De az is elképzelhető, hogy valamennyien rossz úton járunk, és a Jussváry Jakominusz esetében nem is egy gyerekkönyvről beszélünk, hanem egy olyan kötetről, ami valójában a felnőtt olvasóknak készült. Melyik opciót érzi a leginkább sajátjának?
Inkább a másodikat. Lehet, hogy szigorúan véve egy kicsit komplikált egy gyereknek, de szükségünk van arra, hogy párbeszéd alakuljon ki a generációk között. És ha egy család tagjainak kedvük van beszállni a játékba, mármint egy olyanba, amit velem játszanak, akkor a dolog működhet. De ha csak szimplán a gyerek kezébe nyomják a könyveket és nem magyaráznak el neki semmit, akkor a gyerekolvasónak lehet egy olyan túlélési módszere, hogy kinyitja a könyvet és először a képeket veszi szemügyre. Ez könnyű, hiszen nagyon részletesek. A gyerekek imádják megszemlélni a kis állatokat, ezért is döntöttem úgy annak idején, hogy ezt a könyvet állatokkal illusztrálom. Mintha azt mondanám nekik: tartsatok velem, mutatok nektek valami mókásat, ezzel pedig belehelyezem a gyerekeket ebbe az állatos világba,
miközben nagyon nehéz dolgokat magyarázok el nekik.
Valójában egy kicsit kelepcébe csalom őket. Hiszen a kötet hőse egy cuki nyuszi!
Miért éppen a nyúlra esett a választása?
Pontosan azért, mert olyan cuki. És amikor már felkeltettem az érdeklődésüket, amikor már velem tartanak ezen az úton, akkor mesélhetek nekik a komoly dolgokról.
Van egy jelenet a könyvben, ami arról szól, hogy meghal a főhős nagymamája, eltemetik, viszont a nyuszi közben azt is mondja, hogy ez élete legboldogabb napja. Tehát egyetlen jelenetben keveredik a bánat és a boldogság, ami meglehetősen szokatlan egy gyerekkönyvben. Kimondott cél volt, hogy ezzel is megmutassa a gyerekeknek az élet sötétebbik oldalát vagy éppen a mindennapok kétarcúságát?
Sokszor előfordul, hogy olyan könyvet adunk egy gyereknek, amiben mosolygó emberek vannak, mindenki boldog, ezzel demonstrálva a jó életet. Ha pedig valamilyen problémáról készítünk könyvet, mondjuk, a halálról vagy betegségről, igen gyakran azt mondjuk, hogy tessék, itt egy könyv a háborúról, és a háború rossz dolog. Vannak tehát a jó dolgok meg a rossz dolgok.
De az élet nem ilyen.
Soha nem éltem át háborút, de el tudom képzelni, hogy háborús időben is előfordul, hogy valaki megél egy szép napot, néha pedig előfordul, hogy valaki papíron a legboldogabb napját éli, például azért, mert megházasodik, valójában viszont az a nap rettenetesen alakul. Szeretek inkább így gondolni az életre, hiszen bármelyik nap bármi megtörténhet. Sokszor nagyon leegyszerűsítve tálalunk a gyerekeknek dolgokat. Ráadásul én emlékszem, hogy gyerekként nagyon érdekeltek a rossz pillanatok. Nagyon izgatott például, amikor a felnőttek a nappaliban beszélgettek. Még ha nem is értettem mindent a beszédükből, de nagyon érdekelt.
Viszont a gyerekek néha többet is értenek abból, amit a szülők feltételeznek, nem gondolja?
Biztosan, és ha nem is értenek mindent, az sem baj. Az ember elkap egy-két részletet és apránként felépít magában egy képet. Nem kell mindent értenünk. Nagyon szeretem például, amikor az utcán sétálva elkapok egy mondatfoszlányt, például azt, hogy „Ó, nagyon el volt keseredve!” Soha nem fogjuk megtudni, hogy miről volt szó, de az emberben egy ilyen mondat mély nyomot hagyhat.
A magyar gyerekirodalom még mindig erősen szövegközpontú, és a szülők is elsősorban azokat a könyveket keresik, amelyekben sok a szöveg. Mivel bátorítaná őket, miért érdemes minél több képeskönyvet választani?
Ez a jelenség sok országban megfigyelhető, Franciaországban ugyanakkor nagy szerepe van az illusztrációnak. Sok szülőnek nyilván sokat segít, ha csak a szöveget kell felolvasnia, de persze sok múlik az adott könyvön is. Ha az embernek meg kell értenie a szöveget, majd az illusztrációt, majd ennek a kettőnek a jelentését, az a könyv igazán izgalmas tud lenni. Hiszen az alkotó akkor úgy fejezi ki magát, hogy összeköti a szöveget és a képet. Ha az illusztráció nem több egyszerű dekorációnál, amitől persze önmagában még szép lehet, ez esetben nem szükséges a szöveggel együttesen értelmezni. De azt tudni kell, hogy egyes képeskönyvek sokkal többek annál, minthogy az alkotó szép képeket helyez el a szöveg mellett.
Számomra a jó képeskönyv olyan, mint egy színházi előadás.
Amikor színházba megyünk, akkor se mondjuk, hogy nekünk nem kellenek a fények, elég nekünk a szöveg. Hiszen mindkettőre szükség van, a kettőnek együtt van értelme. Vagy mintha a moziban azt mondanánk: elég nekem a hang, nincs szükségem a képre. A könyv esetében ugyanígy áll a dolog. Ha mi, illusztrátorok jól dolgozunk, akkor ezt be is tudjuk bizonyítani.
Mesélne pár szót arról, hogyan dolgozik, milyen technikát részesít előnyben, egyáltalán hogyan kell elképzelnünk, amikor leül az asztala mellé?
A legfontosabb, hogy papíron és kézzel dolgozom, ami nem annyira nyilvánvaló, hiszen manapság sok fiatal illusztrátor számítógépen alkot. Minden, amit a könyveimben lát, a valóságban is létezik eredeti rajzok formájában. Ha össze kellene foglalnom, azt mondanám, hogy úgy dolgozom, hogy fejben megpróbálom vizualizálni, amit aztán a papírra akarok vetni – mégpedig a lehető legpontosabban és legrészletesebben. Azután pedig ezt igyekszem lemásolni azt a papírra, nekem így könnyebb. Emiatt pedig nagyon sokat gondolkodom. Közel harminc év gyakorlat után már nem kell sokat rajzolnom, néha csak töröm a fejem, látom, és aztán lerajzolom. De persze szoktam vázlatolni is. Az egyetlen, amit számítógépen szoktam gyakorolni, azok a színek, mert segít dönteni például a színek harmóniájában, a fényekben, kontrasztokban. Aztán csak kitöltöm az üres helyeket a papíron, mégpedig gouache-sal, ami egy technika, kicsit olyan, mint a vízfesték. Az ember a lap fehérségével dolgozik, a papírból érkező fénnyel.
Amikor megkeresi egy fiatal illusztrátor, hogy tanácsot kérjen, mi szokott neki javasolni?
Azt, hogy dolgozzon keményen, mert hosszú út áll előtte, gyakoroljon és alkosson sokat. A rajzolás olyan, mint a sportolás vagy a zongorázás, nagyon sok gyakorlásra van szükség. És megint csak ismételni tudom magamat: az illusztráció olyan kép, ami nem önmagáért létezik, hanem a szöveg mellett, és ez a kettő hoz létre valami újat.