Jill Murphy Londonban született és nevelkedett. Szeretett iskolába járni, és már kicsi korában is szépen rajzolt és mesélt. Tizenegy évesen egy szigorú zárdaiskolába került, ahol a tanárok jobban örültek, ha mesélés helyett a tanulással foglalkozott. Egy napon, amikor két barátnőjével zuhogó esőben ért haza, az édesanyja megjegyezte: „Úgy néztek ki, mint három boszorkány!” – Így született meg Jill fejében első könyvének története. A Botcsinálta boszi főszereplője egy boszorkányiskolába járó lány, aki sehogy se találja helyét az iskolában.
Jill tizenhat évesen művészeti főiskolán tanult tovább Chelsea-ben, majd Croydonban. Tizennyolc éves korára készen volt a Botcsinálta boszi című, saját maga illusztrálta könyve, amely végül csak huszonnégy éves korában jelent meg. A köztes években az írónő takarítóként és gyerekfelügyelőként dolgozott, majd Afrikában élt. Második könyvének, (A botcsinálta boszi visszatér, 1980) megjelenéséig újra bébiszitterként dolgozott tovább, majd úgy döntött, főállású író és illusztrátor lesz. Összesen nyolc Botcsinálta boszi-könyvet írt, de mellette sok más díjnyertes gyerekkönyv is kikerült a keze közül.
Az első rész 1974-es megjelenése óta világszerte több mint ötmillió példány kelt el Jill Murphy köteteiből. 1986 óta több tévéfilm és sorozat készült belőle. Legutóbbi feldolgozása a Netflix gyártásában jelent meg 2017-ben. A magyar nézők a Netflix-adaptáció mellett a Duna TV műsorán is beleshetnek a boszorkányakadémia hétköznapjaiba.
Jill Murphy: Botcsinálta boszi (részlet)
Első fejezet
Kotkot kisasszony fenyőkkel övezett Boszorkányakadémiája magas hegytetőn állt. Sötét, szürke falai és saroktornyai miatt inkább börtönnek látszott, mint iskolának. Néha látni lehetett, amint a lányok a sportpálya kőfala fölött úgy röpködnek ide-oda a seprűjükön, mint a denevérek. Ám a hely legtöbbször olyan sűrű ködbe burkolózott, amely eltakarta az épületet a kíváncsi szemek elől.
Az iskola belül is legalább olyan sötét, árnyéklakta hely volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Hosszú, szűk folyosók futottak a homályos lépcsőházak között, de maguk a lányok is fekete tornatrikót, fekete harisnyát, fekete, szöges talpú bakancsot és szürke-fekete nyakkendőt viseltek. Egyedül a derekukra kötött széles selyemöv dobta fel kicsit az öltözéküket (ugyanis mindegyik évfolyam másféle színűt hordott), meg a sulijelvény, a sárga holdvilág előtt ülő fekete macska. Különleges alkalmakkor, például díjátadó ceremóniákon vagy halloweenkor ünnepi öltözéküket viselték, hosszú köpenyt és magas süveget, de mivel ezek is feketék voltak, sokat nem változtatott a kinézetükön.
Ráadásul annyi, de annyi szabályt kellett betartaniuk, hogy
akármit csináltak, úgysem úszták meg leszidás nélkül.
És minden hétre jutott valamilyen felmérő vagy vizsga is.
Szerényi Mildred az első évfolyamra járt, és leginkább arról lehetett megismerni, hogy állandóan nyakig ült a bajban. Folyton megszegett valamilyen szabályt, és felbosszantotta a tanárait, bár egyáltalán nem akarattal. Csak éppen akárhová betette a lábát, ott mindig történt valami. Ráadásul vagy a sapkáját vette fel kifordítva, vagy a cipőfűzője lógott. Sose tudott végigmenni a folyosón úgy, hogy valamelyik tanára rá ne szólt volna, és büntetésből csaknem minden nap le kellett írnia valamit százszor, vagy bent maradnia az iskolában (igaz, úgyse lehetett sehová sem menni, akkor se, ha nem volt épp büntetésben az ember). De legalább voltak barátai. Igaz, a laboratóriumban, a bájitalórán ők is inkább tisztes távolban maradtak tőle. Maud, a legjobb barátnője hűségesen kitartott Mildred mellett, bármilyen slamasztikába is keveredett éppen a lány. Fura párost alkottak ők ketten, a magas, vékony Mildred, aki gyakran álmodozva rágcsálta hosszú hajfonatait (persze emiatt is megfeddték), meg az alacsony, duci kis Maud, kerek szemüvegével meg két copfjával.
Rögtön az első tanítási napon a lányok megkapták a seprűjüket, hogy megtanuljanak lovagolni rajta. Ez persze nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A félév közepén mindenki kapott egy fekete macskát, amelyet szintén meg kellett tanítaniuk a seprűnyélen ülni. A fekete macskának tulajdonképpen nem vették hasznát, csupán a hagyományápolás miatt tartották őket. Néhány iskola baglyokat osztogatott, mások meg macskát, melyikben mi volt a szokás. Kotkot igazgatónő nagyra becsülte a hagyományokat, és megvolt a véleménye az újításokról. Igyekezett arra tanítani a lányokat, amire őt magát is okították annak idején. Az első iskolaév végén minden lány megkapta a Nagy varázskönyv című, vaskos, bőrbe kötött kiadványt. Igaz, nemigen használták semmire, mivel a papírfedelű változatból már amúgy is tanultak az órán, de hát ez is része volt a hagyománynak. Az éves jutalomkönyveken túl aztán már csak az utolsó, ötödik év végén kaptak valamit, mégpedig a Boszorkánydiplomát.
Azt azonban, hogy eddig eljusson, Mildred el sem tudta képzelni.
Ugyanis már a harmadik napon sikerült repülés közben a falnak ütköznie, amitől a seprűnyele kettétört, a süvege meg behorpadt. A seprűnyelet egy kis ragasztószalaggal hozta rendbe. A seprű, bár működött, nehezen kormányozhatóvá vált, és elég ronda is volt a ragasztás miatt.
Történetünk az első félév közepén kezdődik, annak a napnak az előestéjén, amelyen az ifjú boszorkányjelöltek megkapták a macskájukat…
Éjfél felé járt az idő, az iskola sötétbe burkolózott, csak az egyik ablakban világított egy gyertya. Mildred szobájából jött a fény, ahol a kislány az ágyában ült a szürke-fekete csíkos pizsamában, és pár percenként elbóbiskolt. Az ágya végében Maud kuporgott, szürke flanelköntösbe és nagy, fekete sálba burkolózva. A diáklányok teljesen egyforma szobákban laktak, a berendezés csak egy szekrényből, egy vaságyból, egy asztalból meg egy székből állt. A keskeny ablak régen lőrésként szolgálhatott. A falon vékony vascső futott körbe, erre lehetett képeket fellógatni. A szobát azonban mindössze egy kép díszítette, egy hímzett szöveg a varázskönyvből származó idézettel. Napközben denevérek használták pihenőhelyül a csövet. Mildred szobájában három is lakott ezekből az apró, bolyhos, barátságos teremtményekből. A lány nagyon szerette az állatokat, úgyhogy alig várta a másnapot, amikor megkapja végre a saját kismacskáját. A tanulók izgatottan készülődtek, este mindenki kivasalta a legjobb köpenyét, és kiegyengette a horpadásokat a süvegén. Maud nem tudott aludni az izgalomtól, így hát besurrant Mildred szobájába.
– Te hogy fogod hívni a kismacskádat? – kérdezte álmosan Mildred.
– Éjfélnek – közölte Maud. – Olyan jó félelmetesen hangzik, nem?
– Én egy kicsit azért izgulok – vallotta be Mildred a hajfonatát rágicsálva. – Tuti, hogy megint elrontok valamit! Rálépek majd a macska farkára, vagy lehet, hogy szegény pára meglát, és egyből kiugrik az ablakon. Szóval, valami biztos félresikerül.
– Jaj, dehogy! – nyugtatgatta Maud. – Hiszen szereted az állatokat! A macskafarok pedig a levegőben lesz, nem fogsz tudni rálépni. Kotkot kisasszony adja majd át a cicákat. Úgyhogy csak nyugi!
Még mielőtt Mildred válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és megjelent Cirok kisasszony, az igazgatóhelyettes, fekete pongyolában, kezében lámpással. A magas, sovány, csontos arcú, hegyes orrú tanárnő olyan szoros kontyban hordta a haját, hogy a homloka mindig tükörsimának tűnt.
– Egy kicsit késő van már a csacsogáshoz, nem gondoljátok? – szólt rá élesen a lányokra.
Mildred és Maud, akik az ajtónyitásra ijedtükben átölelték egymást, mostanra szétváltak, és lesütött szemmel várakoztak.
– Persze, az is lehet, hogy nem akartok részt venni a holnapi ünnepségen. Nos, ha így áll a dolog, a legjobb úton jártok – folytatta jeges hangon a tanárnő.
– Bocsánatot kérünk, Cirok kisasszony – suttogták a lányok.
A kisasszony sokatmondóan Mildred gyertyájára pillantott, aztán kiviharzott a folyosóra, maga előtt tolva Maudot.
Mildred sietve elfújta a gyertyát, és bebújt a paplan alá, de nem tudott elaludni. Hallotta, hogy kint bagoly huhog, a feltámadó szél pedig egy nyitva felejtett ajtót nyikorogtat. A lány tulajdonképpen félt a sötétben. De ez titok. Hiszen
ki hallott már olyan boszorkányról, aki fél a sötétben?