„Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre hatol be az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is” – írja Kiss Tibor Noé a Verseimről. Bár a cím nem ezt sugallja Szvoren Edina ezúttal is novelláskötettel jelentkezett, amelyben – a jó versekhez hasonlóan – minden mondatnak tétje van.
Szégyen A szégyen, a bűntudat az egyik legalapvetőbb társas képességünk. Olyannyira velejárói az emberi létnek, hogy inkább a szégyentelenség és a lelkiismeretlenség ábrázolása szokott lenni az igazi írói kihívás. Azt hiszem egyébként, hogy a szégyen sok esetben kifejezetten hangsúlytalanul van jelen az írásaimban – ebben persze tévedhetek –, és az embereim éppenséggel úgy szégyenkeznek, mint ahogyan a szomjukat oltják, kinéznek az ablakon, vagy a járáshoz használják a lábukat. Ha pedig mégis hangsúlyosabban jelenne meg itt-ott, akkor a jelek szerint gyakran lyukadok oda ki, hogy – mint ennek az új kötetnek az egyik novellájában – szégyenkeznek ugyan a szereplőim, de bűntudatot érezni nem képesek. Holott gyanúm szerint az olvasó elvárná tőlük. Körmönfont dolog a fikció, egy írás sokszor úgy szól valamiről, úgy emel ezt-azt az úgynevezett témájává, hogy az olvasó hiányérzetei körülrajzolnak valamit, ami nincs is ott. Ez a fajta írásmód legalábbis, amire a kezem rááll, nagyon gyakran teszi témává az olvasó legsajátabb reakcióit.
Szvoren Edina: Verseim - Tizenhárom történet
Magvető Könyvkiadó, 2018, 206 oldal, 3299 HUF
Kíméletlenség Bevallom, tanácstalanul állok az olyan visszajelzések előtt, amik a szövegeim kíméletlenségéről, őszinteségéről beszélnek, vagy akár azt állítják, hogy az írásaim nyomasztóak vagy egyenesen traumaszövegek. Sosem cél kíméletlennek lenni, de gyengédnek és szórakoztatónak sem. Az írói perspektívából ezek nem lényeges kérdések, nem tudok velük mit kezdeni.
Trauma Én nem traumákat írok, de lehetséges, hogy az olvasó traumákat olvas. És jól teszi, miért ne – de ez az ő konstrukciója, az ő történetéből következő lelki immunitásnak az imitált összeomlása, nem az enyém. (Ó, az másmilyen lenne.) Egyébként sem gondolom, hogy létezne egy traumaméter, amin abszolút értékkel szerepelhetne a halál, a születés vagy bármilyen életesemény. Nyilván létezik olyan összefüggés, hogy ha egy írás intenzív – márpedig azt, hogy szinte mint egy versben, minden mondatnak tétje legyen, igazán fontosnak tartom, –, akkor az eseményei máris könnyebben olvashatók traumának. Ami pedig a szintén gyakran emlegetett őszinteséget illeti, ezt a szót én csak a való élet való tárgyaira és tudattartalmaira vonatkoztatva tudom értelmezni. Hazudni vagy őszintének lenni én legalábbis csak mint zenetanár, interjúalany, adófizetésre kötelezett természetes magánszemély vagyok képes.
Szvoren Edina: A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak
Észrevettük, hogy a barátnőm jön az utcán, mert éppen az erkélyen álltunk. Béni remegett az izgalomtól, Anya, Anya, rikoltozott. Sok mindent engedek neki, mert elég nehezen jött össze. Hosszú tanakodás után egy közös barátunk spermáját fecskendeztük a barátnőm hüvelyébe.
Béni azt mondta, még mielőtt megláttuk volna Anyát, hogy mindenben rejtőzik egy bagoly. Ez új volt. Rámutatott a régi rádióra, aminek két beépített hangszórója is van az elülső oldalán, és megmagyarázta nekem, hogy ezek a kerek hangszórók a bagoly szemei. Aztán körbe kellett járni a lakásban, és megkeresni a többit. Mindet. Bagoly rejtőzött a kétfülű bögrében, de az ollókban is. Később kiálltam Bénivel az erkélyre, és utcai baglyokat kerestünk. A karomba vettem, hogy jobban lásson. Észrevettünk egy nénit, aki kétkerekű bevásárlókocsit húzott maga után. A néni fölnézett ránk, és nem értette, miért kiabál Béni. Tulajdonképpen én is élveztem a dolgot. Az autók alatt két bagoly is bújt, a kerekeken keresztül lestek kifelé. Jöttek-mentek a járművek, a kézi targoncák, a duplakontyos balettnövendékek. Kirajzottak a baglyok.
Aztán láttuk meg Anyát. Korábban jött a szokásosnál. Hozta a memóriapárnát, zacskóstul ölelte magához. Rögtön észrevettem, hogy nem stimmel vele valami, de nem jöttem rá, mi az. Amikor a barátnőm meghallotta Béni hangját, fölnézett ránk, és a szája elé tartotta a tenyerét. Csókokat helyezett rá, aztán sok-sok levegővel szélnek eresztette őket. Béni kérdezte, hogy mit csinál. Mondtam neki, hogy csókot hint nekünk.
Béni lekéredzkedett a karomból, és szaladt, hogy kinyissa az ajtót. A barátnőm gyalog caplatott föl a harmadik emeletre, amikor pedig belépett a lakásba, eltúlozta a fáradtsága mértékét. Jócskán rátett egy lapáttal, mert azt Béni is, én is szeretem. Úgy lógtak a karjai, mint a súlyos, vasból készült hajóhorgonyok. Segítettünk neki kipakolni. Vett kecsketejet és kakaóport, meg egy piros iratpapucsot Béni logopédiai holmijának. Kartonkártyák, színes munkafüzetek, filcek, posztókorongok. Béni ráállt Anya cipőjére, és megölelték egymást. Ne hátráltass, mondta a barátnőm, mert tudja, hogy Béni szereti ezt a szót. Néztem a barátnőm arcát pakolászás közben, de nem találtam rajta semmit, ami másképpen lett volna, mint reggel, amikor elment. Kivettem a kezéből néhány dolgot, lisztet, diabetikus lekvárt, hogy a kamrába vigyem. Kaptam egy puszit a számra. A zabpelyhes papírzacskó kihasadt, nejlonba kellett tenni.
Anya kibújt a szandáljából, és mosdani ment. Béni vele tartott, közben a csókhintést gyakorolta. Benéztem utánuk a fürdőszobába. A barátnőm térdig göngyölt nadrágban ült a kád káváján, és mosta a lábát. Néztem, mi a furcsa rajta, mi hiányzik a ruhájáról, de semmit nem találtam. Béni közben elszédült, megmarkolta a mosdót. Azt mondta, rengeteg levegő kell a csóknak, hogy messzire szálljon. Kicsit elszomorodott, amiért a csókokból ilyen hamar kifogyott. Aztán kiküldtem őt Anya papucsáért. A kádhoz léptem. Megsimogattam a barátnőm hasát, meg a mellét a póló és a melltartó kosarán keresztül, megpusziltam a nyakát ott, ahol az erek futnak. A szaga ugyanaz volt.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/.2 számában jelent meg.
