Fotó: Valuska Gábor

A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Színháztudomány Mesterszakos hallgatója, Závada Péter A slam poetry teatralitása címet adta szakdolgozatának. Závada a dolgozatban többek közt a slam poetryt mint színjátéktípust vizsgálta, de a slam kanonizációjának és definíciójának is külön fejezeteket szentelt. A bevezetőt Simon Márton és Závada Péter, vagyis a Whitman fiúk tumblr-jén találtuk, a teljes anyag a Theatron következő számában jelenik meg (XIII. évfolyam, 2. szám). Íme:

0.1 A dolgozat hipotézise és az elemzés stratégiái

A slam poetry mint jelenség leírására számos kísérlet született a műfaj harminc éves fennállása óta.1Elsőként az akadémikus élet körein kívül, a műfajt művelő külföldi és hazai előadók próbálták meg rendszerbe foglalni az irodalom- és színháztudományos diskurzus hatósugarán kívül, saját kritériumaik és szempontrendszereik alapján. Ami a tengerentúl végzett tudományos kutatásokat illeti, azok leggyakrabban a slam poetry hagyomány-történetére, politikusságára, a populáris és akadémikus költészet közti társadalmi feszültségekre, a faji és gender kérdésekre, továbbá a szerzői identitásbeli problémákra összpontosítottak. S bár a slam poetry mint aktivitás írásbeliséghez és oralitáshoz fűződő viszonyát több amerikai tanulmány boncolgatja,2 arról, hogy a műfaj hogyan és miért él a teatralitás részét képező performatív aktus lehetőségeivel, csak elvétve esik szó. Az alapos, kifejezetten leíró jellegű definíciós törekvésekre pedig még ennél is kevesebb példát találni a külföldi szakirodalomban. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a slam kutatásának tengerentúli tendenciái nem erre helyezik a hangsúlyt, noha ezek a típusú meghatározások sokkal inkább az értelmezés kereteinek kitágítását és a műfaj kanonizációját szolgálnák, mintsem az értelmetlen és rugalmatlan szabályok bevezetését.

Az elmúlt nyolc évben, amióta a slam poetry Magyarországon is megvetette a lábát, megjelentek ugyan a műfajjal kapcsolatos szöveges reflexiók, de azokat vagy nem szánták tudományos munkának (ilyenek például a különböző slam eseményekről írt kritikák és szubjektív élménybeszámolók), vagy ha mégis, akkor túlnyomó részt irodalomtudományos, líratörténeti szempontok alapján vizsgálták, és elsősorban a szövegek elemzésére koncentráltak.3 Jelen dolgozat tézise erre a hiányra reflektálva állítja, hogy a slam poetry tengerentúli és hazai recepciója eddig nem, vagy csak kivételes esetben törekedett a műfaji sajátosságok teatralitásának és performativitásának megragadására. Ahelyett, hogy színjátéktípusként elemezte volna, s a kortárs színháztudomány előfeltevései mentén járta volna körül a jelenséget, megelégedett a slam hagyománytörténetének bemutatásával és a szövegek líraelméleti vizsgálatával. Vagyis a téma színháztörténeti és -elméleti feldolgozása eddig még nem történt meg.

Marno János sokat hivatkozott interjújában élesen bírálja a slam poetry-t mint a fiatal líra egyik új és népszerű tendenciáját, ám ledorongoló kritikája inkább pillanatnyi érzelmi benyomásnak, semmint tudományos meggyőződésnek tűnhet. „Essek túl előbb a kellemetlenen: taszít a slam poetry. Érteni vélem a megjelenése okait, céljait, mindenekelőtt a piac mint territórium felkutatását vagy megteremtését, ez azonban nem teszi kevésbé ellenszenvessé a műfajból eredő fokozott exhibicionizmust, s a vele társuló tolakodást, hízelkedést, kérkedést, törleszkedést, szájhősködést. A slam poetry csak látszatra hasonlít az egykori beat költők performanszaira, azok nonkonformizmusára, lázadására, a slam, amennyit én megnéztem-hallgattam belőle, kivétel nélkül a saját komfortérzete fokozására tört.”4 – fogalmaz Marno. Látjuk tehát, hogy a slam poetry magyarországi recepcióját heves polémiák övezik. Azt minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a műfaj megjelenésének már a 2010-es évek elején komoly szakmai visszhangja volt, és a legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki az irodalmi élet szereplőiből. A hazai slamnek az irodalmárok körében számtalan rajongója van, ám még ennél is több ellenzője akad. A közösségi oldalakon és az internetes irodalmi portálokon csak úgy sorjáznak a szkeptikus hangvételű cikkek és kritikák, melyek nem győzik a műfajt elmarasztalni sekélyességéért, a magyar líra színvonalára nézvést káros demokratikussága miatt, és azért, amiért újra meg újra szemérmetlenül megtalálja azt a piaci rést, amit a szórakoztató és az elit irodalom kínálata együttes erővel sem képes lefedni.

A slam poetry-ről tehát sokaknak van véleménye, azonban felkészült, releváns kérdéseket megfogalmazó kritikust még mindig keveset találunk. 5 Hiszen a hagyományos művészetelméletek felől közelítő irodalmár nehezen tud mit kezdeni a műfaj intermedialitásával, a költészet programként meghirdetett demokratizálásával vagy a populáris kultúra paradigmáinak verses szövegekre is kiterjedő alkalmazásával. Tehát ha a slam poetry-nek mint jelenségnek alapos és minden szegmensére kiterjedő definícióját szeretnénk megalkotni, először is végig kell gondolnunk az elemzés lehetséges stratégiáit. Ha elfogadjuk, hogy a slam textualitás és teatralitás permanens feszültségéből és feszültségében él, lényegi magját intermedialitása adja, akkor egyfelől definiálható (i) líratörténeti és líraelméleti szempontok alapján (ám ekkor csak a slamről mint írott, irodalmi szövegről tehetünk érvényes kijelentéseket), (ii) másfelől meghatározható a színház felől. Jelen dolgozatnak ez a célja, s ez indolkolja, hogy a slamről mint színjátéktípusról beszélünk.

A slam poetry olyan tipikusan posztmodern kulturális jelenség, ami a maga teljességében nem ragadható meg egymástól hermetikusan elválasztott tudományos kategóriákkal. Így nem termékeny olyan meghatározásokat ráerőltetnünk, melyek kirekesztő jellegüknél vagy rugalmatlanságuknál fogva képtelenek erre. Ezért célszerű úgy tekintenünk a slamre, mint olyan kulturális aktivitásra, amely különböző tudományok kutatási területeinek metszéspontjában képződik meg, és épp komplexitásánál és médiumok közöttiségénél fogva válik az interdiszciplináris vizsgálat adekvát tárgyává. A kulturális modellnek tekintett színház pedig ennek a vizsgálatnak tökéletes eszköze, mert„működése olyan prizmához hasonlítható, amely összegyűjti az adott társadalomban megjelenő problémákat, és az így keletkező problémanyalábot még élesebben veri vissza úgy, hogy közben interdiszciplináris dialógus markáns metszéspontjaként működjön”.6 A fischer-lichte-i tézis mentén artikulálódhatnak tehát az elemzés új stratégiái, melyek a színháztudomány, a teatralitás-koncepciók és a performativitás fogalma felől olvassák újra a slam poetry jelenségét.

A slam poetry szöveges jellegénél fogva csábít az irodalomelméleti tárgyú elemzésre, és ezek a textualitásra fókuszáló vizsgálatok jó szolgálatot tehetnek nekünk abban, hogy a slam mint műfaj szemiotikai dimenzióját alaposabban megértsük. Én a színháztudományos olvasatot a definíciós törekvés szolgálatába állítva mégis az alábbi munkahipotézisből indulok ki: a slam poetry pontos definíciójának megalkotása érdekében elkerülhetetlen, hogy figyelembe vegyük a jelenség (írott, orális és performatív jellegéből fakadó) médiumok közöttiségét, továbbá ezt szem előtt tartva interdiszciplinárisan is alkalmazható módszerek segítségével kultúratudományos elemzés tárgyává tegyük. Ennek érdekében a slam poetry-t a teatralitás fogalomkörén belül konstruálódó performatív aktusként értelmezem, s ily módon egyfelől színjátéktípusként, másfelől társadalmi jelenségként írom le.

 

1 A slam poetry a műfaj történészei szerint 1983-ban, Chicagóból indult útnak. Egy verskedvelő mérnök,

Marc Smith a nyolcvanas évek közepén megunta Chicago költészeti rendezvényeinek levegőtlenségét,

és úgy döntött, versengéssel dobja fel az álmatag felolvasóestek hangulatát.

2 Ilyen amerikai szerzők tollából származó tanulmány Susan B.A. Somers-Willett: The Cultural Politics of Slam Poetry – Race, Identity and the Perfromance of Popular Verse in America című írása, vagy Dana Goia 1991-es Can Poetry Matter és 2004-es Disappearing Ink című dolgozata, Mark Mattern:Doing democracy activist art and cultural politics című esszéje, esetleg Tyler Hoffmantól aTreacherous Laughter: The Poetry Slam, Slam Poetry, and the Politics of Resistance. Érdemes megemlíteni továbbá HE Bruce és BD Davis: Slam: hip-hop meets poetry – a strategy for violence intervention, vagy H. Gregory: The quiet revolution of poetry slam: The sustainability of cultural capital in the light of changing artistic conventions című tanulmányát.

3 A hagyomány úgy tartja, hogy a legelső magyarországi slam poetry rendezvényt, a Budapest Slamet, 2006 februárjában rendezték a Műcsarnok alagsorában.

4 Marno János, Hűen az anarchiához, Jelenkor Online, 2014. július 31.

5 Marno János nyilatkozatának tengerentúli tükörképe Harold Bloom megszólalása, melyben a költő a slamet egyenesen a költészet halálának titulálja.

6 Imre Zoltán: Színházak – történetek – alternatívák. A színháztörténet-írás és kutatás lehetőségei és problémái. In: Uő (szerk.): Alternatív színháztörténetek. Alternatívok és alternatívák. Bp., Balassi, 2008. 20.