Az egész már megint egy megbízással kezdődött. Bernhard Günther magánnyomozót egy gazdag asszony kereste fel azzal, hogy találja meg azt a zsarolót, aki azzal fenyegeti, hogy a Gestapónál feljelenti a nő homoszexuális fiát. Utóbbinak ez minimum tíz év koncentrációs tábort jelentene.
Philip Kerr: Berlin Noir - Sápadt gonosztevő
Fordította: Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2016, 301 oldal, 3150 HUF
1938 nyarát írunk, Berlin forrong, egész Németország hadviselésre készül, Hitler már szemet vetett a Szudéta-vidékre. Günther elfogadja a megbízást, ezzel egyidejűleg azonban egy jóval nagyszabásúbb feladatot is kap. A bűnügyi rendőrség feje ugyanis azt akarja, hogy a magánzsaru térjen vissza az állományba, és segítsen elkapni egy sorozatgyilkost. Valaki szőke, kék szemű árja lányokra vadászik Berlin utcáin: brutálisan megerőszakolja, majd felkoncolja őket, a testeket pedig eldugja valahol. A nácik zsidó összeesküvést sejtenek a háttérben, a nyomok ugyanakkor a legfelsőbb körökig vezetnek.
Philip Kerr a Sápadt gonosztevőben megint olyan kettős szorításba teszi hősét, melyből szinte nincs kiút. Egyrészt ott a szadista bűncselekmény-sorozat, melyre egyelőre hírzárlatot rendeltek el a náci hatóságok. Tudják ők is, hogy a város zsidó lakossága könnyen veszélybe kerülhet, ám a rendőrség nem a zsidó életeket és vagyontárgyakat félti, csupán azt akarja megelőzni, hogy a német biztosítótársaságoknak nagyobb összegeket kelljen megint kifizetniük. Közben pedig ott a város (tágabban az ország), ahol már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. A háborús készülődés a mindennapokba is beférkőzött (a hithű náci lányok szabadidejükben például fémből készült fogkrémes tubusokat gyűjtenek „a Birodalom számára”), a város díszletei pedig lépten-nyomon arra emlékeztetnek, hogy lakói mennyire nem számítanak:
„A város középületei szürke gránithegyekként magasodtak. Azért építették őket ilyen nagyra, hogy emlékeztessenek bennünket az állam fontosságára és az egyén jelentéktelenségére. Remekül mutatja, hogyan kezdődött ez az egész nemzetiszocialista vircsaft. Minden kormányban van valami félelmetes, amelyik ilyen impozáns épületben székel. Az egyik városrészből a másikba vezető, hosszú, széles sugárutak pedig mintha kizárólag azzal a céllal épültek volna, hogy katonák masírozzanak rajtuk.”
Ennél sokkal érdekesebb az a meghasonlás, amelyet a náci rezsimet megvető, azzal mégis együttműködni kénytelen Günther nap mint nap megtapasztal. A náci rendőrség felkérésére egyszerűen nem mondhat nemet, az ugyanis könnyen a magánnyomozói engedélyébe és végső soron a személyes szabadságába kerülhet. Ha viszont igent mond, a külső szemlélő számára ő is csak egyike lesz azoknak a szadista vadállatoknak, akik a rendőri jelvény védelme alatt zabrálnak, kurváznak, csencselnek, gyilkolnak.
„Biccentettem Beckernek, aki ismét ütlegelni kezdte. Közömbösen néztem, ahogy megdolgozza előbb a térdét és a bokáját, majd finoman fültövön legyinti a gumibottal. Utáltam magam a zsigereimben érzett hideg, embertelen brutalitásért, és amiért életben tartom a Gestapo legszebb hagyományait.”
A meghasonlott, saját moralitásával küszködő, ugyanakkor a célt soha szem elől nem tévesztő Günther az egyik legizgalmasabb figurája a hard-boiled irodalomnak. Egyszerre idealista és realista, céltudatos és reményvesztett, über-macho és untermann.
Egy olyan ember, akinek a kor rendkívül szűkre szabta a mozgásterét – de abban a térben legalább ő maga diktálja a szabályokat.
