Farkasházi Réka: Olyan pillanatokat élek át, raktározok el, amiket öntudatlanul beleviszek a mesékbe
Ruff Orsolya

Farkasházi Réka: Olyan pillanatokat élek át, raktározok el, amiket öntudatlanul beleviszek a mesékbe

Társasjáték címmel jelent meg Farkasházi Réka legújabb mesekönyve, történetei origóját pedig minden esetben a családi, baráti, óvodai közösségek adják. Ismerős helyzetek, gyerekszívfájdalmak, esetenként nehéz témák is előkerülnek a mesékben, melyekhez a Tintanyúl zenekar előadásában dalok is tartoznak. Farkasházi Rékával Csukás Istvánról, a könyvbe szüremkedő hétköznapi impulzusokról és emlékezetes olvasmányélményekről is beszélgettünk, közben kiderült, mennyire tartja magát játékosnak, és vajon otthon érzi-e magát a könyvei vizuális világában.

Farkasházi Réka: Társasjáték
Ill.: Szimonidesz Hajnalka, Manó Könyvek, 2022, 98 oldal
-

A Társasjáték című új mesekönyved előszavában megidézel egy nagy elődöt, Csukás Istvánt, akitől a zenekarral a nevet kaptátok – milyen szerepet játszott abban, hogy írni kezdtél?

Csukás István a mi névadó keresztapánk. A Tintanyúl egy Csukás-karakter és annak idején, amikor kitaláltuk a fiúkkal a zenekart, rájöttünk, hogy a „Farkasházi Réka és gyerekzenekara” név annyira nem működik, és kellene egy név. A Tintanyúl volt a hozzánk közelebb álló karakter, vagy az a figura, amiről azt éreztük, hogy szerencsét fog hozni. Megkerestem Csukás Istvánt, hogy hivatalosan is áldását adja erre, és a mai napig őrzöm a kézzel írott levelét, amelyben hivatalosan átruházta ránk a nevet. És valóban szerencsét is hozott a név, mert onnantól kezdve beindult a szekér. Egy ideig csak kérleltem, hogy írjon nekünk egy dalt, mármint dalszöveget, mire ő megírta a Tintanyúl indulót. De ahogy elküldte nekünk, az is nagyon izgalmas volt. Csukás István ugyanis nem szeretett gépelni, ezért telefonon keresztül bediktálta nekünk a verset. Épp együtt volt a zenekar a próbateremben, kihangosítottuk a telefont, az egyikünk pötyögte, a másik vette videóra, én meg bőgtem, ahogy a jellegzetes hangján diktálta nekünk ezt a dalt. Abban a pillanatban tudtam, hogy

ez emblematikus dalunk lesz,

és tényleg nincs azóta koncert, hogy ne játsszuk el az ő tiszteletére és emlékére. És aztán volt egy titkos tervünk, szerettünk volna ugyanis egy közös gyerekdarabot, de erre sajnos már nem került sor.

Szóval, lett egy ilyen furcsa kapcsolódás, valami cinkos összekacsintás közöttünk, miközben nem ismertük egymást közelről. Valahogy úgy érzem, van némi küldetésem, hogy folytassam azt a hangvételt. Mást nem tudok, hiszen a lábnyomába se fogok soha jutni, nem is merném ezt gondolni. De ahogyan ő gondolkodott a gyerekirodalomról, vagy a gyerekekről, vagy a gyerekeknek szóló bármilyen művészeti ágról, az nagyon közel áll ahhoz, ahogyan mi gondolkodunk róla.

Talán úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy Csukás nagyon komolyan vette a gyerekeket, és soha nem egy leereszkedő pozícióból közelített hozzájuk.

Így van, és ez nekünk is fontos. Emellett az ő művei mind olyan művek, amelyeket egy felnőtt is szívesen olvas. Szerintem a gyerekekkel kapcsolatban bármilyen művészeti ágról is beszélünk, kulcsfontosságú, hogy a szülő is élvezze. Már van egy generáció, amelyik nagyon tudatosan neveli a gyerekét, programokra, színházba, kiállításra viszik, csakhogy odáig is el kéne jutni, hogy azt valóban élvezze az egész család. Ehhez nyilván olyan produkciók kellenek, amelyeket tényleg élveznek a szülők is, és nem élik meg kényszernek. Azt gondolom, egy Csukás-mesét örömmel olvas fel esténként a felnőtt, és hál' istennek a koncertjeinkre is örömmel jönnek még az apukák is, mert szeretik, amit hallanak.

Margó. Farkasházi Rékával és zenekarával a hétvégén találkozhattok a Margón, a zenés könyvbemutatón pedig felcsendülnek a Társasjáték dalai is. Mikor? Október 15-én 10 órakor. Hol? Nemzeti Táncszínház. Részletek erre>>

Ha jól értem, akkor a Társasjáték című könyvnél is ez volt a mögöttes szándék vagy gondolat, hogy az ne csak a gyerekeknek, hanem a szülőknek és a családoknak is szóljon.

Igen, hiszen arról is sokat szoktunk beszélni, hogy milyen jó az együtt mesélés, meg az, amikor felolvasnak a szülők a gyerekeknek. Ez tényleg nagyon fontos szerintem, és a kislányomnak én is mesélek minden este. De megint csak azt gondolom, hogy sokkal jobb olyan szöveget olvasni, amin én is szórakozom, hiszen azt megérzik a gyerekek. És akkor már legyen olyan az a szöveg, amit élmény lesz sokadszorra is elolvasni, hiszen akkor mindig találsz benne valamit, amin elpityeredsz, vagy elneveted magad, vagy fölidéz valamilyen emléket. Az első könyvemnek is ezért adtam az Életmesék címet, ami tulajdonképpen a műfaj meghatározása is egyben.

A Társasjáték című könyvemnek is szerintem „életmesék” a műfaja.

Annyira foglalkoztat az, hogy ezeket a gyerekeket mennyi inger éri egy nap folyamán, és a gyerekek is nagyon szeretik, hogy amikor a szülők szabadon mesélnek, akkor beleszövik az életüket is – tehát amikor szereplőként felbukkannak a kis mesékben. Én ezt szerettem volna valahogyan megírni a saját meséimben.

Olvasás közben időnként a svéd gyerekversek jutottak eszembe, pontosan azért, mert itt is, ott is hétköznapi élethelyzetek, akár konfliktusok, gyerekszívfájdalmak jelennek meg. Mennyire kellett visszanyúlni a saját élményekhez, tapasztalatokhoz? Mennyire találnak meg ezek az élethelyzetek?

Elég könnyű helyzetben vagyok, mert nagyon sok impulzus ér a koncertek miatt. Egyébként a családomból is rengeteget merítettem, a saját gyerekkoromból, a gyerekeimből, a barátaim családjaiból, tehát mindenki benne van, egy kis patchwork lett az egész. Nem tudom, mások hogyan dolgoznak, de azt gondolom, hogy körülbelül így. Olyan, mintha egy radar lenne belém építve, a színpadról a nézőtérre nézve mindent látok vagy érzek, nem is tudom. Olyan pillanatokat élek át, kapok meg és raktározok el, amiket néha öntudatlanul is beleviszek a mesékbe, így aztán viszonylag kimeríthetetlen az a fajta tárház, amihez nyúlhatok.

A koncertezés kollektív alkotás, az írás viszont magányos tevékenység. Írás közben mire tudsz támaszkodni, ki az, aki segítő kezet nyújt, ha szükség lenne rá?

Nem véletlenül lett a könyv címe Társasjáték. Jól fogalmaztad meg: amit a zenekarral csinálunk, az is egy társasjáték, és aztán ott van a közönség, ők is a társasjáték részesei. De a mesék úgy születtek, hogy elkészültek a dalok, és azok inspiráltak engem. A férjem az egyik legismertebb szépirodalmi szerkesztő, és nyilván neki mutattam meg először a meséket, jelen esetben pedig Csapody Kinga szerkesztette a könyvet. Nekem nagyon fontos volt a férjem véleménye. Viszonylag későn kezdtem el írni, és pont azért, mert elég gyakran megfordulnak a házunkban írók, van egyfajta gátlásom azzal kapcsolatban, hogy szabad-e nekem bármit írni. Nyilván nem vagyok író, nem is gondolom magam annak. Nekem az egy szentség, amikor látom, ahogyan ezek a művek születnek, látom azt az elképesztő tudást, olvasottságot, és azok után én félve ütöttem le az első billentyűket, miközben történeteim nyilván nekem is vannak.

Kicsit meglepő, amit mondasz, hiszen a Társasjáték nem az első gyerekeknek szóló könyved…

Az én életemben ez egy nagyon fura dolog: a Tintanyúl zenekar énekeseként lettem talán a legsikeresebb – sikeresebb, mint színésznőként, de nem vagyok énekesnő. És közben itt van a könyv, amit én írtam meg ugyan, de nem vagyok író.

Mégis ez egy csomag szerintem.

Egyébként ezek a szerepek hogyan férnek meg benned egymás mellett? Ütköznek, vagy inkább kiegészítik egymást?

Inkább az utóbbi. Kívülállóknak tudom, hogy nagyon furcsa, és azt gondolják, hogy én szétszakadok, annyi mindent csinálok. Tényleg nagyon sok mindent csinálok, de ez én vagyok mind, és nekem nem idegen egymástól egyik sem. Az egyikből következik a másik. Például azért is végeztem el a drámapedagógiai szakot, mert szerettem volna, ha van egy komoly eszköztáram arra, hogy felelősen tudjak a gyerekekkel foglalkozni. Aztán megszületett a Varázsnagymama című előadás az Átriumban, amit szintén én írtam. Nyulassy Attila a rendezője, akivel a végső formájára pofoztuk a darabot. Abban tulajdonképpen tényleg minden benne van, hiszen benne van a zenénk, az, hogy én már írtam mesét, és benne van a drámajátékos vénám is, úgyhogy nekem ez így kerek.

Az elején említetted azt a jelenetet, amikor Csukás István felhívott titeket, és a telefonban lediktálta a nektek írt verset. Ez kicsit visszavezet a könyvhöz is, amelyre szintén jellemző egyfajta lelassulás. Megjelennek benne a családi, a baráti, az óvodai, az iskolai közösségek, és maga a cím is talán az ezekben a közösségekben jelenlévő dinamikára utal, erre is reflektál. Mit gondolsz erről?

A dalok és a könyv ötlete a karantén alatt született, amikor pont az hiányzott leginkább az életünkből, hogy együtt legyünk. Nyilván a családok együtt tudtak lenni, de van, hogy még az sem működött. Akkor volt egy teljesen légből kapott ötletem, és délutánonként elkezdtem online mesélni a karantén hatvan napján, minden nap élőben. Voltak köztük Csukás-mesék és saját mesék is, és elképesztő sikere lett. Az első adásokat összesen több tíz-, de talán százezren is megnézték, és a világ minden pontjáról érkeztek visszajelzések, ahol magyarul beszéltek. Akkor valahogy kézzelfoghatóvá vált, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Szerinted a történetekre voltak kiéhezve az emberek?

A kapcsolódásra, meg arra, hogy képletesen elvigyem őket valahová. Volt olyan, aki felnőtt fejjel azt írta, hogy a családjától elszakítva kint ragadt Angliában, és neki azok a félórák jelentették azt, hogy nincs egyedül. Szerintem leginkább a kapcsolódás hiányzott az embereknek. A társasjáték olyan szépen összefoglalja azt, hogy az egész életünknek vannak kimondatlan szabályai, és nagyon érdekes, ahogyan a gyerekek beilleszkednek, és megtanulják ezeket a szabályokat.

Személy szerint mindig nagyon fontosnak tartom a gyerekeknek szóló könyvekben az unoka és a nagyszülő közti kapcsolatot, ami mindig feltételez egyfajta szövetséget vagy cinkosságot. Ez a fajta kapcsolat több mesédben is megjelent, neked miért fontos ez?

Biztosan azért, mert rajongva szerettem a saját nagyszüleimet, és ők is engem. Én azt hiszem, a legnagyobb szerencsém az életben az, hogy van egy nagyon erős családi bázisom. Mi egy elég nagy és összetartó család vagyunk, és

tényleg nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a generációk együtt tudjanak létezni.

Ha nem is tudunk egy fedél alatt élni, de tudjunk időt szakítani a nagyszülőkre, a nagyszülők pedig a gyerekekre. Megint a karantén hozta el azt az érzést, hogy mennyi mindenből kimaradtak az idősek. Ezek a történetek amúgy ugyanazokban a családokban játszódnak, akiket már megírtam az Életmesékben. Ugyanazok a szereplők bukkannak fel, de ez nem egy folytatólagos történet, csak a szereplőket vittem kicsit tovább. Az egyik kedvencem az Irány a Mars! című mese, aminek az előzménye az, hogy van egy demens nagypapa, és az unokája ebből semmit nem ért, viszont nagyon-nagyon szereti a nagypapát, aki a családnak akaratán kívül bizony sok nehézséget okoz. A történet úgy folytatódik a Társasjátékban, hogy a nagypapa „elmegy”, a kislánynak mindenki azt mondja, hogy a nagypapa elment, de ő nem tudja, mit jelent, hogy hová ment és miért nem jön vissza. Nyilván ezek nehéz témák, de sajnos megtörténnek minden családban, és hátha ez a történet segíthet abban, hogy erről lehessen beszélni.

Pont az Irány a Mars! című mesében van egy rész, amikor a nagymama a saját gyerekkoráról mesél: „Így aztán egymást követték a szebbnél szebb történetek nagyon régről, amikor még a nagyi kislány volt, Sári meg nem is élt. Ez utóbbi nagyon izgatta a kislányt. Nehezen tudta elképzelni, hogy milyen volt, amikor nem volt. Pontosabban, hol volt ő, amikor itt nem volt.” Azt már említetted, hogy otthon mesélsz a gyerekeidnek, de honnan hozod azt a vágyat, hogy te magad is történeteket mesélj?

A hetvenes évek végén születtem, amikor a szülők máshogy voltak szülők. Nagyon nagy szeretetben nőttem fel, de nem volt ez a már-már kényszeres jó szülőség. Persze néha meséltek a szüleim, de nem volt ennek nagy hagyománya. Volt diavetítés is, meg társasoztunk, de nem volt ez egy ceremónia. Én például az összes gyerekemnek tényleg minden este meséltem, ez nekem is fontos volt, meg élveztem is, de lehet, hogy ha nem élveztem volna, akkor nem csináltam volna.

Nem tudom, hogy honnan jön belőlem, de azt tudom, hogy én ezt tudom csinálni.

Ez valószínűleg egy olyan műfaj, amire születni kell. A színpadi részére is értem, arra, hogy gyerekeknek zenélünk. Ez valószínűleg egy adottság, egy elhivatottság. Nem lehet pénzért csinálni – ez vagy jön belülről, vagy nem. Nagyon szeretek gyerekek között lenni. Ha belenézek egy gyerek szemébe, abban ezernyi kérdés és válasz van egyben. És tisztaság.

Hoztam még egy idézetet, mégpedig a Győzni tudni kell című történetből: „A játék sok mindenről szól. Ha játszol, akkor gondolkodsz, kipróbálod a szerencsédet, taktikázol, szórakozol, élményeket szerzel. Akár egyedül játszol, akár másokkal. És örülni a másik sikerének is lehet.” Neked mit jelent a játék, milyen játékélményeket hozol magaddal?

Én nagyon szeretek játszani. Úgy élvezem, ha a gyerekeim le akarnak ülni társasozni. Mi inkább kártyás család voltunk, nagyon hamar megtanítottak a szüleim kanasztázni, ez benne is van a történetben. Ahogy az is, hogy a nagyszüleimnek minden hétfőn volt egy kártyaestjük. A játszás öröme nálam szerencsére teljes mértékben megvan, de például a férjemet már terelgetni kell arra, hogy játsszunk együtt. Aztán persze megjön hozzá a kedve, de magától erre nincs igénye. Nekem amúgy a színpadi létem is egyfajta játék, és azokat a kollégákat szeretem nagyon, akik játszanak. Nem megjátsszák magukat, hanem játékosak, könnyedek. Szerintem a legnagyobb színészeknek az a legnagyobb erényük, hogy tudnak játszani.

-

A játékosság az illusztrációkban is tetten érhető: Szimonidesz Hajnalka már a harmadik könyvedet illusztrálja. Te mennyire érzed otthon magad az ő képi világában?

Imádom a rajzait. Egyszerűen a szívemig hatol minden, amit ő csinál. Az első mesénél, amit átküldtem neki még az előző könyvből, mintha belelátott volna a fejembe. Lerajzolta azt, amit én megálmodtam akkor, amikor a meséket írtam. Félelmetes érzés volt. Az meg különösen jó érzés, hogy már az első meséket is szerette. Nekem ő a mai magyar illusztrátorok egyik legkiemelkedőbb alakja, a véleménye nagyon-nagyon fontos.

Évek óta a Bookline Kids zsűritagja vagy, rengeteg gyerekkönyv megy át a kezetek között, de amióta részt veszel a programban, másként választasz? Változtatott azon a szűrőn, ahogyan a gyerekkönyveket nézed, válogatod, olvasod?

Nem, de nyilván sokkal tájékozottabb lettem, hiszen ennyi könyvet képtelenség lenne magamtól megismerni, mint amennyit zsűritagként ismernem kell. Az értékelést sem tudományosan csinálom, inkább ösztönösen. Tehát elkezdem olvasni a könyvet, és ha beszippant, akkor nyilván érzem, ha jó a szöveg, ha jó a fordítás, ha azt látom az illusztrációkon, hogy művészi vagy trendi, mert az sem baj, ha valami inkább nagyon menő.

Egy könyv sok mindentől lehet jó.

A kedvenc könyvünk most a lányommal az Ilyenek vagyunk hátulról, ami tulajdonképpen egy felvilágosító könyv, alig van benne szöveg, és az illusztrációk zseniálisak, mert nem egy idealizált képet festenek le a meztelen női testről, hanem azt, amilyen sokfélék vagyunk. Tehát az illusztrációkban és a szövegekben is van egy kis fanyar humor. Ugyanakkor nagyon meg tud fogni egy fordítás is. Legutóbb Érsek-Obádovics Mercédesz fordítására figyeltem fel: A benned élő oroszlán története is nagyon helyes, de ahogy lefordította, az nagyon gördülékeny és szerethető. Szóval sok minden miatt lehet egy könyvet szeretni. És igazából nekünk, zsűriként az a dolgunk, hogy ezeket a szerethető dolgokat megmutassuk a közönségnek. 

Van olyan szerző vagy akár cím, amit a zsűrizésnek köszönhetően fedeztél fel magadnak?

Igen, Tóth Krisztina Malac és Liba című sorozata abszolút így került hozzám, és nagyon örülök, mert egyszerűen imádnivaló a humora és a történetek színesek. Olyan, mintha egy Netflix-sorozatot néznél, csak gyerekszöveggel. Nekem nagyon bejön.

Talán rögtön egy új könyv megjelenése után nem kellene ilyesmit kérdezni, de motoszkálnak már a fejedben az új mesék?

Persze, és nemcsak az enyémben, hanem Csapody Kingáéban is, aki már felvetette, hogy majd beszéljünk a későbbiekről. Nem is egy, sok tervünk van. De nem életmeséket fogok írni legközelebb, hanem egészen mást. Már el is kezdtem, még a Társasjáték könyv előtt. Szóval, igen, fogok írni, és már nagyon foglalkoztatnak az új történetek.

Nyitókép: Falus Kriszta