Forrás: Guardian
Van, aki azt mondja, hogy Irvine Welsh évtizedek óta a legjobb, ami a brit prózában történt. Egy generáció kultregénye és -filmje lett a Trainspotting, állandó hivatkozási alap, miközben 1993-ban a Booker rövidlistájára már nem kerülhetett fel, mert a szöveg vulgaritása miatt a díjról döntő testület két női tagja foggal-körömmel tiltakozott ellene. (Welsh azóta többször is nekiment a Bookernek, legutóbb épp tavaly.)
A kilencvenes évek irodalmi enfant terrible-je egy pincérnő és egy dokkmunkás gyerekeként született 1958-ban– más források szerint azonban 1951-ben. Életéről elég sok legenda kering, a rosszmájúak szerint ezek egy részét ő maga gyártotta. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a hetvenes évek vége már Londonban találta, ahol aztán közelebbi ismeretséget kötött a heroinnal is. Saját állítása szerint nagyjából másfél évig élt vele. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy miért próbálta ki, annyit válaszolt, hogy a hülyeség és a tudatlanság miatt. „Miután mindenki azzal jött, hogy már egy spangli megölhet, aztán amikor felfedezed, hogy ez egyszerűen nem igaz, akkor az minden egyéb droggal kapcsolatos figyelmeztetést megkérdőjelez, amit valaha az életedben hallottál”, nyilatkozta egyszer a Guardiannek.
A herointól végül sikerült megszabadulnia, a nyolcvanas években visszaköltözött Edinburgh-ba a feleségével. Ő maga azt mondja, hogy manapság már nem nagyon él a drogokkal, ennek ellenére rendszeresen előfordul vele, hogy a közönségtalálkozókon valaki ezt-azt a tenyerébe csúsztat egy kis tasakban. Nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért épp akkor tért vissza szülővárosába, amikor a skót írók (Barry Graham, Duncan McLean, vagy a politikai pályát választó Kevin Williamson), és költők (Paul Reekie, Rodney Relax) új generációja épp feljövőben volt. A visszatérés oka kevésbé költői, a drogok helyett mégis az életet választotta, és munkát kapott a kerületi tanácsnál. „Nyakkendőt, azt nem bírnék viselni, az totális fallikus szimbólum, csak olyan férfiaknak való, akik nem bíznak a saját szexuális teljesítőképességükben. Én meg nem keveredhetek ilyenek közé. Mégse kényszeríthetnek arra, hogy átvegyem az Ealing-i Önkormányzat férfi alkalmazottainak tömeghisztériáját. Jól is néznék ki” - írta az Acid House-ban. Állítólag jól is nézett. Szorgalmas volt, kollégái szerették, az esetleges kábult éjszakákat pedig jólöltözöttsége alá tudta rejteni.
Miután rájött, hogy a hivatalnoklét nem neki való, az edinburgh-i rave szcénától felpörögve írni kezdett. Néhány régi naplóból összerakta a ma már Trainspottingként ismert regény vázlatát, amely McLean The Clocktower Booklets című irodalmi folyóiratában jelent meg. McLean bemutatta a feltörekvő írót a skót költőnek, Robin Robertsonnak, aki előtt nem voltak ismeretlenek Welsh szétcsapott fantazmái, hiszen már látta néhány írását a közismerten drogos helyi irodalmi magazinban, a Rebel Inc-ben. Robertson fantasztikus könyvnek találta a Trainspottingot, de nem volt benne biztos, hogy az olvasók is így gondolják majd. 1993-ban, háromezer kinyomtatott példánnyal később pedig annyira reménytelennek tűnt a helyzet, hogy Welsh még azon is elgondolkodott, hogy küld egy névtelen levelet a Scotsman című skót napilapnak arról, hogy ez az obszcén könyv bemocskolja Edinburg hírnevét, hátha csinál neki egy kis reklámot. Bár a regény a Booker-díjat odaítélő bizottságnak nem nyerte el a tetszését, százötvenezer példányban fogyott, ez a szám pedig a duplájára nőtt, mikor Danny Boyle bejelentette a filmváltozatot. Robertson szerint a Trainspotting, és a sorban következő két Welsh-könyv, az 1994-es Acid House című novelláskötet, és 1995-ös Marabou Stork Nightmares (ami kilenc hónapig uralta a bestseller-listákat) sikerének titka mindössze annyi, hogy hírük szájról szájra terjedt. Hiába gyanúsítják sokszor azzal, hogy művei mindenfajta morális kontextust nélkülöznek, olyan embereket vett rá az olvasásra, akik előtte egyetlen könyvet sem olvastak, állítja a skót író, Andrew O'Hagan. Welsh olvasótáborának mindössze három könyv tanyázik a könyvespolcán, az elsőt pedig 1993-ban vásárolták.
1996-ban megjelent az Ecstasy, amely az első papírkötéses könyv volt, ami azonnal a Sunday Times bestseller-listájának csúcsán landolt. A Mocsok (Filth) 1998-as sikere azonban még ezt is túlszárnyalta. A Nagy-Britanniában majdnem egymillió példányban elkelt Trainspotting óta ez volt Welsh legtöbb példányszámban eladott könyve. A 2001-ben megjelent Glue, és a Trainspotting folytatásának szánt Pornó után (amelynek borítójával könnyedén zavarba lehet hozni bármelyik vidéki buszmegálló közönségét) pedig az USA és Kanada is megjegyezte a nevét. Azt hiszem, ez a legjobb, amit csináltam, de persze nagyon elfogult vagyok, hangzott Welsh saját ítélete a 2006-os The Bedroom Secrets of the Master Chefsről. Egy regény (Crime, 2006), és két novelláskötet (If You Liked School You'll Love Work, 2007; Reheated Cabbage, 2009) után pedig eljutottunk oda, ahonnan 1993-ban elindultunk. Mark Rentonhoz és díszes kompániájának nyomorult kis életéhez. A Trainspotting előzményregényének tekinthető Skagboysban (a skag Welsh egyik kedvenc kifejezése a heroinra) Rentonra fényes jövő vár, egészen addig, amíg Londonba nem látogat a Beteg Sráccal, Spudot kirúgják a munkájából, Tommy Lawrence meg az erőszak, és a piti bűncselekmények világában tengődik a pornóbajszos vadállattal, Begbie-vel.
Hogy hányan olvasták volna a Trainspottingot, ha Danny Boyle 1996-ban nem dönt úgy, hogy filmre viszi, az már sosem fog kiderülni. A Boyle-Welsh együttműködés a Brit Filmintézet top százas listájának tizedik helyéig jutott, 2004-ben minden idők legjobb skót filmjének választották, az egyszeri olvasónak pedig végre nem kellett minden jelenet után azt sóhajtania, hogy könyvben jobb volt. 1998-ban Paul McGuigan vette kezelésbe az Acid House három novelláját. A junkie-menü szado-mazo családanyákat és kafkai átváltozásokat, áramtolvaj felső szomszédot, és egy kiadós acid tripet foglalt magában. Az Ecstasy egyik novellája, a The Undefeated 2011-ben sötét, kanadai romkomként vizualizálódott, tanulsága pedig annyi, hogy még egy Dire Straitsen szocializálódott, tisztes háziasszony is könnyedén felszállhat a drogos rave-vonatra.
„A természetes környezet ismét drogba áztatott, az idők nagyon mocskosak, a faunát pedig csupa gazember alkotja. A főszerepben egy bipoláris zavarral küzdő, kokainrajongó, mizantróp nyomozó, Bruce Robertson, aki kisfiúk lufiját ereszti szélnek, perverz szexuális együttléteket bonyolít, a fennmaradó időben meg simán egy erőszakos barom.” – írtuk, miután megnéztük a megfilmesíthetetlennek titulált Filth (Mocsok) trailerét. A negyedik filmes Welsh-adaptáció csütörtök óta már a magyar mozikban is pörög, a főszereplőt alakító James McAvoy pedig a film hivatalos Facebook-oldalán üzent a rajongóknak. Az író korábban kijelentette, hogy a Mocsok nagyobbat fog szólni, mint a Trainspotting – előbbi jelenleg 78 százalékon áll a Rotten Tomatoes-on.
Welsh jelenleg Dublin és Miami Beach között ingázik, de gyakran hazalátogat Edinburgh-ba is. Egy 22 évvel fiatalabb nőt vett feleségül, és bár nem zárkózik el teljesen attól, hogy egyszer gyereke legyen, inkább született nagybácsinak tartja magát. Szerinte a gyerekek sokat segíthetnek abban, hogy az ember íróként ne szigetelje el magát teljesen. Az izolációt régen a DJ-skedéssel oldotta fel, ma már inkább Hollywood felé veszi az irányt, ahol „egy kicsit belekóstolt a forgatókönyvírásba, egy kicsit a producerkedésbe és egy kicsit a rendezésbe is”.
A Welsh-féle kábult abszurdisztán nemcsak a film-, de a színházi rendezők fantáziáját is megmozgatta, eddig öt könyvének szereplői keresték a vénájukat a színpadon. A Trainspotting híres-hírhedt vécés jelenete pedig még legóból is elkészült.
