Matt Haig továbbírta A fiú, akit Karácsonynak hívnak egyik szereplőjének történetét
Könyves Magazin

Matt Haig továbbírta A fiú, akit Karácsonynak hívnak egyik szereplőjének történetét

Matt Haig önálló történetet írt A fiú, akit Karácsonynak hívnak című regénye egyik mellékszereplőjének - olvass bele Az egér, akit Mikának hívnak című könyvbe!
Matt Haig
Az egér, akit Mikának hívnak
Ford.: Rádai Andrea, Kolibri, 2022, 195 oldal
-

Emlékszel Mikára, a kisegérre, aki Nikolasszal együtt indult útnak a Messzi Északra? Ha nem, sebaj, mert ez a könyv itt az ő nagy történetét meséli el. Csupa fontos dologról szól: a barátságról, a bátorságról, a különbözőség fontosságáról, önmagunk felvállalásáról.

Mika élete Koboldfalván tele van sajttal és finom illatokkal, de ami a legjobb, végre egérbarátra talált. Bátor Brittával nem mindenben értenek egyet, de mégiscsak hasonszőrű teremtmények. Amikor az egérlány belerángatja élete legőrültebb kalandjába, Mikának el kell gondolkodnia azon, hogy mit képes feláldozni a mennyei Urga-burga sajtért... A képtelenség nem más, mint az elképzelhető, amit egyelőre még elképzelhetetlennek találsz.

Matt Haig: Az egér, akit Mikának hívnak (részlet)

Az első, amit Mikáról tudni kell, hogy nem mindig hívták Mikának.

Amikor nagyon kicsi volt, egyáltalán nem volt neve.

Nem mintha az egerek nem adnának neveket egymásnak. Ők is szoktak. Naná hogy szoktak.

Csak hát a szülők általában akkor nevezik el a kisegereket, amikor megszületnek, Mika szüleivel meg az volt a gond, hogy nem igazán tudtak Mika létezéséről.

Az apukája – Rágcsa – azért nem tudott Mika létezéséről, mert felfalta egy nagy szakállas bagoly, éppen mielőtt Mika megszületett volna. Elég nehéz jó szülőnek lenni, amikor az ember azzal van elfoglalva, hogy emésztik.

Az anyukájának – Ullának – nem volt ennyire súlyos mentsége, mert ő legalább élt.

Csak nagyon, nagyon, nagyon fáradt volt.

És azért volt nagyon, nagyon, nagyon fáradt, mert nem Mika volt az egyetlen kisegere.

Mert

Mika csak egy volt a sok-sok kisegér közül.

Méghozzá a tizenharmadik – és egyben az utolsó – az alomban.

És Ulla ugyan elnevezte tizenkét másik utódját, akik ugyanazon az éjszakán jöttek világra, de mire Mikára került volna sor, elaludt.

Mire felébredt, Mika már végképp csak egy volt a százkilenc kisegér közül, akinek abban az évben, összesen tizenegy alomban életet adott. És bár a többi egérkölyök – vagy talán inkább kamasz – már barna volt és szőrös, nem úgy, mint az újszülöttek rózsaszín és csupasz kupaca, Ulla úgy érezte, nem bírja számontartani őket. Így aztán nem is érdekelte a dolog, és Mika élete első napjaiban, heteiben azt hitte, úgy hívják, hogy „Az” vagy „Az, ni” vagy „Szállj le rólam!”, esetleg „Ne told a feneked a képembe!”.

Ebben az időszakban Mika nemcsak névtelen, hanem rettentően éhes is volt. Abban a nagy, sötét és dohos lyukban ő volt a leggyengébb, a legkisebb, a legfiatalabb, a leginkább semmibe vett és a legkevésbé táplált egér, és az egész világon alighanem neki volt a legkorgósabb gyomra.

Mígnem egy napon történt valami.

Ulla különleges zsákmánnyal tért vissza az odúba.

– Ez egy nagyon izgalmas szerzemény – magyarázta a köré gyűlt kisegereknek.

– Egy egész csiperkegomba. Az egész erdőben a legjobb falat. De mivel ma már mindnyájan ettünk, most lefekszünk aludni, és majd holnap reggelire esszük meg.

Várjunk csak, én egyáltalán nem ettem ma még, gondolta Mika.

Eszébe jutott, mi történt, amikor az anyja legutóbb gombát hozott reggelire. A többiek félrelökték és taszigálták és pofozták és püfölték és páholták, míg végül csak néhány apró morzsa jutott neki.

Elhatározta, hogy ezúttal másként lesz.

Aznap éjjel, amikor a testvérei már mélyen aludtak, felmászott horkoló, a zsákmányát átölelő anyjára, és farkasszemet nézett a gombával.

Megkordult a gyomra.

És csak nézte és nézte és nézte a gombát.

Tudta, ha reggelig vár, egyetlen falat sem fog jutni neki belőle. Pedig tényleg nagyon finomnak tűnt.

Így aztán szörnyűséges tettre vetemedett.

Óvatosan kihúzta a gombát anyja ölelő karjaiból, és harapott belőle egyet.

Aztán még egyet.

És még egyet.

És még egyet.

És addig harapdálta, amíg egyszer csak az egész gomba eltűnt.

Mika ekkor lábujjhegyen eloldalgott, lefeküdt és elaludt. Soha életében nem aludt ilyen jól, mert most először aludt el teli hassal. És nincs annál jobb, mint teli hassal végigaludni egy éjszakát.

Mika egészen addig aludt, amíg az anyja sikolya fel nem ébresztette legszebb álmából.

– KI LOPTA EL A GOMBÁT? – üvöltött rá Ulla az álmos, ébredező egerekre.

Igen, azt mondtam, üvöltött. Persze egy egér üvöltését csak akkor hallja üvöltésnek az ember, ha maga is egér. Máskülönben csak egy halk nyöszögésnyit hall a cincogásból.

De Mika üvöltést hallott, és annyira félt, hogy reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. És nem mondott semmit.

Egész nap meg sem szólalt. És éjszaka sem.

Annyira félt, hogy kiderül, mit tett, hogy szinte belebetegedett. El kellene szöknie. De hová menne?

Aznap éjjel hallotta, ahogy a nővére, Yala az egyik bátyjának valami olyasmiről mesél, amit Kinti Világnak hívnak.

– A Kinti Világ nagyon veszélyes hely, tele olyan veszedelmes lényekkel, amelyeket varjúnak és bagolynak és héjának és embernek hívnak. De van benne étel is. Gombák meg bogarak meg egy sajt nevű csodálatos valami. – Miközben Yala ezt mondta, tágra nyílt fekete szeme csillogott, és a farka minden szónál megrándult az izgatottságtól.

Mika kihallgatta, hogy a nővére milyen tanáccsal látja el a testvérét, és úgy tett, mintha ez a tanács neki szólt volna.

– Én azt mondom, öcskös, hogy ebben a világban csak magaddal törődj. Ha elkezdesz másokkal törődni, csak a baj lesz belőle.

Szóval csak a sajttal törődj!

Ha életed végéig elegendő sajtot találsz, semmi, ismétlem, SEMMI másra nem fogsz vágyni. Ez a legtöbb, amit az élet adhat.

Mika füle bizsergett a „sajt” szó hallatán, de úgy tett, mintha aludna, mert nagyon jól tudta, hogy azok ketten nem beszélgetnének tovább, ha rájönnének, hogy hallgatózik. Így hát csöndben maradt, és csak feküdt egy sáros levélen, és úgy figyelt a dohos sötétségben, mintha neki szólna az üzenet.

Másnap, alighogy megvirradt, Mika átmászott száz alvó egéren.

– Bocs... bocs... bocs... jaj, bocsánat! – mondogatta, miközben a többiek fújtak és nyifogtak és morogtak rá.

És aztán elérte.

A ragyogó, tündöklő, félelmetes fényt.

Az egérlyuk bejáratát.

Kikukucskált, kék eget és fagyott fűszálakat látott.

Soha életében nem tárult még elé ilyen rémítő és gyönyörű látvány.

Meg fogja tenni. El fogja hagyni az odút.

A külvilág kevésbé tűnt félelmetesnek, mint az, hogy felfedezik, ő a gombatolvaj. Csak úgy, semmi nélkül ki fog lépni a Kinti Világba.

Egy szál egyedül.

(Mindössze bűnös titkával.)

Mika visszanézett futkorászó, egymás hegyén-hátán hempergő vagy szundikáló egértestvéreire.

– Isten veletek. Én most elindulok a Kinti Világba.

Senki sem figyelt rá. Szavai úgy hullottak a semmibe, mint a hó, amely elolvad, mielőtt földet érne.

– Isten veled, anya – mondta, és próbálta leplezni a szomorúságot a hangjában.

– Félek...

De az anyja csak átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. És Mika otthagyta a dohos sötétséget és alvó testvéreit, és

elindult a nagyvilágba.