Superman eredettörténetét a karakter immár 76 éve alatt követhetetlenül sokszor elmesélték – talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyszer elmesélték, és később újra és újra megváltoztatták. Valahogy így néz ki a dolog: vegyük a történet egy tetszőleges aspektusát. Jó esély van rá, hogy pár évvel a mítoszba való bevezetése után kitörölték belőle, majd később ismét a sztori részévé tették, hogy újra kipurgálják, és aztán megint visszaillesszék a kánonba, de immár alaposan megváltoztatva – és még lehetne folytatni. A pár dolog, ami a háromnegyed évszázad alatt standard maradt: Superman egy idegen bolygóról származik, ahonnan tudós apja küldi a Földre egy rakétában, mielőtt a bolygó elpusztul. A Földön a főhős felveszi a Clark Kent nevet, és civilben riporterként, jelmezben, különleges képességek birtokában pedig Supermanként harcol az igazság érdekében. A sztori minden más eleme az adott korszak épp érvényes kánonjától függött.
Jerry Siegel és Joe Shuster, a karakter kiötlői, rögtön az Action Comics #1-ben elmesélték Superman eredettörténetét, bár ahhoz, hogy átdolgozásra szoruló stirpformátumuk elférjen a kiadó által megkövetelt 13 oldalon, le kellett rövidíteniük. Az egész egyetlen oldal lett, a földönkívüli eredet pedig egyetlen panel (a legelső), amiből gyorsan megtudjuk, hogy a főhős egy távoli, „öregkora” miatt haldokló bolygó egyik tudósának a végpusztulás elől, rakétával űrbe lőtt gyermeke. A Földre pottyant babát egy arra járó autós találja meg, és adja be egy árvaházba, amelynek dolgozói értetlenül ámuldoznak a poronty hatalmas erejét látva. Mire felnő, Clark Kent képes átugrani egy húszemeletes épületet, lefutni egy vonatot, felemelni roppant súlyokat, és legfeljebb egy tüzérségi ágyú tehet kárt benne.
A képregény nem nevezi meg sem a főhős szüleit, sem a bolygót, ahonnan származik, nyoma sincs benne földi nevelőszüleinek, Jonathan és Martha Kentnek, egyáltalán, Lois Lane-t leszámítva senki másnak a mára szokásos mellékszereplők közül, nem utal arra, hogyan kapja a Clark Kent nevet, képességeit pedig szimplán földönkívüli eredetével indokolja. Konkrétan: az ő faja több millió évvel fejlettebb az embernél, ereje és sérthetetlensége evolúciós folyamat következménye, tehát a főhős szülőbolygóján minden felnőtt „superman”. Ennek az említett első oldalnak külön érdekessége az utolsó két panel, ami Clark Kent hihetetlen képességeire „tudományos magyarázattal” szolgál – ez a hangyák (amik testsúlyok többszörösét képesek felemelni) és a szöcskék (amik saját méretükhöz képest hihetetlen magasságot képesek megugrani) citálásában merült ki.
Az Action Comics #1 supermanes sztorijának további 12 oldalán a főhős megment a kivégzéstől egy ártatlanul elítélt nőt, és nyomára bukkan egy politikai összeesküvésnek, melynek célja (ahogy a következő számból kiderül) háború kirobbantása Amerika és Európa között, egy fegyvermágnás profitéhségével a háttérben. A baloldali beállítottságú alkotópáros a gazdasági világválság indukálta kiábrándultságban és reménytelenségben afféle agresszív társadalmi aktivistaként prezentálta Supermant, aki korrupt üzletemberekkel, politikusokkal és gengszterekkel vette fel a harcot a kisember nevében. Az első oldal karakterhatározó szövege ez volt: „Az elnyomottak bajnoka, a fizikai csoda, aki létezését annak szentelte, hogy segítsen a rászorulókon.” És a később gáncstalan hős itt még nem finomkodott. Keményen odacsapott a rosszfiúknak, rezzenéstelen arccal fenyegette (akár azzal, hogy kitöri a nyakukat), vagy épp brutálisan falhoz vágta őket (különös „gyengédséggel” viseltetett a nőket bántalmazók irányában). Az Action Comics #2-ben azokkal a szavakkal hajított el akár több száz méterre egy ellenséges katonát, aki pillanatokkal korábban a kémnek hitt Loist akarta kivégezni, hogy most megadja neki a sorsot, amit megérdemel. Noha a korai Batmannel ellentétben Superman nem gyilkolt, legalábbis a dolog sosem volt teljesen egyértelmű, akadt néhány ehhez hasonló momentum, aminek ismeretében nagyon is elképzelhető, hogy vér tapad a mai, széles körben ismert önmagához képest ekkor még igen laza morális kód szerint tevékenykedő Acélember kezéhez.
1939 januárjában a Superman napilapokban megjelenő comic strip formájában is elstartolt. Ez már csak azért is érdekes, mert a mítosznak több olyan meghatározó eleme is van, amik előbb jelentek meg ezekben az újságokban, mint az Action Comicsban vagy a szintén 1939-ben debütált új szériában, a Supermanben. Többek közt a karakter eredettörténetét is itt bontotta ki először Siegel: az első comic strip sztori 12 csíkból állt, két héten át futott, és az először itt nevén nevezett Krypton, és a főhős szintén először megnevezett szülei, Lara és Jor-El (itt még Lora és Jor-L) utolsó napjait mesélte el. A „belső kataklizma” következtében széthulló bolygóról az utolsó pillanatban távozik egy rakétahajóban a kisbaba, akinek tudós apja számított Krypton pusztulására, ám kollégái tragikus módon nem hittek neki. A strip ezután sok korábban, az Action Comicsban megjelent sztorit hasznosított újra, azokat alkalmanként kibővítve, átdolgozva, és persze megtartva a főhős még agresszív természetét.
Utóbbi állapotnak a híres szerkesztő, Whitney Ellsworth vetett véget, amikor 1940-ben megtiltotta az olyan sztorik írását, melyekben a fennhatósága alá eső hősök emberéletet vesznek el (ő volt a felelős azért is, hogy Batman többé nem használt lőfegyvert). Ellsworth döntése ragadta ki a szuperhősöket a krimi/kalandponyvás közegből azzal, hogy egy sokkal magasabb erkölcsi mércét állított eléjük. Az élet onnantól szent volt számukra, még akkor is, ha a legveszélyesebb, leggonoszabb ellenségeikről volt szó (persze egy-két híres-hírhedt kivétel az Acélember esetében is akadt később), a szuperhősök így nem csak képességeikben, hanem moralitásukban is „szuperek” lettek. Batman és Superman közül utóbbinak jelentett többet ez a lépés, ő ugyanis a következő években teljesen magáévá tette a mögötte lévő idealizmust és humanizmust, sokkal barátságosabbá vált, és az amerikai társadalom mosolygós, példamutató védelmezőjévé lépett elő – avagy „az igazságért és az amerikai életmódért” harcolt. („Truth, justice and the american way”, ez a klasszikus szlogen egyébként nem a képregényből, hanem a ’40-es, ’50-es évekbeli rádiós és tévés adaptációkból származik).
1939 tavaszán megjelent az új Superman sorozat első száma, ami ugyan főleg az Action Comics néhány korábbi kalandját közölte újra, mégis óriási sikert aratott. A bevezetőben Siegel két oldalasra bővítette a főhős eredettörténtét, és még az egyébként sokkal hosszabb comic stripes verzióhoz képest is szolgált újdonsággal. Jelesül a nevelőszülők, Kenték bemutatásával, akik ugyan eleinte maguk is egy árvaházba adják a rakétában talált csecsemőt (figyelemreméltó, mennyire nem hatja meg az idős házaspárt magának a rakétának a ténye, mintha mindennap potyognának ilyenek, bennük egy kisbabával), de később visszamennek érte, hogy örökbe fogadják – tőlük kapja Superman a morális útmutatását, a gondolatot, hogy erejét a jó ügy érdekében kell használnia. A képregény, akkor először, arra is kitért, hogy kapta meg a főhős az állását a Daily Starnál. 1945-ben a More Fun Comics #101, 1948-ban pedig a Superman #53 ismét elmesélte az eredettörténet, mindkettő különösebb módosítás nélkül, bár előbbi bevezette a mítoszba Superboy koncepcióját – vagyis kiderült, hogy a főhős már nyolcévesen elkezdte szuperhőskarrierjét. A Superman #61-ben a címszereplő végre megtudta az igazságot származásáról (eredeti neve – Kal-El – majd csak egy 1957-es sztoriban derül ki): a sztoriban egy darab kryptonit, a rég felrobbant bolygó egy maradványa érkezik a Földre (a Supermanre végzetes anyag már debütált egy rádióműsorban, de a képregényekben itt bukkant fel először), aminek útját térben és időben visszakövetve az Acélember eljut a kataklizma előtti szülőbolygójára.
Ugyanis ekkorra (1949) Superman már szinte bármire képes volt. A kezdetben „csak” hihetetlenül gyors és erős, illetve hatalmasat ugró karakter a ’40-es években fokozatosan vált egyre emberfelettibbé (a „gyorsabb, mint egy gyorsvonat” szlogent a hős már 1939-ben meghaladta, amikor lefutott egy kilőtt pisztolygolyót), és erre a képregények mellett az 1941-ben indult rajzfilmsorozat is rájátszott. Többek közt abban repült először, az animátorok ugyanis nehezen birkóztak meg azzal, hogy az Acélember csak ugrálni tud (filmen bután festett), ezért engedélyt kértek, és kaptak a DC-től arra, hogy repülhessen. Ezzel párhuzamosan a karakter egyre erősebb, gyorsabb lett, és új képességeket kapott (röntgenlátás, szuperhallás, szuperlehelet stb.). A ’40-es évek végére képes volt tetszőlegesen hosszú repülésre az űrben, bolygók, sőt, galaxisok között, vagy akár utazni az időben, nem ártott neki sem a Föld magjának a hője, sem egy atomrobbanás, és puszta kézzel bolygókat tudott mozgatni. Sőt, egy ízben Superboy az űrből, a szájával fújta vissza a Földet a Nap körüli pályájára, miután az kibillent onnan. A kryptonit bevezetése szükségszerű volt: kellett egy Achilles-sarok a nevetségesen legyőzhetetlen, már-már mindenható karakternek. Közben a kezdeti történetek relatív földhözragadtsága (értsd: Superman volt bennünk az egyetlen sci-fi elem) is eltűnt, és megjelentek a dinoszauruszok, az idegen világok, a szupergonoszok, a szörnyek, a robotok, az őrült tudósok és egyéb természetfeletti/fantasztikus ötletek.
Kapcsolódó cikkeink:
Ez persze okozott némi fejtörést az íróknak, ha ugyanis egy kryptoni minderre képes volt, akkor nehezen hihető, hogy a bolygójuk felrobbanása kiirtotta az egész fajt a rakétába helyezett főhősön kívül. A ’40-es évek közepe felé ezért a szuperevolúciós elméletet felváltotta a Krypton rendkívül nagy gravitációs ereje, ami a sokkal kisebb gravitációjú Földön a pongyola indoklás szerint különleges képességeket biztosított az Acélembernek. (A ma elfogadott magyarázat, miszerint a karakter a sárga Napból nyeri az erejét, csak a ’60-as években került bevezetésre.) Az ’50-es években aztán felbukkantak más kryptoni túlélők is, és Supermannek új „családja” lett (nevelőszülei az 1986 előtti történetekben még gyerekkorában meghalnak), kutyája, Krypto, és unokahúga, Supergirl személyében. A velük kiegészített új eredettörténetet a Superman #146 (1961) mesélte el. A ’60-as években a DC bevezette a képregényeibe a párhuzamos világok, vagyis a multiverzum elméletét, hogy rendet tegyen az egyes karaktertörténetek önellentmondásai közt. Onnantól a ’40-es és a ’60-as évekbeli Superman két külön Superman volt, két külön Földről. A ’70-es évek elején a legendás Dennis O’Neill próbálta jelentősen redukálni a főhős isteni képességeit a Kryptonite Nevermore című sztoriban, de változtatásait utódai teljesen elvetették.
Az, hogy a DC szinte minden hőséből legalább kettő volt, végül csak még jobban összezavarta az olvasókat, akik próbálták megérteni a saját súlya alatt lassan összeroskadó, kusza kontinuitást. A fejetlenség odáig fajult, hogy a kiadó 1985-ben drasztikus lépésre szánta el magát. A Crisis on Infinite Earths című sztorival szó szerint lenullázta univerzumának csaknem öt évtizedes történetét: ismét egyetlen Föld volt, és egyetlen verzió minden karakterből, akik teljesen tiszta lappal indultak újra. Supermant (miután addigi változatát Alan Moore elbúcsúztatta a klasszikus Whatever Happened to the Man of Tomorrow-ban) John Byrne rázta gatyába: The Man of Steel című, 1986-os minisorozata (a ’90-es években magyarul is megjelent) újramesélte a karakter eredettörténetét, és nem egy drasztikus változtatást hozott a mítoszba.
Az új kontinuitás szerint Superman ismét a Krypton (amit Byrne a ’78-as moziadaptációban látotthoz hasonlóan egy hideg, haldokló bolygóként ábrázolt) egyetlen túlélője volt, szuperhőskarrierjét pedig felnőttként kezdte, vagyis kivágta az ablakon az egész Superboy-koncepciót. Az Acélember ismét sebezhetőbb lett, emberibb léptékű képességekkel, amik egy részét Byrne igyekezett tudományosan magyarázni (a repülést és a hatalmas tárgyak emelgetését ösztönös telekinézissel érte el, a sérthetetlensége egy őt körülvevő bioelektromos aurának volt köszönhető). A bolygótologató, időutazó Acélember ideje leáldozott (bár annyira „gyenge” sem akkor, sem soha máskor nem lett újra a karakter, mint 1938-as debütálásakor). A mellékszereplők is változtak: nevelőszülei még felnőtt korában is életben voltak, a korábban folyton megmentésre szorult Lois Lane határozottabb, öntudatosabb, modernebb nő lett, aki tudott vigyázni magára, az addig őrült tudósként ábrázolt Lex Luthor kíméletlen üzletemberként, háttérből irányító öltönyös gonosztevőként reinkarnálódott (a főhős Batmannel való barátsága pedig konfliktusokkal teli, félig kényszerű szövetséggé alakult). Emellett ez az eredettörténet az egyetlen, amiben Superman a Földön születik: ugyanis Jor-El a magzatát helyezi a rakétába, amit a Krypton pusztulásakor a kék bolygóra küld, így a bébi csak akkor jön világra, amikor Kenték megtalálják őt egy kansasi mezőn, az otthonuk közelében. (Ennek köszönhető, hogy egy 1991-es, lehetséges/alternatív jövőben játszódó sztoriban Supermant megválaszthatják az USA elnökének, miután titkos identitása lelepleződik.)
John Byrne eredettörténete egészen 2003-ig tartotta magát, amikor Mark Waid újramesélte azt a 12 részes Birthright című sorozatban, és néhány jelentős ponton ellentmondott neki. Superman többek közt kapott egy új képességet (látta az emberek „auráját”, ami halálukkor semmivé foszlik), Lex Luthor háttere pedig újabb változáson esett át (ezúttal Smallville-ben nevelkedett, és Clark Kenttel együtt járt iskolába, míg Byrne-nál Metropolis szegénynegyedében nőtt fel, sanyarú körülmények közt). Waid ötlete volt, hogy a főhős mellkasán virító „S” betű ne egyszerűen a Superman rövidítése legyen, hanem a remény kryptoni szimbóluma (ezt a most bemutatott mozifilm is átvette). De mindez nem számított, mert alig több mint egy évvel később az Infinte Crisis című crossover, ami ismét felforgatta a DC univerzumot, mind Byrne, mind Waid eredettörténetét kikukázta. Tehát ismét egy újra volt szükség, amit 2009-ben Geoff Johns szállított: ez lett a Secret Origint (az egyetlen eredetsztori, amiben a Krypton csak közvetetten, a főhős igazi apja által rögzített felvételen jelenik meg). Ekkorra szinte minden módosítást, amit Byrne a The Man of Steellel (és a DC a Crisis on Infinite Earthsszel) annak idején azért alkalmazott, hogy a karakter és a közeg, amiben mozog, emberközelibb, átélhetőbb, realisztikusabb legyen eltöröltek. Visszahozták a párhuzamos univerzumokat, Superboy koncepcióját, Luthor ismét őrült terveket forraló tudóssá vált (noha üzletemberi/vállalati háttere megmaradt), a főhős pedig visszakapta ’60-as, ’70-es évekbeli isteni képességeinek jelentős részét.
2011-ben aztán a kiadó nagy rebootja, az Új 52, ami a ’85-ös Crisis on Infinite Earthshöz hasonlóan többé-kevésbé eltörölte a korábbi kontinuitást, hatályon kívül helyezte a Secret Origint is. Az újraindított Action Comicsban Grant Morrison fektette le az új Superman-eredet alapjait, bár semmi lényegeset nem változtatott a korábbi kánonhoz képest – viszont visszahozta a karakternek a karrierje kezdetén még agresszívabb, keményebb, vállalati és politikai korrupció ellen harcoló aspektusát, földi szülei pedig ismét meghaltak még gyerekkorában. Ami a designt illeti, ekkor tüntették el Supermanről az akkor már 73 éve mindenhol, képregényben, tévében, moziban, illusztrált művekben standardnak számító, sok élcelődés célpontjává vált „kívül hordott alsógatyát” (az új mozifilmből szintén kihagyták). De számíthatunk rá, hogy pár éven belül megkapjuk a következő aktuális, teljes eredettörténetet is egy új sorozat formájában.
