A Te ezt még úgysem érted… című elbeszélésciklus eredetileg a Kincskereső folyóiratban jelent meg 1990-ben, Réber László rajzaival. Janikovszky Éva szinte az eseményekkel egy időben tett kísérletet arra, hogy érthetőbbé tegye a rendszerváltást követő zavaros időszakot. A felnőttek felfordult világát kívülről szemlélő-értelmező kamasz elbeszélő, Dorka sorra kérdőjelezi meg mindazt, amit maga körül lát, és magyarázatokat vár. Ezzel akaratlanul is felhívja a figyelmet a társadalmi átalakulást kísérő megannyi kétszínűségre, tanácstalanságra, esetlenségre, esendőségre, és természetesen nekünk, olvasóknak is görbe tükröt tart.
Janikovszky Éva: Te ezt még úgysem érted...
ISMERITEK, UGYE? Nekem az agyamra megy már. Mert folyton ezt mondják: te ezt még úgysem érted!
Nem is tudom, ki kezdte. Apu, Zoli bácsi? Anyu vagy Nagyi? Nem, az biztos, hogy nem a Nagyi kezdte, csak én kezdtem akkor odafigyelni, mert az fájt.
Hiszen úgy készültünk arra, hogy Nagyi végre nyugdíjba megy, és akkor végre itthon lesz. Öcsivel csináltunk egy oltári posztert, két napig dolgoztunk rajta, hogy azzal fogadjuk, ha a ballagás után hazajön. Ezt egyébként Öcsi találta ki, hogy most tulajdonképpen a Nagyi is ballag.
Előástuk a Nagyi egyik tavalyi fényképét az óvodai ballagásról, ahol ő fehér köpenyben volt, és meghatottan mosolygott, nem is látszott, hogy már ötvenhét éves, szóval, klasszul nézett ki, aztán nagy gonddal kivágtuk körülötte a képről a nagycsoportos gyerekeket, felkasíroztuk a Nagyit egy rajzlapra, és a kissrácok helyére beragasztottuk a mi igazolványképünket. Még virágokat is rajzoltunk rá filctollal, és gyönyörű nagy betűkkel ráírtuk: „ISTEN HOZTA A NAGYIT A KONYHÁBA! LE A NAPKÖZIVEL!”
Állati jól mutatott a poszter a konyhakredencre akasztva, és még ki is dekoráltuk; a műanyag tejtartóba beletettünk két fakanalat és egy csokor petrezselymet, ami nem is volt olcsó.
Aztán lestük az erkélyről, hogy mikor jön, hát jött is végre, a karján virág, celofánba csomagolva, meg néhány papírforgó, amit a kissrácok csináltak neki, meg egy doboz, ajándékpapírban és szalagokkal, tényleg, mint a ballagásról, úgy jött.
Berci bácsi kísérte, aki alacsonyabb, mint a Nagyi, ott ugrándozott mellette, folyton ki akarta venni a csomagokat Nagyi kezéből. Berci bácsi is nyugdíjas, Nagyi mesélt már róla, de elfelejtettem, mit is, szóval, most fűtő az oviban. Ahogy a kapuhoz értek, Berci bácsi mélyen meghajolt, csak épphogy nem szalutált, aztán egy váratlan mozdulattal megcsókolta a Nagyi kezét. Mint a régi filmekben, hát dőltünk a röhögéstől. Nagyi meg előbb tiltakozott, aztán a nyakába borult a vén kis krapeknak, virágcsokrostul, dobozostul, forgóstul.
Öcsi mutatta is, hogy kicsit megbuggyant a Nagyi, aztán szaladtunk a lifthez, hogy hurrával fogadjuk idefönt.
Hát szóval, mi megtettünk mindent. És mi lett belőle?
Kézen fogtuk a Nagyit, kivonszoltuk a konyhába, és vártuk, hogy örüljön. Erre ő elkezd bőgni. Áll a poszter előtt, és bőg.
Hová tettétek a gyerekeimet? Hová tettétek? Ezt kérdezte, mi meg nem értettük: milyen gyerekeit?
Hát az utolsó nagycsoportomat! Hová tettétek? És csak sírt.
Öcsi begurult, és Nagyi lába elé zúdította a szemetesvödröt, a banánhéjak között a gondosan kivágott fényképdarabkákkal.
Én teljesen lebénultam, hát mi az ördög lelte?
Kicsit sajnáltam is, mert nemigen szokott sírni, de mérges is voltam rá, hát mért nem örül?
Mi azt hittük, hogy örülsz majd, mondtam, mert mi vagyunk az unokáid, ha nem tudnád, és most itthon leszel, és főzhetsz nekünk, és nem kell reggel hétre az oviba menned, mi meg otthagyhatjuk a napközit, hát mi is örültünk…
Persze, csillagom, próbált a Nagyi mosolyogni, de nem ment, persze, hogy örülök, és tudom, hogy ti vagytok az unokáim, és mindenkinél jobban szeretlek benneteket, csak tudod, szerettem volna még ezt a kiscsoportot végigvinni, még két és fél év, tudod, ha hagytak volna, hiszen még akkor se lennék hatvan; de te ezt még úgysem érted…
És megsimogatott minket, és vázába tette a virágokat, és kicsomagolta a dobozt, amiben egy porcelánrondaság volt, és összeszedte a konyha linóleumpadlójáról a szemetet meg a fényképdarabkákat, és levetette a selyemblúzát, meg az új cipőjét, és felvette a papucsát, és maga elé kötött egy kötényt, és közben folyton csak mondogatta: ne haragudjatok nagyanyátokra, aranyosak vagytok, majd jókat főzök nektek, mindennap főzök, ez lesz a dolgom, főzök.
Ez flúgos, mutatta Öcsi a háta mögött, és akkor én is majdnem ráordítottam, hogy te ezt még úgysem érted! Mert én már kezdtem érteni, csak még gondolkoznom kell rajta.
Csak tudnám, mért olyan biztosak abban, hogy én még semmit sem értek.