Fiala Borcsa új ifjúsági regényében Komárom környékére kalauzolja el az olvasókat. A főszereplő Jancsi (születési nevén: Kertész Janka) egy igazi vagány lány, akinek feltett szándéka, hogy a nagyszülőknél töltött nyári szünetből a lehető legtöbbet hozza ki.
A paletta egészen színes, megtalálható rajta a világgá menéstől kezdve, bunkerépítésen át, egy rejtélyes bűntény felderítéséig minden, amelyet egy igazán eleven gyerek csak kívánhat. Szerencsére társak is akadnak a csínytevésekhez, és kiderül, hogy a szigorú nagyszülők sem annyira rosszak, főleg, ha lekváros krumplinudliról van szó.
Fiala Borcsa: Kalandok az erdő mélyén (részlet)
- fejezet
Jancsi nyomasztó terhével érkezik meg a Kisházba, ám amikor azt hinné, a dolgok ennél már nem fordulhatnak rosszabbra, kiderül, miért nem szabad a sorssal „úgysem mered”-et játszani.
A kis kávédarálónak is csúfolt öreg tragacs szorgalmasan gyűrte maga alá a kilométereket, miközben olyan hangot adott ki, mint egy fullra pörgetett flex (vagy körfűrész, másik nevén sikító, a vidéki hétvégék elmaradhatatlan hangaláfestője). Jancsi idegesen fészkelődött az ülésen, a sok ficánkolástól a szoknyája szinte teljesen felcsúszott, láthatóvá téve a combját tarkító kék, zöld, lila és sárgás foltokat, és a jobb térdén éktelenkedő mélybarna, érdes vart. A mutatóujjával egy kicsit meg is piszkálta. Ott, ahol már kezdett feljönni a seb teteje, elővillant az újjászülető, rózsaszín bőr. Jancsi elmélyedve kapirgálta a rétegeket, amikor hirtelen felcsattant mellette az unokatestvére hangja.
– Fúúúúj, hagyd már abba!
Jancsi dühösen rántotta vissza a fodros szoknya szélét a térde alá.
Bárcsak ott lennének már! Bárcsak átugorhatná valahogy az elkövetkező negyedórát! Bárcsak a nagymama kivételesen elfelejtené valahogy, mantrázta magában, majd reménykedve felnézett. De mintha csak kitalálta volna a gondolatait, a visszapillantó tükörben a nagymamája éppen őrá szegezte szigorú, sárgásbarna tekintetét.
Jancsi nem először állapította meg magában:
a nagymama szeme soha nem mosolyog.
A szája néha ugyan felfelé görbült, és időnként kacagó hangokat is kiadott magából, például amikor a postás kisasszonnyal csevegett (pletykák után áhítozva), vagy a hentessel évődött egy csinosabb szelet marhahús reményében, de Jancsi szerint a nevetése egyáltalán nem javított az összbenyomáson. Főleg mert leginkább egy páva hangjára emlékeztetett az az éles, fültépő vijjogás.
A nagymama azonban most egyáltalán nem akart mosolyogni, a tekintete ezt üzente: „Rajtad tartom, kisapám, a szememet, jobb, ha megembereled magadat, különben nagy bajok lesznek!” És sajnos ha a nagymama feltett szándéka volt, hogy valakit gatyába ráz, akkor az, nincs mese, gatyába lett rázva. Jancsi komor napok elé nézett, és csak egyetlenegy dolog tartotta benne a lelket. De erről az egyről majd kicsivel később, először ugyanis érdemes tisztáznunk pár fontos részletet.
Az öreg járműben a nagymama mögött feszengő Jancsi 12 éves, és az anyakönyvi kivonatában a születési neve így szerepel: Kertész Janka. Jankának azonban már szinte senki nem hívta.
A dolog úgy esett, hogy amikor az anyukája dühös volt a csemetéjére, akkor mindig lejanózta, vagy ha a csíny kisebb mértékű volt, akkor az egy fokkal barátságosabb Jancsi hangzott el. Jancsi azonban szinte minden áldott nap tett azért, hogy valaki dühös legyen rá. Hol a szomszédokat, hol a tanárokat, hol az osztálytársakat borította ki, ugyanis
olyan vásott gyerek volt, hogy több stiklijével is bekerült a helyi lapokba,
ahogy azt mindjárt látni fogod. Nem tehetett róla, egyszerűen mindig csak a csínytevésen járt az esze!
A felnőttek persze ezt inkább úgy mondták, hogy Jancsi pokolian rossz. De hát a felnőttek hajlamosak mindent rendkívüli módon leegyszerűsíteni, az ő világukban legfeljebb annyi színárnyalat létezik, mint egy zebrán. Na jó, mint egy borzon. Ez se tetszik? Akkor legyen óriáspanda. De most már ezen ne huzakodjunk tovább, mert vissza kell térnünk Jankához, azaz Jancsihoz (ő is így szerette hívatni magát, mivel sokkal vagányabbnak érezte), aki a kis meggyszín Daewoo Tico hátsó ülésén gubbasztva épp most kanyarodott be az Erdő utcába. Ez pedig csak egyet jelenthet. Hogy mindjárt elkezdődik a rettenet.
Azonban mielőtt megérkezünk, azt még mindenképpen el kell meséljem, hogy amikor Jancsi anyukáját megkérdezte egy-egy minden lében kanál ismerős vagy szomszéd, hogy miért nincs annak az édes kis Jankának testvére, akkor mindig elmondta, hogy eredetileg egy kislányt és egy kisfiút szeretett volna, de a sors olyan kedves volt vele, hogy egyszerre teljesítette mindkét kívánságát. Erre már a szomszédok sem tudtak mit felelni, azt ugyanis mindegyik elismerte, hogy Janka-Jancsi a kinézete alapján lehetne akár kisfiú is, vagányságban és csínytevésben pedig akármelyik környékbeli sráccal felveszi a versenyt. Ha viszont Jancsi ismeretlenekkel találkozott, akkor azok rendszerint képtelenek voltak eldönteni, fiúval vagy lánnyal van-e dolguk. „Hé, te kölyök! Gyere csak ide!” – kiáltották a morcos ábrázatú, szénfekete haját harcias kócban viselő Jancsinak, akinek persze esze ágában sem volt erre odamenni, hiszen
tapasztalatból tudta, az ilyen jellegű invitálásnak mindig alapos fejmosás a vége.
Jancsi legnagyobb bánata azonban az volt, hogy amióta az eszét tudta, mindig a tornasor legvégén kapott csak helyet. Hiába nőtt nyaranta legalább másfél centit, az osztálytársainak valahogy mindig sikerült többet nyúlni, így aztán bárhogy pipiskedett lábujjhegyen, hátha sikerül a bebetonozott utolsó helyéről felküzdenie magát, Bata tanárnő kérlelhetetlenül visszaparancsolta őt a sor legvégére.
Jancsi nemcsak alacsony volt, de cingár is, aprócska izmai úgy feszültek a végtagjain, mint ropin a sószemek. De talán épp e ványadt alkatnak köszönhette a fürgeségét és a hajlékonyságát. Ha a focilabda az udvaron begurult a lelátó padja alá, a fiúk mindig Jancsit küldték be utána, amit ő cseppet sem bánt, mert így legalább bevették utána focizni. Ha a papírsárkány akadt el egy fa ágaiban, netán túl magasan voltak a cseresznyefa érett gyümölcsei, akkor is azonnal Jancsit hívták, ő ugyanis olyan fürgén és félelmet nem ismerve mászott fel még a legmagasabb, legvékonyabb ágakra is, mintha előző életében legalábbis szárnyas mókus lett volna. És ha a gyerekek valami csintalanságon törték a fejüket, amihez kellett valaki, aki végrehajtja a legvadabb ötleteket is, akkor Jancsihoz fordultak először. Persze a legtöbb ilyen kópéságnak nemcsak végrehajtója, de értelmi szerzője is ő volt.
Legalábbis… így volt ez mostanáig. A szüleinél ugyanis most szakadt el a cérna. Azt azért el kell mondanom a védelmükben, hogy egész sokáig bírták.
Azt az esetet például egész flottul vették, amikor azzal hívatták be őket az iskolába, hogy valaki az éj leple alatt bemászott az igazgató irodájába, és telepakolta az egész szobát kóbor macskákkal, a minden részletre kiterjedő nyomozás pedig (amit a kerületi újság egyik címlapsztorira áhítozó gyakornoka végzett) feltárta, hogy:
–
a tettes négy – macskaszempontból – forgalmas helyre tejszínhabos tálakat helyezett ki, majd a sarki horgászboltból kölcsönzött háló segítségével nyakon csípett legalább öt tucat négylábú utcai vagányt (az külön pech volt, hogy szinte mindegyik irgalmatlan bolhás volt, így a takarítóknak később még a vérszívó élősködő rovarokkal is meg kellett küzdeniük),
–
a tettes az állatokat a magasföldszinti ablak rácsain átmászva, egyenként hajította be a kérdéses szobába,
–
a tettes korábban egy pecek, egy ruhafogas és egy léggömb segítségével gondoskodott róla, hogy az ablak garantáltan nyitva legyen éjjel is,
–
a tettes motivációja a bosszú lehetett, az igazgatónő ugyanis az évnyitó ünnepségen őt emelte ki a sorból mint rendbontót, hogy aztán alaposan leteremtse az egész iskola előtt, a mikrofonba intézve a szavait, hogy mindenki jól hallja, majd amikor kiderült, hogy mégsem ő, hanem a hatodik á-s Kleó volt az, aki nevetgélt a Himnusz alatt, elmulasztotta a nyilvános bocsánatkérést,
–
az igazgatónak sajnálatos módon erős macskaszőr-allergiája van, amit a tettes nem tudhatott, és hogy
–
a tettes nem más, mint az ő szerelmük gyümölcse: Jancsi.
Azt is viszonylag könnyen megemésztették, hogy az egy hétre tervezett ötödikes osztálykirándulás három nappal hamarább ért véget; bár így is kész csoda, hogy a gyerekek egyáltalán addig maradhattak. Az osztályfőnök ugyanis egy májusi napon, amikor négyen is sugdolóztak az óráján, olyannyira megharagudott, hogy büntetésből lemondta az egyhetesre tervezett kirándulást. Igen ám, de erről a szülőket elfelejtette értesíteni, Jancsi pedig, kihasználva az információhiányt, úgy döntött, hogy akkor majd ő egyedül megszervezi a csoportos túrát.
Az egri szállóban négy napig a kutyának sem tűnt fel, hogy a huszonnyolc fős gyerekcsoport felnőtt kísérő nélkül érkezett, köszönhetően Jancsi ügyes machinációinak. A botrány kipattanása után kiérkező tévéstábnak a hotel igazgatója még azt is elárulta, hogy soha ilyen példásan viselkedő gyerektársaságuk nem volt, pedig évtizedek óta látnak vendégül osztályokat. A tévécsatorna riportere szerint az említett társaság valóban egészen kivételes volt: a rendelkezésre álló időt igyekeztek hasznosan tölteni, Jancsi még kulturális programokról is gondoskodott. Egyik nap például számháború formájában többször is újrajátszották az egri vár ostromát, ahol ezúttal a törökök nyertek 6:4-re, és valószínűleg még alaposabban elkalapálták volna a magyarokat, ha a vár biztonsági őre ki nem tessékeli a zajos társaságot a zárórára hivatkozva.
Az utolsó csepp a pohárban, vagy ahogy az angolok mondják, az utolsó szalmaszál, ami végül eltörte a teve hátát, mégsem ez volt – egy fránya tükör okozta. Történt ugyanis, hogy Jancsiék iskolájában nyugdíjba ment az egyik napközis tanítónő, egy bizonyos Babi néni.
Babi nénit mindenki szerette, mert végtelenül kedves volt minden diákhoz, és mindenkiben meglátta a jót. Ha valakinek nem ment például a matek vagy a nyelvtan, akkor nem kiabálni kezdett, netán fekete pontokat osztogatni, hanem odaült mellé, és addig magyarázta különféle példákon bemutatva, aztán pedig türelmesen addig gyakoroltatta, amíg a nebuló úgy nem érezte, akár akadémiai székfoglalót is tudna tartani az anyagból. A több évtizedes tanítástól és főleg a folyamatos ülőmunka miatt szegény Babi néninek isiásza lett, annyira fájt a dereka, hogy még a cipőjét sem tudta rendesen bekötni, ezért állandóan bebújós papucsokban járt. Igen ám, de mihez kezd így a nyugdíjas éveivel? – pityeredett el egy ízben a kollégáinak. Ott az a gyönyörű nagy kert, fel kellene kapálni, hogy virágokat, zöldséget, gyümölcsöt neveljen benne, ha már a gyerekeket nem nevelgetheti többé… Pedig hogy fognak neki hiányozni, ők adtak értelmet az életének nap mint nap! Nos, ennek a beszélgetésnek a mi Jancsink történetesen épp fültanúja volt, és amilyen egy jótét lélek, rögvest el is határozta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy Babi néninek ne kelljen semmi segítségben hiányt szenvednie. Ő majd úgy megsegíti, hogy jobban se kell! Verbuvált is egy kapáló csapatot az iskola önként jelentkező nebulóiból. Ezúttal a környékbeli barkácsáruháztól kölcsönöztek szerszámokat, méghozzá a kerületi polgármesteri hivatal közbenjárására.
Jancsi ugyanis nem volt rest elmenni egészen a polgármesterig, akinek elmagyarázta, mennyire fontos lenne kellőképpen megjutalmazni fél évszázados munkájáért az agg tanítónőt, amihez ők, gyerekek nagyon szívesen nyújtanak segítő kezet. Így is lett, a polgi adta az ásót, kapát, a gyerekek pedig nagy titokban kivonultak egyik éjjel Babi néni címére (amit természetesen Jancsi lesett ki), hogy felkapálják a kertet, mire Babi nénit felébreszti az első napsugár.
A gesztus szép volt, ehhez kétség sem fér, arról meg igazán alig tehetett Jancsi, hogy nem pont úgy sült el, ahogy tervezte. Babi néni címe, ezt Jancsi jól látta (pontosabban jól vélte látni, amikor egy trükkös csellel rávette az idős hölgyet, hogy kipakolja az okmányait a tanári asztalra), ez volt: Budapest, VI. kerület, Mária királyné utca 9. Csak sajnos az történt, hogy mindezt Jancsi a tanári szoba tükrös ajtaján keresztül leste ki, így a gyerekek azon a (végül tragikus) hajnalon a IV. kerület, Mária királyné utca 6. szám alá vonultak ki, ahol se szó, se beszéd, elkezdték felkapálni a kertet. Arról meg aztán Jancsi végképp nem tehetett, hogy ebben a házban élt a Szellemfélő Matildka, akit egyszer, réges-régen a szülei a dédnagypapa búcsúztatása után merő véletlenségből, a gyász súlyától szinte megzavarodva a temetőben felejtettek egy teljes éjszakára. Ráadásul teliholdnál. Mire reggel észbe kaptak, és visszaszaladtak Matildkáért, már nem teljesen volt önmaga… Az eset óta eltelt ugyan ötvenkét év, három hónap, egy hét és két nap, az érzékeny idegrendszerű hölgy még mindig szinte vallásos rémülettel viseltetett minden ásó, kapa, és úgy összességében minden földmunka iránt.
El tudod képzelni, mit élt át szegény feje, amikor éjnek évadján (és ráadásul még telihold is volt, ezt a pechet!) neszezésre, motoszkálásra ébredt, majd amikor reszkető kézzel félrehúzta a függönyt, azt látta, hogy több tucat fekete ruhás ember (az álca amúgy szintén Jancsi ötlete volt) ásókkal, kapákkal felszerelkezve túrják a kertet, mintha csak tömegsírokat ásnának?
Nem, hidd el nekem, nem tudod elképzelni.
Matildkát másnap elvitték egy alpesi szanatóriumba, Jancsi pedig megkapta az utolsó figyelmeztetést a szüleitől és az iskola vezetőségétől egyaránt: vagy rögvest felhagy a csínytevéssel és jó útra tér a nyár folyamán, vagy ha egy rossz szót is hallani felőle, akkor végleg kiebrudalják az iskolából, és áthelyezik egy bentlakásos intézménybe, a magyar–ukrán határ mellé. Az ukrán oldalra.
A jó útra terelés nehéz, pedagógiai kihívásoktól távolról sem mentes, ám felemelő feladatát pedig nem más vette magára, mint apai nagymamája,
Mamika, aki máris roppant lelkiismeretesen látta el a feladatát, a kocsi visszapillantó tükrében ugyanis ismét felvillant a tekintete. Sárgásbarna szemeit egyenesen Jancsira szegezte, majd bólintott egyet, jelezve, hogy a köves útról most fognak rákanyarodni a földútra, azaz elérkezett az idő, hogy rágyújtsanak a nótára.
Jancsi épp ezt a pillanatot szerette volna bármi áron megúszni.
Utálta a kötelező dolgokat, például ezt az idétlen szokást, hogy így jelzik a jöttüket a Kisházban várakozó nagyapjuk számára. Ki nem állhatta a nagymama harsány, ámde hamis kornyikálását, de amit a legjobban rühellt, az az unokanővére, Blanka víg trillázása volt.
Az a tenyérbemászó képű, stréber, tanító nénik kedvence Blanka olyan önfeledten adta át magát a nótázásnak, mintha egyenesen örömét lelte volna benne (amit Jancsi totálisan kizártnak tartott). Szépen manikűrözött kezeivel tapsikolt is hozzá, hosszú, fényes szőke haját pedig mintha a szél is ütemre lebbentette volna. Fúúúúj, pfűűű, hányás, róka és broáff! El tudsz képzelni ennél undorítóbbat?! – húzta fel az orrát viszolyogva Jancsi. – Ennél rosszabb már nem is történhet!
Sorscsapás sorscsapás hátán, a vak is láthatja, hogy Jancsival igazán kibabrált az élet. Ám ekkor a nagymama megköszörülte a torkát, a szemöldökét tekintélyt parancsolóan felrántotta, miközben szúrós tekintetét továbbra is Jancsi felé döfte. Mit volt mit tenni, ő is rágyújtott a nótára.
Komáromi kisleány, vigyél által a Dunán!
A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!
Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján.
A partján, a partján, megcsókollak a partján.
Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van,
Soha sincsen jó idő, mindig esik az eső!
Ezt a blődséget! – bosszankodott magában Jancsi. Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy minden egyes alkalommal ezzel a béna dallal kell begurulniuk a Komárom melletti koppánymonostori Kisházba?
Legalább ha egyszer, egyetlenegyszer csöndben érkeznének meg! Akkor vajon mi történne? Kifordulna a föld a sarkaiból, és megszűnne a gravitáció?! Nem túl valószínű, de egy próbát mindenképp megérne…
Akkor hátha ez a kényes hercegnő Blanka is kiszippantódna az űrbe, és nem kellene hallgatni, ahogy mély átéléssel danolássza ezt a bárgyú dalt. Ebből is látszik, hogy Blankának nincs ki mind a négy kereke, még szerencse, hogy nem vele kell lehúznia a teljes nyarat, mert abba biztos, hogy belereccsenne.
Jancsiban egyetlen dolog tartotta a lelket: a Kisház szomszédságában minden évben ott nyaralt a szüleivel egy testvérpár: Hugi és Bazsi. A lány – legalábbis Jancsi szerint – nem volt egy nagy durranás, ugyanolyan hasznavehetetlen volt a számára, mint a többi kényeskedő finnyagép az iskolájában. Ezért Jancsi egy cseppet sem bánta, hogy Hugi a vakáció java részét Blankával tölti. Hadd vonuljanak csak el a kert végébe vihorászni, meg babázni, kit érdekel?
Jancsinak és Bazsinak rendszerint ennél sokkal fontosabb és értelmesebb dolguk akadt. Egyik nyáron például komoly nyomozásba kezdtek, hogy kiderítsék, kinek és miért ad le furcsa, fényjelekből álló morzejeleket a három házzal arrébb élő Torzsa bácsi. A testi épségüket és az alapos fejmosást is kockáztatva végül rájöttek, hogy az öregúr éjjelente gyakran jár ki pisilni, ám a sötétben, reszkető kézzel nehezen találja meg a megfelelő villanykapcsolót.
Egy másik nyáron a Királynő kertjéből lopott barackokat árusították a komáromi piacon. A helyzet pikantériáját pedig az adta, hogy a leghűségesebb törzsvásárlójuk maga a megyei rendőrfőkapitány volt, aki élt-halt a barackos gombócért, így nem tudtak annyi gyümölcsöt megfújni a titkos kertből, hogy az ne keljen el percek alatt.
És akkor még nem is meséltem (de majd fogok!) az indiánkínzásokról (saját találmány!), a titkos bunkerről (milliméterre pontos tervrajzzal!) vagy az önálló fejlesztésű gazdaságos sporthorgászatról (korszakalkotó innováció!), a megbundázott csigaversenyről (kész őrület!), meg az összes csodálatos mókáról, amivel Bazsi és Jancsi az időt múlatta hasznosan és nyakig koszosan, ahogy dukál.
Egy szó, mint száz, Jancsi egy csöppet sem bánta, hogy az unokanővére, Blanka egy hasznavehetetlen tyúk, akinek mindig a felhőkben járt az ábrándos tekintete, hogy a nagymamája erélyes kiképzőtisztként óhajtja őt a jó útra terelni, sőt még azt is lenyelte nagy nehezen, hogy neki is hazáig kellett kántálnia a tradicionális nótát, hiszen már csak pár méter, és megérkeznek a Kisházhoz, ezzel pedig megkezdődik egy újabb kalandos vakáció, amikor
Bazsival kinyomoznak, felfedeznek, eladnak, feltalálnak, elcsennek, megmásznak, leúsznak, áteveznek és keresztülbringáznak mindent,
ami csak izgalmas van a környéken.
A meggyszín tragacs fájdalmas nyekkenéssel állt meg a Kisház előtt, a nagymama olyan erélyesen húzta be a kéziféket, hogy attól még a Duna másik oldalán strázsáló szlovák határőrök is a fülükhöz kaptak. Jancsi azonban a többieket meg sem várva már ki is vágta az ajtót, egy csepp hezitálás nélkül rohant át a szomszéd házhoz, ahol – tudta – Bazsi már tűkön ülve várja.
– Jancsikám! – kiáltott utána Mamika. – Hová rohansz?! Lassan járj, tovább érsz! Apropó, épp mondani akartam, hogy…
De hogy mit, azt már Jancsi nem hallotta, úgy sietett fel a szomszéd lépcsőfeljárón, kettesével szedve a fokokat.
Lihegve állt meg Bazsiék kertkapuja előtt. Ám attól, ami ott fogadta, földbe gyökerezett a lába.
A szeme előtt fekete karikák táncoltak, ám nem a gyors futástól, sokkal inkább a hirtelen rászakadó felismeréstől. Nem, nem a kapun éktelenkedő hatalmas, rozsdás lakat volt a legszívfájdítóbb. Nem is a tengernyi tűlevél, ami eltorlaszolta a bejáratot, elárulva ezzel, hogy hónapok óta nem járt arra senki.
Hanem a tábla.
Balázsék kapujára öles betűkkel volt kiírva: EZ A HÁZ ELADÓ.
Jancsira ebben a pillanatban szakadt rá a valóság: nem elég, hogy örökre elveszítette a világ legjobb vakációs cimboráját, hogy ki akarták csapni az iskolából, megharagudtak rá a szülei és még a mobiltelefonját is elkobozták szeptemberig, de
száműzve lett hosszú hetekre a világ végére,
összezárva a rozoga nagypapájával, a kápó keménységű nagymamájával és az üresfejű unokatesójával.
Most már biztos: ennél rosszabb nem lehet semmi.
(Ám ahogy korábban említettem, a sorssal soha nem szabad „úgysem mered”-et játszani. Mivel ügyesen csal, ezért mindig ő fog nyerni, te pedig soha nem tudhatod, mikor érsz le a gödör aljára. Jancsi például ebben a pillanatban még nem is sejtette, mennyi meglepetést tartogat számára az a nyár, amikor a szomszéd játszópajtás szerepét maga a végzet veszi át.)