Fotó: Valuska Gábor
Budapestet 2019-ben teljesen befedi a hó, a hőmérséklet drasztikusan csökken, az éghajlatváltozást és a megszokott világrend megváltozását az izlandi Eyjafjallajökull vulkán kitörése indította be. Térey János egy látványos katasztrófafilm díszletei között, a mindjárt beköszöntő jövőben mutatja meg, milyen minidrámák játszódnak le az emberek életében. Az Aegon-díjas Asztalizene a 2006-os budapesti utcai zavargások idején játszódik, az akkori szereplők, ahogy a Protokoll szereplői is, A Legkisebb Jégkorszakban újra előkerülnek. A házasság, a válás, a titkos szerelem és egy szélsőséges mélymagyar társaságnak a miniszterelnök elleni merényletterve is a hétköznapok része. Az év egyik legszórakoztatóbb regénye versnek mutatja magát, de mint az interjúból kiderült, ez egy írói út újabb lépése.
Az Asztalizene hátterét a 2006-os zavargások adták. A Legkisebb Jégkorszak történetét egy világméretű katasztrófa indítja be, drasztikusan megváltozik Európa éghajlata. Szükségünk van ilyen katasztrófákra, hogy jobban lássuk, milyen emberek vagyunk?
Nem elszenvedni szükséges a katasztrófákat, azonban elkerülhetetlen, hogy időnként szembesüljünk velük. A katasztrófa éles fénytörésben mutatja föl egy emberi jellem gyarlóságát és nemességét. Tisztaságunkat vagy alávalóságunkat. Van, aki szerint most valamivel borzalmasabb dolgok történnek Magyarországon, mint a könyvem tartalma. Ezzel lehet vitatkozni, mindenesetre valóban nem az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet írtam meg. Például nálam létrejön a nagykoalíció a politikában, amire a jelenlegi helyzetben semmi esély nincsen. A mostani harmincasoknak-negyveneseknek biztosan életre szóló élmény 2006. Ott volt az augusztus 20-i vihar, a hazugságbeszédet követő őszi zavargások, és még a Pesten is érzékelhető földrengés is szilveszterkor. Nem akármilyen év. Azóta kicserélődtek a sejtjeim. Teljesen más érdekel, más foglalkoztat, mást csinálok, más a családom, még a társaságom egy része is más, mint akkor, de mégis ugyanazt a könyvet írom.
Térey János: A Legkisebb Jégkorszak
Jelenkor Kiadó, 624 oldal, 3990 HUF
Az európai polgár kénytelen együtt élni a tudattal, hogy többé nincs már négy évszak, nincs meleg, mindent hó fed be. A jégkorszak bekövetkezte megmarad a történet hátterében, hogy a mindennapi kapcsolatokat élesebben lássuk. Hogyan változtat meg minket a katasztrófa?
Mint újdonsült apa tapasztaltam: már az a puszta életrajzi tény, hogy valaki az éjszakai élet gyakori szereplőjéből átváltozik családfővé, félig-meddig kicseréli a baráti körét. Katasztrófa esetén nem azért nem találkoznék a barátaimmal, mert sosem érek rá. Gondolj bele, pár nap után nem működne a mobilhálózat, és mindenki el lenne foglalva a szerettei biztonságba helyezésével. Az Asztalizene alapvető problémája nemzedéki kérdés volt: a gimnáziumban „egy életre” kötött barátságok miért rohadnak el mégis úgy harmincöt éves korunk felé? Miért becsüli meg az ember azt a barátságot, amelyik ezt is túléli? Valakinek kamasz gyereke van, más meg már egyenesen nagypapa lett velem egyidősen. A megértés az eltérő érdekszférák és a totálisan eltérő élethelyzetek miatt eleve kizárt. Azt modellezni: hogyan működünk egy valódi katasztrófában, amikor a közlekedés vagy a távközlés is összeomlik? Ez érdekelt különösen. Évente több tucat apokalipszisregény születik, valamiért különösen oroszul. Az különbözteti meg őket, hogy melyik szerző mit hagy állva. A saját regényemben sok élet leépül, sok minden elpusztul; ami egyedül állva marad, az a kultúra. A hősök életének minden színterét zene tölti be, ami nosztalgiába ringatja őket vagy dinamikát ad a napjaiknak. Bartók Hegedűversenye Izlandon csendül föl, és nemsokára vulkánkitörés követi.
Könyves magazin 2015/4.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Van szerepe annak, hogy egy nagy európai történet magyar szálát írod meg?
A tágasabb spektrum az ábrázolásnak is tágabb teret nyit. Ez a könyv vonzó helyen, Izlandon indul. Nem egészen egy hetet töltöttem ott, ami voltaképpen semmi Izland kimeríthetetlen gazdagságához képest, mégis olyan erős impresszió volt, hogy már a repülőtéri buszon tudtam: itt egy magyar regénynek el kéne kezdődnie. Amit az izlandi filmművészet mutat az országról, már az roppant egyedi: néhány fenyőt kivéve nincsenek fák, lenyűgözően nyers és csupasz a táj, érzékiek a színek, és rengeteg alkohol fogy. Viszont érdekes, hogy a boltban kapható sörök alkoholtartalma nem éri el a három százalékot, tehát ott valamire nagyon vigyázni kell. A Tihanyi-félszigethez hasonlóan például az Eyjafjallajökull is teljes mértékben vulkáni kőzet, de Tihannyal szemben ez látszik is rajta. Talán még Badacsonynál is jobban látszik, mert nem termesztenek rajta szőlőt, és nem növi be növényzet, sőt erdő. Egészen nyersen látod magát a teremtést. Vagy ott a Vestmann-szigetcsoport, amelynek egy része a hetvenes években keletkezett, a kontinens legfiatalabb földjeként. Ha az ember megmássza a Tóti-hegyet vagy a Csobáncot, akkor el tudja képzelni, hogy ott valaha láva folyt, a tövükben meg gejzírek fortyogtak, de mindezt a születése vagy működése közben látni egészen más. Izland az európai és az amerikai kontinentális lemez töréspontján fekszik. A szakadék egyik oldala Európa, a másik Amerika. És az ember ott áll a szakadék szélén.
Az év elején jelent meg Michel Houellebecq Behódolás című regénye, ami szintén a nagyon közeli jövőben, 2022-ben játszódik. Pont annyira közel, hogy elhiggyük. Houellebecq esetében a Muzulmán Testvériség veszi át az irányítást Franciaországban. Mindkét könyvben közös a kérdés, hogy mit tud ez az alapvetően jól élő felső középosztály kezdeni magával.
A díszpintyek egy része magasról vagy középmagasról a béka segge alá kerül. Aki konszolidálódik, persze unalmas lesz. Fölrobbantani vagy százszor nagyszerűbbé tenni lehet csak ezeket a sorsokat. Utazások, például? Az ember már mindenhova betette a lábát, és sehol nem volt boldog. Ezt Houellebecq hőseire és a saját hőseimre is vonatkozik. A kiégett, vagyis burnout-szindrómás negyvenes értelmiségiek legpontosabb ábrázolója ő. A vizionált iszlám Európával az események közepébe talált. Sokkal artisztikusabbnak látom őt, mint az egyébként szintén formátumos Bret Easton Ellist. Ha van most néhány rokon lélek számomra Európában, akkor biztosan Houellebecq az egyik.
Vissza-visszatérsz a felső középosztály ábrázolásához, mi vonz ebben a mágnestémában?
Ne felejtsük el, hogy a saját nemzedékünk kezében van az ország, ami óriási a felelősség. Ők teszik velünk, amit tesznek. Állítólag általuk van jólét vagy nemjólét Magyarországon. A kultúra mezőiről szoktam nyilatkozni, a pártpolitikában nem lévén otthonos. Az a rendkívül érzéketlen, dilettáns és barbár bánásmód, amellyel a jelenlegi kabinet kezeli a kultúrát, az az ásatag hűbéri rend, amely szerint fölépülnek a mostani hatalmi struktúrák Magyarországon, szégyenteljes és viszolyogtató. Politikusaink zömét meddő eljárás volna földhöz ragadtan, kisrealistán ábrázolni, egyrészt mert nem méltóak rá, másrészt az inkább elkeserítené az olvasót, ahelyett, hogy távlatokat nyitna neki. Például megmutatni egy elképzelhetetlen jövőt, amelyben – nemzeti minimumként – létrejön a megbékélés. Nem mellesleg az is kiderül, hogy 2019-re egyesült a két Korea. Ez jelenleg ugyanolyan nonszensz, mint hogy a formaságok határain túl kezet fogjon egy magát baloldalinak vagy jobboldalinak mondó politikus.
Miért érezted szükségesnek, hogy a regényben feloldd az utóbbi 25 év megoldhatatlan ügyét, a kettészakadt Magyarországot?
Radikálás megbékéléspárti vagyok, és politikai elkötelezettségre képtelen. Ha ez egy alkati adottság, akkor úgy gondolom, a munkáim sem véletlenül tükrözik ezt. Egyébként a helyzet tarthatatlan: vagy polgárháború oldja fel, vagy egy (néhány) virtuóz államférfizseni. Lehet hölgyzseni is. Ezt a mostanit patthelyzetnek látom.
Az Asztalizene és a Protokoll karakterei is felbukkannak A Legkisebb Jégkorszakban. Mikor kezdett összeállni számodra, hogy egy nagy történetet írsz visszatérő szereplőkkel?
Balzac vagy Zola vállalása, a gigászi regényfolyam akkora falat, amit én mint fiatal alanyi költő, húszévesen elképzelhetetlennek tartottam a magam gyakorlataként, de még így, bő negyvenévesen is tartok tőle. Ha meg kellene ígérnem, hogy életem végéig egybefüggő történetet írok, akkor azt mondanám: bocs, de mégsem. Most úgy érzem, hogy ebben az életben több regényt nem írok, mert a regénynek elképesztő energia- és időszükséglete van. És szeretném, ha élni hagyna. Persze őrületes ajándék is: elképesztő sodra tud lenni, és boldogság évek után befejezni. Jó dolog látni, ha a család nyugalma sem mindig sínyli meg a tényt, hogy fanatikusa vagyok a munkának. Egy éve fejeztem be az első, vágatlan kópiát. Ami azóta tart, az a finommegmunkálás.
Hosszú ideig dolgozol egy-egy köteten. Mennyire nehéz elengedni a szöveget?
Borzasztóan. Csak elengedni, abbahagyni nem, ahogy a kollégák is szokták mondani. A színdarabbal különösen ez a helyzet, de ott a színház vagy befejezi helyetted, ami neked nem ment, vagy lemetszi a beteg ágakat. Első regényemet, a Paulust minden új kiadás esetén javítottam.
Budapesttel úgy foglalkozol, mint egy karakterrel, a város folyamatosan változik, más-más arcát mutatja. Korábbi műveidben is jelentős szereplő volt, most egy jégkorszak sem tudja tönkretenni.
Budapest elpusztíthatatlan, ez alaptézis. Gondolj a második világháborúra. Porrá égett a Belváros, a Várat, a II. és a XII. kerületet ízzé-porrá zúzta a kitörés az ostrom végén, ami a könyvben is szerepel. Olyan stigma került a hetedik kerület homlokára a gettó miatt, hogy a fene sem gondolta volna, hogy egyszer még világhírű vigalmi negyed lesz a véráztatta falak között. Budapest minden, és mindennek az ellenkezője. A tatárjárás alig hagyott meg épen néhány falat; a törökkori Pestből – néhány töredéken kívül Budán és a belvárosi templom falában –, nem maradt semmi. Az a töménytelen mennyiségű minaret, ami itt magasodott, egyszer csak önkényuralmi jelképnek kezdett számítani, tehát eltakarították őket. Most bezzeg örülnénk nekik, és nyilván a török nagykövetség is támogatná a rekonstrukciójukat, ahogy Gül baba türbéjével is ez a helyzet. Budapest önmagát élte föl, önmagát herdálta el, mégis állandóan kezdeményezett. Ami épült, az általában a közepesnél mindig, néha sokkal jobb volt (Lechner!), kivéve az elmúlt huszonöt évben. A kedvenc Wittgenstein-idézetem szerint csak ott létezhet építészet, ahol van mit megörökíteni. Magyarországon az elmúlt huszonöt évben nem volt semmi. Amire büszkék lehetünk – úgy értem, ami eléri a dobozból építészetté változás küszöbét –, az a 4-es metró, a Lágymányosi híd és az ING-székház a Dózsa György úton, ami nekem csak Aréna út. Ez utóbbira egy építészkritikus barátom azt mondja, hogy holland harmadik vonal. És ő csak tudja.
A regényben nagyon sok szereplő bukkan fel, a neveket egy idő után jegyzetelni kezdtem. Hogyan vált tablóképpé a regény?
Bár kétségtelenül partikuláris a látkép, mivel általában a felső tízezret látjuk, de azért van nekem hajléktalanom, és van párezer mélyszegényem is. Vannak plázák és sportcsarnokok, amelyek nincstelenekkel telnek meg a hideg hétvégéken. Egyébként rengeteg fejfájást okoz ennyi szereplő következetes mozgatása. A regényvágy minden lírikusból feltör egyszer, bár én még mindig nem tartom magam vérbeli regényírónak. Régi tervem volt, hogy nekem is legyen tablóképem Budapestről, s ezt valóban csak a regény keretei közt lehet megvalósítani. Színpadra nem tudom vinni, mert mondjuk a Radnótiban nem fér el egyszerre tíz embernél több a színpadon, a Katonában sem sokkal többen. Több történetet mesél nekem a városom, mint amennyit színpadra tudok alkalmazni.
A Népszabadságban prózába tördelve jelent meg A Legkisebb Jégkorszak néhány részlete. Gondolkoztál azon, hogy ne versben írd meg a regényt?
Persze. Optikai kísérlet volt. Megpróbáltam, működik-e prózaként, és mivel a szerkesztő és az olvasó egyaránt elfogadta, ezért működött. Olvasók mindazok a civil szomszédaink, akik szoktak szólni, hogy olvasták (sőt értették) a tárcámat a hétvégén. Viszont visszaolvasva is versnek tűnt nekem a szöveg, és adta magát az a kérdés is, hogy egyáltalán szabad-e napilapban regényt közölni. Hiszen egy regény mindig több, mint a részeinek az összessége. És újságközlés esetén alig valaki veszi a fáradságot, hogy a neten visszakeresgélve kövesse a szálakat. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Esti Kornél és Rezeda Kázmér is rotációs papírról indult folytatásokban, mégpedig a hazai hírlapírás fénykorában. Az ismert rosszmájú adoma szerint Krúdynak egyetlen hétvégén két regényfolytatása és öt tárcanovellája jelent meg a liberálistól a fajvédő lapokig. Mindegyikben szerepelt az ősz, a hulló falevelek és Szemere Miklós... A napilapba az olvasó kívánalmai szerint célszerű írni; én tudok is alkalmazkodni, meg nem is. Mert azért az olvasó felé hajlítani a történet akaratát nem egészen kóser dolog. De miután véget ér a regényközlés a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben, úgyis rá leszek kényszerítve, hogy valódi novellát írjak. Akkor kipróbálom magam valódi, faltól-falig író novellistaként, mint huszonévesen a Termann-novellák esetében. Úgy prózát írni, mint Csehov, Somerset Maugham vagy Maupassant, sohasem fogok, egész egyszerűen nem ezt a fajta talentumot kaptam. A gépemen gyűlnek a prózai csírák, és sokszor kapom magam azon, hogy ha áttördelném a bekezdést versbe, simán mehetne tovább, mert ahhoz értek. Három regényem van, és jellemzően egyre lazább formában születtek: Anyegin-strófa; drámai jambus, de már rímtelenül; most pedig szabadvers.
Mit ad hozzá a történethez és mit vesz el számodra, hogy versbe van tördelve a regény?
Tudom, hogy szerepel a könyvben jó néhány olyan mondat, amit klasszikus prózában nem írhattam volna le, mert szólna a szerkesztő, hogy túlságosan lírai. Mit vesztünk így? Azt hittem, több száz vagy esetleg több ezer olvasót, de az előjegyzési lista egészen mást mutat: ez jó. A feleségem egyszer a Radnóti mosdójában elkapott egy beszélgetést. Egy fiatal lány nem tudta elolvasni a könyvet, színpadon mégis imádta a Protokollt. Vajon miért nem tudta? MERT VERSBEN VAN. Ez egy előítélet, és én mindig az ordas előítéletek ellen harcoltam, meg azért, hogy lássa a világ: a magyar költészet most is Európa első vonalába tartozik. Egyébként nem látja, mert a verseskönyvektől a piacon ugyanúgy félnek a külföldi kiadók, mint a hétköznapi olvasók magától a verstől.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
