Tolnai Ottó Szeméremékszerek című tervezett regényfolyamának első kötetében, A két steril pohárban az elbeszélő ugyan konkrét céllal indul el Palicson – nevezetesen vennie kell két steril poharat, amikkel másnap az urológiai vizsgálatra kell jelentkeznie –, de a rövid, célirányos séta helyett, végeláthatatlan tekergésbe kezd Szabadkán, a tengernél, a határsávban, Jugoszlávia múltjában, Bartók és Csáth szellemi örökségében, a múltban és a korrupcióval, gyanakvással teli jelenben.
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Jelenkor, 2018, 381 oldal, 3499 HUF
Hősünket egy kézmozdulat miatt – csak nem egy illegális határsértőnek mutatta a menekülés útját?! – börtönbe vetik, kihallgatják, pszichiátriai intézetbe küldik, vizsgálják, faggatják, majd egyszercsak – ki tudja miért – hazaengedik. És mindeközben, ha nem is tudja már kacagásra fakasztani az őt meghurcolókat, de fecseg, olthatatlanul árad belőle a szó, az anekdota, a hihetetlenül cizellált képzőművészeti és irodalmi tudás mesefolyama, valamint rengeteg, abszurdba hajló, a kelet-európai rendszerváltás groteszkségét leleplező ötlet (például, hogy miképpen lehetne a szír, pakisztáni, bangladesi és egyéb menekültek edzésbe fogásával újra virágzóvá tenni a gyeplabdacsapatok sporttevékenységét, vagy hogyan kellene nyakkendőgyárat privatizálni.) A fecsegésáradatba előbb-utóbb minden hivatalos közeg, legyen az vallatótiszt vagy pszichiáter, belezavarodik, hiába foglalják le az elbeszélő narancsosládákba (mert mibe is gyűjthetné szövegvázlatait egy Orbánfalvi illetőségű író?) gyűjtött dossziéit, és hiába próbálják büntetőjogi következményekhez vezető rendbe kényszeríteni őt. A provincializmus, politikai és önismereti frusztráció szűkösségében toporgó hivatalnokok fölé repül a művészi narráció csapongása.
Mindeddig az elbeszélőről meséltünk, holott csak kapkodjuk a fejünket, hogy hányan vannak: van a regény vége felé önéletírói hangon megszólaló Tolnai Ottó, aztán a szigorú kritikusi funkciókat ellátó Regény Misu, továbbá a palicsi beszélgetőtársak, az infaustuszok, és a szöveganyagot hozó Rejtő Jenőke, Kafga Feri bácsi, vagy a kisfiú Csáth Géza. Elbeszélői alakmások, kulturális emlékezet és felejtés. A költői-írói fantázia próteuszi világában járunk, bár mi olvasók időnként inkább csak csetlünk-botlunk, nem egyszer totál kifáradunk, csüggedten becsukjuk a könyvet, elalszunk, aztán újra csak elővesszük, egy idő után már nem is akarjuk érteni az asszociatív csapongást, csak jó sodortatni magunkat történetáradásban.
Mert azt se felejtsük, az Adriai-tenger közelében vagyunk, itt mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse. Egy hárfáról, egy összecsavart zászlóról, egy kéménytisztításról mindenkiből ezer emlék, anekdota, mikronarratíva tör föl. Elbeszélőink pedig buzgón művelik a szövegkócolás vagy szövegnemezelés mesterségét:
„Cellatársaim egy része szeretett, a másik részét én szerettem, a harmadik részét viszont, mondanom sem kell, meglehetősen idegesítettem. … Persze voltak szép, nyugodt napok is, olyankor lámpaoltás után egyszerűen csak azt várták, meséljek. … Meséltem fiatalkori szerelmeimről, egy ljubljanai indonéz hölgyről, az izgatta a cellatársaimat, hogy az egész lényének, még szemérmének is fahéjillata volt, meséltem kétméteres montenegrói és törpe bosnyák szerelmemről, s arról a belgrádi magyar lányról, Rózsiról, akit a legjobban szerettem… Érdekes, megfigyeltem, hiszen valóban ezeregy mesét meséltem, szinte senki nem kért prasnya meséket, mondták, az ő életük tele van prasnyasággal, jobban szeretik a suta, szemérmes történeteket, csak egy kivétel volt, az is részben azért, mert börtönben játszódott le. Arról a történetről van szó, amikor is az egyik fiatalembernek, még húsz (20) éves sem volt, a felesége bejött dugásra, ők úgy mondták, szerelmi légyottra, s a fiatal férj pedig szögesdrótot tekert a farkára, úgy kúrta meg a menyecskét, aki állítólag megcsalta. Ezt a történetet sokszor, sok szempontból kellett újramondanom, de különben csak a szemérmes történetek érdekelték őket, a szemérem, ami nekik valahogy nem adatott meg, beleszülettek, mondta az egyik, a totál szemérmetlenségbe.”
Szövegkócolás közben viszont nyilvánvalóan reflektálni kell magának a kócolásnak a mibenlétére, technikáira, trükkjeire és tétjeire. De nem irodalomelmélet tankönyv ez, hanem regény, így hát lehet újabb történeteket mesélni, jelenetet alkotni magának a szövegalkotásnak eseményéről, megérzékíteni, szövegbe írni és szétbeszélni az önnön variációikban egymást átjáró narrátorokat és narratívákat.
Tolnai Ottó regénye minden játékosságával együtt nem könnyű olvasmány, a szétfecsegés poétikájának a sok helyen már-már a szerkesztetlenség képzetét is felidéző produktuma ínyenc és műértő olvasót feltételez. Vagy geopolitikai térségünk bonyodalmain tűnődő polgárt. Vagy borozgatás közben anekdotázni szerető társasági embert. Vagy – mint az Élet és Irodalom tavaly novemberi kvartettjén láthattuk – furmányos eszű, nevetni és szabadnak lenni szerető irodalmárokat.
Szerző: Szarka Judit
