Dlöf vidéke egészen mostanáig szolgált az ott élők békés otthonául. A legkülönbözőbb teremtények gondosan feljegyezték népük homályba vesző történetét, megénekelték hőseiket, és némán faggatták a csillagokat sorsukról – a nyugodt esztendők azonban véget értek.
Rejtélyes horda pusztít el mindent, ami az útjába kerül, és úgy tűnik, csak hárman járhatnak utána az igazságnak, és akadályozhatják meg a katasztrófát: egy ifjú ork, aki legszívesebben a kertjét gondozza, miközben a világ titkairól töpreng, egy magának való troll-lány, aki rébuszokban beszél, és egy modortalan elf, akinek mindenkihez van egy keresetlen szava. Mindhármójuk életét felborítja a rájuk leselkedő veszedelem, és mindhárman eltökéltek, hogy megmentsék otthonukat, Dlöföt, ahol semmi sem egészen az, aminek látszik.
A Dlöf alkonya, Bartók Imre első ifjúsági regénye egy szépirodalmi igénnyel bemutatott, egyedi világot tár az olvasó elé, amelyet Krizbo különleges, hangulatteremtő illusztrációi tesznek igazán kivételessé. A kötetet a Tavaszi Margón mutatták be, beszámolónkat itt olvashatod.
Bartók Imre: Dlöf alkonya (részlet)
Az elf köpött egy színeset a patakba.
Csak ő tudta volna megmondani, hogy szándékosan célzott a tarka uszonyairól könnyen felismerhető búgóhalra, amely éppen ebben a pillanatban dugta ki a csőrét a víz alól, hogy levegőt vegyen. Akár a pillanatnyi rosszindulat küldte útjára, akár a véletlen, a levegőben csinos nyílvesszőformát felvevő nyálcsimbók egyenesen képen találta az élőlényt. A felettébb érzékeny állat rögtön megszólaltatta nagy erejű búgókáit, amelyeknek a kissé mulatságos nevét is köszönhette. A szokatlan, újszülöttek selypegésére emlékeztető hangot csak a víz alatt lehetett hallani, a felszín felett csupán tompa morajlást keltett, ám a felmérgelődött fickándozást kísérő, egészen a várárokig habzó hullámok így is tetszetős látványt nyújtottak.
Laynore-t nem különösebben nyűgözte le a mutatvány.
Tizenkét napja gyalogolt, és már kezdett elege lenni. Nem mintha ne bírta volna a menetelést. Ha őt kérdezik – igaz, mostanában senki sem kérdezné ilyesmiről –, még a Dagasztói Tehenet is elcipelte volna akármeddig az összes borjával, ha a hátára kötözik. Azt viszont senki sem kérhette volna, hogy még mosolyogjon is hozzá, annál is inkább, mert az elfek nem szoktak mosolyogni, kivéve talán akkor, ha fáradtan, kedvetlenül érkeznek az úti céljukhoz, ahová egyébként sem önszántukból indultak, és az egyetlen vigaszuk az, hogy leköptek egy nyomorult búgóhalat.
Ó, igen. Pompás alkalom egy kis mosolygásra, itt, a trollkirály barlangvárának mészkőből és páfránysziklából faragott homlokzatával szemben, roppant bástyáinak árnyékában, eleven céltáblaként, hangfogóként, ha megszólalnak esetleg kürtjei. Valóban remek alkalom. Inkább most húzódjanak mosolyra azok a keskeny ajkak, mint odabent.
Megállt az árok szélén, szemben a kapuval. Kimerült volt, és még a szokottnál is zsémbesebb, de legalább nem kellett sokáig várnia. Lánc csörgött láncon, fa sóhajtott fának feszülve, ahogy leengedték előtte a felvonóhidat.
A troll mérnökök állítólag kiválóan értik a dolgukat, ehhez képest ez a híd úgy festett, mint ami bármelyik pillanatban leszakadhat.
Ha így alakul, annak a búgóhalnak még annál is rosszabb napja lesz. Az biztos, hogy a hídra ráfért volna némi tatarozás, de hát kinek van kedve manapság bármit is megjavítani?
Egy Zukkh’al nevezetű, köpcös alak somfordált elő a sziklába vájt palota belsejéből. Fekete kámzsát viselt, oldalán nyomorult hosszútőr fityegett – Laynore biztos volt benne, hogy előrántani sem volna ideje, ha netán el akarná intézni –, a mellkasán pedig rozsdás címer hirdette Grunaulf házát. Egy mérleg, serpenyői egy vonalban egymással, az egyikben fészket rakó madár, a másikban tojás.
Laynore-t megmagyarázhatatlan keserűség fogta el a címer láttán. Féleszű trollok, gondolta, és véleménye kinyilvánításában csak az akadályozta meg, hogy az út porától túlságosan kiszáradt a torka.
– Üdv – mondta a fajához képest meglehetősen csenevész szolga. – A király fogad téged.
Az elf nem válaszolt. Meg sem moccant. Az árok felé pillantott, hátha ismét felbukkan a kedvenc halacskája. A küldöncnek minden türelmére szüksége volt, hogy megőrizze az önuralmát. Napok óta várta, hogy mikor ér ide a követ, és süllyedt egy lépcsőfokot a gyomra, valahányszor eszébe jutott, mire számíthatnak, ha végre méltóztatik megjelenni. És tessék, most itt van, teljes életnagyságban.
Idejön ez a modortalan bájgúnár az egyenes szálú hajával, ami olyan szőke, mint a köpült vaj,
idejön, hogy a mindenki számára „kínzóan sürgős ügyben” bebocsájtást kérjen urához, és aztán a tűhegyes füle botját sem mozdítja, amikor hozzá szólnak.
Ha nem trollnak születik, biztosan rácsapja a felvonóhidat. Vagy talán, ha nem ilyen kisnövésű trollnak születik.
– A király már elfogyasztotta étkeit – tette hozzá, hátha ezzel sürgetheti a jövevényt.
– Rosszul tette – felelte az elf. – Már így is elég dagadt a szegénykém.
A küldönc arca elfeketült. Laynore végre megmoccant, és közben örömtelenül gyönyörködött a másik felháborodásban. Tudta, hogy a trolloknak, ha méreg vagy szégyen önti el őket, a vérük és a bőrük színe miatt nem elvörösödik, hanem megfeketedik a képük.
Zukkh’al százkilenc éve dolgozott a hegy gyomrában, és szolgálta a királyt. Ebből a százkilenc esztendőből akadtak mozgalmasabbak és békésebbek is. A munkája, ha akadt egyáltalán, többnyire kevés meglepetést tartogatott a számára. Noha előfordultak kínosabb esetek – emlékezetes volt, amikor egy gyíklényekből álló karaván rá akarta tukmálni az asszonyaikat az udvarra némi drágakőért cserébe –, de ebben a pillanatban úgy érezte, még soha nem találkozott olyan kiállhatatlan alakkal, mint aki éppen most magasodik fölé.
Honnan vette egyáltalán a dárdafülű a bátorságot ahhoz, hogy egy troll fölé magasodjon?
Sietve felidézte fajtársainak egyik legősibb meditációs gyakorlatát Hrrg’zakk A Negyedik Hold Intelmei című korszakos munkájából: „Gondolj arra, hogy mit állnak ki a kőrisek a viharban, és felejtsd el, ami bánt.” A hatás azonnali volt. Belégzés, kilégzés. Leengedem a felvonóhidat, felhúzom a felvonóhidat. Kilapítom az elfet, eltemetem az elfet. Megvacsorázom, lefekszem aludni. Leengedem a hidat, felhúzom a hidat.
– A király fogad téged – mondta még egyszer, majd egy meghajlás kíséretében félreállt, és beljebb tessékelte Laynore-t.
Mit sem sejtett arról, hogy kölcsönös és csillapíthatatlan gyanakvásuk ellenére az elf elismeréssel adózott volna az önuralmat hozó szellemi gyakorlat iránt.
Aki nem járt még Khul-Vath barlangpalotájában, és történeteket sem olvasott mindarról, ami ezen a helyen az elmúlt néhány ezer évben megesett, egyszóval aki Dlöf helyett egy másik bolygón töltötte az eddigi életét, azt bizonyára meglepték volna a fejedelmi csarnok irdatlan, kikerekedett ésszel alig felfogható méretei.
(…)
Az elfnek persze nem kellett alaposan szemügyre vennie a környezetét. Pontosan tudta, hová érkezett, hiszen járt már itt korábban.
Még ebben a kivételes helyzetben is élvezte, hogy elszórakozhatott azzal a nyomorult őrrel. „A király elfogyasztotta étkeit”! Borzalmas, hogy milyen körülményesen beszélnek a trollok. Azt is mondhatta volna, „Bejöhetsz”, sőt elég lett volna egy vakkantás, egy morgás, mit bánja ő. De nem, amikor csak ezek az átkozott varacskosbőrűek megszólalnak, rögtön hatalmas kerülőkre van szükségük. Ghaelar mondogatta, hogy olyan kancsal a beszédük, mint a paránydög járása.
És persze tisztában volt vele, mindez semmi ahhoz képest, amire a királytól számíthat.
(…)
Egyszer csak rájött, hogy magára maradt. Hova tűnt a szolga? Megállt, hegyezte egyébként is épp eléggé hegyes fülét.
Szaglászott, de csak a sziklát és az árnyakat érezte mindenütt, valami néma figyelmeztetést az oszlopok belsejében,
huzatban reszkető, megkopott függönyöket. Még egy lépés. Ha ez így megy tovább, újabb tizenkét napba is beletelik, mire a trónhoz ér. A kőpadló hidege a szárcsatoll cipőjén keresztül is csípte a talpát.
Nem tizenkét nap, de azért hosszadalmas percek teltek el, mire a félhomályból előbukkant a trón, és még egyszer ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy végre megálljon előtte. A kőemelvényen ücsörgő alak ölében könyv pihent. Vaskos kötet volt, lexikon, kódex vagy térképgyűjtemény lehetett. Hiába tudott egyébként nappali fényben akár a láthatár pereméről is olvasni a sólyom karmai közé szorult csereszke szájáról, ez a félhomály még őt is megtréfálta.
Laynore végigmérte a trollt. Az biztos, hogy jóval nagyobb volt hű szolgájánál, akit két ujjal is bármikor bevágott volna egy derűsen habzó eceteshordóba. Volt valami a tartásában, még így, ültében is, ami veszedelmes erőt sugárzott.
Lappangó hatalom, ha mozdulni kész.
Most talán mégsem mozdul, olyan kényelmesen gubbaszt trónján, amelynek támlájába szorgos munkások vésték bele évszázadokkal ezelőtt a dinasztia uralkodóinak nevét.
Hiába tervezgette az út során, hogy milyen pökhendi köszöntésekkel fog élni – „Legutóbb jobban néztél ki”, „Még a magadfajták is felelősek érte, ha ennyire leromlott az állapotuk”, és hasonlók –, végül csak annyit mondott:
– Üdv néked, király.