Az Acélember az egész szuperhőskultúra alfája, a kezdet, a példa, az iránymutató. Vele indult minden, egymagában átformálta a teljes amerikai képregényipart, és a piac máig domináns tényezőéve tette a jelmezes igazságosztók alakját. Nélküle nem létezhetne Batman, Pókember, Vasember és társaik sem – legalábbis biztos nem úgy, ahogy ma ismerjük őket. Superman-sorozatunk következő részében bemutatjuk a kezdeteket, majd az eredettörténeteket.

A ’30-as években az amerikai képregény, bár műfaját már bőven kiterjesztette a humoros képsorokon túlra, főleg még mindig napilapokban megjelenő „csíkokból”, azaz comic stripekből állt. Lassan ugyan kezdtek megjelenni a magazinok, önálló kiadványok és a stripek külön lapokban való újraközlései, de a nagy áttörést Jerry Siegel és Joe Shuster Supermanje hozta meg, ami 1938-ban jelent meg az Action Comics című antológia első számában. A siker azonnali, robbanásszerű volt, bár a kiadónak beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy az emberek Superman miatt kapkodják el a több más sztorit is tartalmazó magazint. 1939-ben a karakter már nem csak az Action Comicsban bukkant fel, hanem saját sorozatában, a Supermanben és egy comic stripben is (ez 1966-ig futott, népszerűsége csúcsán több mint 300 napilapban). A ’40-es évek elejére, alig három év alatt, a karakter máris „kinőtt” a képregényes médium keretei közül, regényben, animációs sorozatban, rádiójátékokban szerepelt, az évtized végére, illetve az ’50-es évek elejére pedig megjelentek az élőszereplős tévé- és mozisorozatok is. És akkor még nem beszéltünk a ruhákról, játékokról, gyűjtőkártyákról, rágógumikról, asztali öngyújtókról és egyéb merchandise termékekről, amik nem sokkal az Acélember debütálása után elárasztották a piacot. A karakter óriási népszerűségét azóta is cikkek, könyvek, tanulmányok tömkelege igyekszik magyarázni.

Leegyszerűsítve: Superman jó helyen volt, jó időben. Az európai bevándorlók által felépített Amerikának nem volt egységes mitológiája, nem voltak Gilgamesei és Herkulesei, pedig a ’30-as éveknek a gazdasági világválság következményeitől és a második világháború előszelétől nyögő zeitgeistjáben jól jöttek volna az utat mutató, reményt adó fiktív hősök. Erre a korszak árnyékokban bujkáló, ugyan az igazságért harcoló, azonban nem egyszer rejtélyes és félelmetes ponyvakarakterei csak félig-meddig voltak alkalmasak – Superman más volt. Noha kezdetben ő is magán viselte előképei agresszivitását, keménységét, mégis egy hajthatatlan, rikító színekben tevékenykedő hős volt, aki az egyszerű emberek bajnokaként szállt szembe az elnyomó, akár legális, akár illegális hatalommal. (Korai pályafutása alapján akár az ellenkultúra képviselőjének is nevezhető, ami ironikus, tekintve, hogy a ’60-as évek egyes Marvel-hősei majd éppen hozzá, mint mainstream kultúrához képest lesznek az ellenkultúra alakjai.)

A ’30-as években Superman az Amerikát sújtó bűnözés ellen harcolt (a ’39-ben indult strip második felvonása egyenesen a „War on Crime” címet kapta), a második világháború idején pedig háborús kötvényeket reklámoztak vele (ahogy pl. Batmannel is). Sőt, a Look életmódmagazin egyik 1940-es számában egy kétoldalas stirpben („How Superman Would End the War”) a főhős betört az ellenséges vonalak mögé, és saját kezűleg szállította le Hitlert és Sztálint a genfi bíróságra – a sztorira még a német propagandagépezet is reagált, nem kis hangsúlyt fektetve az író, Jerry Siegel zsidó származására (a szintén zsidó Joe Shusterről elfeledkeztek). A karakterből a jóság, az erény, az igazság, a moralitás, az őszinteség, a bátorság, a legnagyobb becsben tartott emberi értékek megtestesítője lett. Nemzeti ikonná vált, Amerika egyik jelképévé, a remény szimbólumává, a gazdasági válság korszakának népi hősévé, Sam bácsi (Uncle Sam) eszmei testvérévé. Brad Meltzer képregény- és regényíró az Egyesült Államok avatárjának nevezte.

A korabeli hősök jellemzően detektívek, cowboyok, riporterek, kalandorok voltak, ám Superman valami újnak a kezdetét jelentette. A titkos identitással, a színes jelmezzel lefektette a szuperhőslét alapjait, ezzel pedig kiragadta a képregényt a szubkultúrából, jelentős iparrá növesztette, és bevezette a mainstreambe. Rendszerint a karakter első megjelenéséhez igazítják az amerikai képregények Aranykorának kezdetét is. Népszerűségét jól példázza, hogy már 1939-ben megalakult a Supermen of America rajongói klub, amibe a DC-től kellett belépőt kérni – a kiadó küldött az érdeklődőnek egy levelet, benne jelvénnyel, oklevéllel (Clark Kent aláírásával) és tagsági kártyával. Az ugyanebben az évben kezdődött New York-i világkiállításon már Superman-napot is tartottak (1940. július 4), amin megkoronázták a nap „szuperfiúját” és „szuperlányát”, és amin Ray Middleton Acélembernek öltözött (ő volt az első színész, aki közönség előtt magára öltötte Superman jelmezét). 1942-ben a Haditengerészet elrendelte, hogy a Superman-képregények a Midway-szigetek környékén állomásozó csapatok esszenciális ellátmányának részét képezzék.

A DC nem sokáig ült tétlenül a sikeren: 1939-ben, a Detective Comics lapjain újtára indították új szuperhősüket, Batmant – Supermannel ők ketten lettek a műfaj archetípusai, előbbi az emberi, utóbbi az isteni hős. A kiadó a következő években komplett univerzumot épített a karakterek köré, megjelent az első Zöld Lámpás (még köpennyel, akárcsak az Acélember és a Sötét lovag), Wonder Woman, Flash, Aquaman, Zöld Íjász és társaik. Az üzletbe a konkurencia is beszállt, a későbbi Marvel Comics (akkor még Timely Comics néven) már bontogatni kezdte a szárnyait olyan figurákkal, mint Amerika Kapitány (mint a másik nagy nemzeti hősikon, ő Superman legfontosabb vetélytársa), Namor vagy a Human Torch. A szuperhősök váltak Amerika nagy, eredeti mítoszává. A koncepció egy ízbombának beillő, új fűszerként működött: bármilyen klasszikus ponyvatörténetet, benne egzotikus kalanddal, világuralomra törő gonosszal, sikátorokban tevékenykedő alvilági figurákkal, el lehetett adni újdonságként, ha megbolondították egy szuperhőssel.

A II. világháború után a jelmezes héroszok népszerűsége hanyatlani kezdett: az atombombától és a kollektív ellenségképtől való félelem paranoiába hajszolta Amerikát, és ennek lereagálására, levezetésére jóval hatékonyabbnak bizonyultak a gombamód és (egyelőre) cenzúra nélkül szaporodó horror, sci-fi, krimi és háborús történetek, amik idővel kiszorították a piacról a szuperhősöket. De az Acélember azon kevesek közé tartozott, akiknek népszerűsége nagyjából megmaradt, köszönhetően a George Reeves főszereplésével készült, 1952-től 1958-ig futott tévésorozat sikerének, és egy okos szerkesztői döntésnek is. Míg a legtöbb képregény akkoriban igyekezett az idősebbek kegyeiben járni, Superman őrült, teljesen elszállt sci-fi/fantasy történetekkel ölelte keblére a második világháború utáni népességboom generációját. A gyerekek olyan látványt, olyan hihetetlen akciókat kaptak az ekkorra csaknem mindenhatóvá vált, puszta kézzel bolygókat tologató Acélember kalandjait követve, amikkel semmilyen más képregény vagy tévéprogram nem tudott versenyre kelni.  1958-ra Superman hét sorozatban bukkant fel folyamatosan, ezek közül kettőben főszereplőként, néhányban pedig mellékszereplőként – ez utóbbiak közé tartozott Lois Lane és Jimmy Olsen saját szériája (Superman’s Girlfriend, Lois Lane, Superman’s Pal, Jimmy Olsen), amiknek puszta létrejötte jól demonstrálja a karakter hihetetlen népszerűségét. Az akkori képregények gyakran közöltek bónusz történeteket Superbabyről, a babakorú Superman kalandjairól is.

A ’60-as évek elején aztán a Marvel forradalma újra a jelmezes igazságosztókra irányította a reflektorfényt. A kiadó abból kovácsolt erényt magának, hogy karaktereit Supermanhez és társaihoz képest pozícionálta – az Acélember volt az isteni, tökéletes, fizikailag és erkölcsileg is emberfeletti hős, akivel ezen a téren egyébként sem lehetett volna versenyre kelni. Stan Lee esendőbb, sebezhetőbb, hétköznapibb figurákat hozott létre (ld. Pókember). Ennek köszönhetően a műfaj népszerűsége a ’70-es évekre ismét őrült magasságokban szárnyalt. Superman belefolyt a politikába (egyik rajzát, amin a békejelet mutatja, a ’70-es évek elején a vietnámellenes tüntetők használták), a zenei életbe (Barbra Streisand pl. Superman-pólóban pózolt a Streisand Superman című albumának borítóján, 1977-ben), a képregényből vett egyes kifejezések (főleg magával a főhőssel – „nem vagyok én Superman” – és a kryptonittal kapcsolatban) pedig belopakodtak a hétköznapi beszédbe. 1972-ben az Illinois állambeli kisváros, Metropolis, hivatalosan „Superman szülőhazája” lett, mind az állam, mind a DC jóváhagyásával. A polgármesteri hivatal emelt a karakternek egy szobrot, és kijelölt egy júniusi hétvégét, ami az éves Superman ünnepként szolgál (egy rajongó egy híres Superman múzeumot is berendezett, amiben többek közt George Reeves egy eredeti jelmeze is megtekinthető), a helyi újság pedig, a Daily Planet mintájára a The Metropolis Planet nevet kapta. 1978-ban aztán elkészült az első egészestés, roppant nagysikerű Superman-mozifilm (korának addig legdrágább produkciója) az ikonikussá vált Christopher Reeve-vel a főszerepben, és ezzel az Acélember a szuperhősök blockbuster-potenciálját is elsőként demonstrálta.

Természetesen egy sikertörténet sem tejesen makulátlan, Superman is megjárt jó néhány hullámvölgyet. Egyik legnagyobb foltot a pályafutásán ironikus módon egyik legnagyobb sikere ejtette: a Superman halála című, itthon is megjelent, 1992-es sztori. A képregény a legenda szerint azért született, mert miután Clark Kent és Lois Lane tervezett házasságát a DC elhalasztotta a Lois és Clark című tévésorozat kedvéért, az írók és szerkesztők hirtelen nem tudták mivel kitölteni a rendelkezésükre álló következő egy évet, míg egyikük poénból megjegyezte: „Egyszerűen csak nyírjuk ki!”. Így aztán a roppant erejű, Doomsday nevű földönkívüli lény, aki a semmiből érkezik a Földre, hogy minden különösebb ok és értelem nélküli pusztító körútba kezdjen rajta, addig verekszik a főhőssel, amíg Metropolis kellős közepén mindketten el nem patkolnak. Superman persze később feltámadt (pontosabban, mint kiderült, nem is halt meg, csak egyfajta kryptoni kómába esett), de a sztori ott és akkor hatalmasat robbant. A média (tévék, újságok, globálisan) példátlanul sokat foglalkozott a nemzeti ikon hősi halálával, olvasók milliói kapkodták el a képregényt már a megjelenés napján. De ennek következményeire már nem lehet büszke a Superman-mítosz.

Egyrészt, általában véve ezt a sztorit teszik felelőssé abban, hogy a szuperhősképregényekben történő elhalálozásokat már senki nem veszi komolyan. A DC milliókat tüzelt fel azzal, hogy részesei lehetnek egy képregénytörténeti eseményének, az egyik legnagyobb, legnépszerűbb karakter kimúlásának, és amikor kiderült, hogy mindez csak egy reklámfogás volt az eladás alkalmi megdobása érdekében, rengetegen átverve érezték magukat. Az olvasói csalódottságon és felháborodottságon kívül a másik fontos reakció az „újjászületés” kapu megnyílása volt: Superman mintájára a következő években korábban elhunyt karakterek tucatjai tértek vissza a halálból, és ez a tendencia máig tart. Ugyan korábban is léptek már meg hasonlókat a nagy kiadók (a legmarkánsabb példa Jean Grey esete), de ekkora hírveréssel, ekkora ikonnal még nem, és ez a pénzhajhász átverés örökre megbélyegezte a műfajt.

Másrészt, nem egy elemző részben ennek a sztorinak tulajdonítja a képregénypiac ’90-es évekbeli összeomlását. Ebbe persze sok faktor belejátszott, az emelkedő áraktól a disztribúciós problémákon át az akkoriban elterjedő gyűjtői tudatosság meglovaglásáig (túl sok „első szám”, túl sok alternatív borító, stb, amik mögött nem állt igazi kereslet), nem is beszélve a főleg sztárrajzolók indukálta, évtized eleji boom visszaütéséről. De a Superman halála című lufi, és az abból fakadó óriási kiábrándulás sokak szerint fontos tényező volt abban, hogy az amerikai comic piac a ’90-es évek végére teljesen kifulladt (az eladások drasztikusan estek, terjesztők, boltok mentek csődbe, kevés híján maga a Marvel is bedobta a törölközőt). A 2000-es évek elejétől végül elkezdtek normális mederbe terelődni a dolgok, de az eladások azóta is csak töredékét teszik ki az összeomlás előttieknek. Ironikus, hogy az a Superman, aki 1938-ban naggyá tette az amerikai képregénypiacot, sok évtizeddel később majdnem a vesztét okozta. És persze ez is csak a jelentőségét mutatja.