Jól ismered Szegedet? Fridát és Gubancot nehéz lesz lepipálnod! A szökevény kanári és a csibész veréb párosa Budapest után az alföldi város felé veszi az irányt. Úgy gondolják, itt végre biztonságban lehetnek. Vajon igazuk van, vagy valaki mégiscsak a nyomukban jár? Rájöhetsz, ha elkíséred őket a Dóm tértől a Vadasparkon át a titokzatos Öreg hölgyig. Útközben kiderül, hogyan bújhat el egyik épület a másikban, hol találod a város nevezetes patásáról elhíresült "Lófarát", és megtudhatod azt is, mi a street art. Böngészd át a kalandozásuk helyszíneihez tartozó érdekességeket, ismerd meg Szeged ikonikus épületeinek, tereinek és szobrainak titkait, és feledkezz bele a festményszerű illusztrációk apró részleteibe!
Trogmayer Éva: Frida és Gubanc Szegeden (részlet)
Magasan a város felett repültünk. Szeged az egyik legszebb arcát mutatta. A szabályos rendben összefutó utak még nem teltek meg autókkal, a nap hét ágra sütött, a Tisza komótosan hömpölygött alattunk. A szikrázó fényben meg-megcsillant a víz, a parti sétányon fagyival a kezükben korzóztak az emberek, a szabadstrandokon és az úszóházakon fürdőzők élvezték a délutánt. Ránéztem Gubancra. Vajon lesz olyan, hogy nem kerülünk bajba? Nem hiszem. Pedig olyan jól indult minden. Eleinte például nem üldözött senki, mint Budapesten. Nem kellett állandóan résen lenni, hiszen Gizdát és a varjúvezért is magunk mögött hagytuk, amikor úgy döntöttünk, hogy Danikával tartunk.
Mire a gondok utolértek, már több mint egy hónapja éltünk Szegeden. Úgy ismertük a várost, mint a tenyerünket, hiszen a helyiek nagyon jó fejek voltak, szívesen mutatták meg nekünk a legeldugottabb, legtitkosabb szegleteit is. Hamar barátokra leltünk, és gyorsan beilleszkedtünk
– mintha csak itt születtünk volna.
Tudtátok, hogy Szegedet a napfény városának is nevezik? Jóval kisebb ugyan, mint Budapest, de azért
elég nagy ahhoz, hogy bőven legyen mit felfedezni benne.
Az Alföldön fekszik, egy hatalmas síkságon, közel s távol egyetlen hegyet vagy dombot sem látni. Ezt Budapest után kicsit furcsának éreztem, de ma már élvezem. Ha itt elindulok, olyan, mintha a végtelenbe repülnék: semmi sem állíthat meg. Egészen új íze ez a szabadságnak.
Itt amúgy metró sem fut a föld alatt, de Danika szerint nincs is rá szükség, mert biciklivel is gyorsan el lehet jutni bárhová, hát még, ha szárnyaid vannak, mint nekünk! Azt hittem, itt végre nyugtunk lehet. Persze tévedtem. Ismét hatalmas pácban voltunk, ráadásul magunkkal rántottuk az egész várost. (Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Gubanc és én vonzzuk a bajt. Bárcsak érteném, hogy csináljuk!) De kezdjük inkább az elején! Elmesélek mindent.
Tavaszi este volt, amikor Danikát követve felszálltunk a Szeged felé tartó vonatra. Nem voltam túl gyakorlott az utazásban, nekem még Budapesten repkedni is újdonságnak számított, így az, hogy ilyen hamar elhagytuk a fővárost, egyszerre tűnt ijesztően vakmerő és vérpezsdítően izgalmas ötletnek. Az egyik pillanatban alig fértem a bőrömbe: vándorok leszünk, kalandorok, felfedezők! A következőben pedig Gubancra zúdítottam az összes kételyemet: boldogulhatunk egyáltalán egy olyan helyen, amit egyikünk sem ismer? De ő csak legyintett.
– Nyugi! Szeged is csak egy város, és Danika biztos nem hagy minket magunkra. Ha pedig nem tetszik, legfeljebb visszajövünk. Ne parázz, szuper lesz! – ismételgette.
Már besötétedett, mire a vonat befutott Szegedre. Elképesztően sokan szálltak le róla. Amíg Danika anyukája megállt a várótermi büfében, hogy vegyen néhány szendvicset vacsorára, Gubanccal felültünk egy hatalmas, színes csillárra.
Nyugodtan nézelődtünk: az épület tágas és szép volt. A mennyezeten még egy érdekes festményre is felfigyeltem. Félmeztelen, szórakozó nőket és férfiakat ábrázolt, de mielőtt megkérdezhettem volna Gubancot, hogy mit gondol, miért van ilyen festmény egy vasútállomás plafonján, észrevettem valamit. A váróterem egyik sarkából egy galamb meredt ránk. Sötétszürke volt, hatalmas és láthatóan egészséges, ám amint meglátta, hogy Danikáék csomagokkal és szendvicsekkel a kezükben elindulnak a lépcsők felé, hirtelen megváltozott a testtartása. Összehúzta magát, a fejét oldalra billentette, a tollait felborzolta, és bicegve közeledni kezdett hozzájuk. Alig hittem a szememnek! Danika persze azonnal megsajnálta és dobott neki egy jókora darabot a zsömléjéből, mire az én gyomrom is megkordult. Elindultunk a fiú után, de valahogy éreztem, hogy ezzel a galambbal még találkozni fogunk.
Igazam is lett, de persze nem azonnal. Előbb még berendezkedtünk Szegeden. Az állomáson lezajlott különös jelenet után Danikáék villamosra szálltak, mi viszont inkább repültünk. Gubanc azzal viccelődött, hogy olyanok vagyunk, mint a sólymok, akik bárhová követik a gazdájukat. Mondtam neki, hogy én többé nem akarok semmilyen gazdát, de Danikával szívesen bandázom, amíg ilyen jó fej.
Éjszaka volt,
a város felülről úgy nézett ki, mint egy hatalmas, kivilágított pókháló,
amelynek a közepén egy sugárzóan fényes pók várakozik. Szó szerint lélegzetelállító látvány volt. Danikáék végül trolival érkeztek meg a lakótelepre, ahol éltek, és ahol elsőre minden egyformának tűnt. A házaknak legfeljebb a színe és a magassága különbözött egymástól. Gubanc azt mondta, nincs ebben semmi meglepő. Budapesten is láthattam volna ilyen lakótelepeket, ha lett volna még egy kis időnk körülnézni. Aztán rögtön ki is szúrt valami nagyon érdekeset.
– Nézd azokat az óriási fecskéket! – mutatott egy nagy kockaépületre, amelynek az oldalára hatalmas madarakat festettek. Később, ahogy bejártuk és megismertük a várost, több hasonlót is találtunk. Volt sünivel és méhecskékkel díszített épület is. Street art – állítólag ezt mondják az ilyesmire, és szerintem irtó jól néz ki!
De térjünk vissza az érkezésünk estéjéhez! Danikáék hatalmas zajt csaptak, visszhangzott az utca, ahogy húzták maguk után a bőröndjeiket. Távolról figyeltük őket, aztán amikor becsukódott mögöttük a lépcsőház ajtaja, tanácstalanul fordultam Gubanchoz.
– Na, és most?
– Hogy érted? – kérdezett vissza a barátom.
– Ők bementek abba a házba, de mi hová megyünk?
– Hát ugyanoda, csak várd ki a végét! – rántotta meg szemtelenül a vállát, majd rövid várakozás után a ház legfelső emeletén tényleg kinyílt egy ablak.
– Gyertek gyorsan! – integetett Danika.
– Na látod! – nézett rám Gubanc, és felröppent.
Ettől kezdve szigorú szabályok szerint éltünk: csak az éjszakákat tölthettük a fiú szobájában, és tilos volt hangosan csivitelnünk, nehogy lebukjunk az anyukája előtt. Nem volt könnyű, nekem elhihetitek. Danika reggelente kinyitotta nekünk az ablakot, aztán iskolába ment, mi pedig felfedezőútra indultunk a városban. Kényelmesen teltek a napok, a bendőnk tele volt, és ügyeltünk rá, hogy ne keveredjünk bajba. Ehhez – új szegedi barátaink szerint – csak annyit kellett tennünk, hogy elkerüljük a galambokat.
Jól gondolod, pont azokat a galambokat, akik közül az egyikkel már az érkezésünk napján találkoztunk a nagyállomás várótermében. Mint később kiderült, Csórinak hívják, és nem is csak egy egyszerű galamb, hanem a balhés madárcsapat fő-fő-fő főnöke, akitől mindenki tart a városban.
Egyik nap épp a Dóm tér lépcsőin napoztunk és néztük a zenélő óra figuráinak táncát, amikor hatalmas rikácsolásra lettünk figyelmesek. Úgy láttam, hogy a zűrös galambbanda gyűrűjében két madár esett egymásnak a macskaköves placcon.
– Induljunk! – fordultam kelletlenül Gubanchoz.
– Ne már, olyan jó itt! Messze vannak, nem keveredünk bele, nyugi! – felelte a barátom, és a nap felé fordította a fejét.
Ekkor egyszerre több dolog is történt. Egy kislány a madarak közé szaladt, amitől azok meglepetten szétrebbentek, így a középen verekedő páros is kizökkent. Azonnal észrevettem, hogy csak az egyikőjük galamb! Csóri volt az. A másik madarat nem tudtam beazonosítani, leginkább fecskére hasonlított, de mégis másmilyen volt. Gyorsan és ügyesen repült: meghökkentő kanyarokkal cselezte ki az üldözőit. Szélsebesen szlalomozott az árkádok oszlopai között, és az utolsó pillanatban változtatott irányt a Dömötör-torony falai előtt. Tényleg nem volt semmi! Szerintem a tér összes szobra utánafordította volna a fejét, ha képes lett volna rá. A galambok sokáig próbálták elkapni; a könyvtár csupa üveg falánál egyszer majdnem sikerült is bekeríteniük, de végül megszökött, a galambok pedig kifáradtak és feladták.
Legalábbis akkor még úgy tűnt.