Stieg Larsson: A kártyavár összedől (Millennium trilógia III.), Animus Kiadó, 624 oldal, 3490 Ft
1. fejezet
Április 8., péntek
Dr. Anders Jonassont Hanna Nicander nővér ébresztette nem sokkal éjjel fél kettő előtt.
–Mentőhelikopter érkezik két beteggel. Egy idős férfi és egy fiatal nő. A nőnek lőtt sebe van.
–Aha – nyugtázta fáradtan az orvos.
Körülbelül fél órát aludt csupán. Ő volt az ügyeletes a göteborgi Sahlgrenska kórház sürgősségi osztályán, s mióta este hatkor elkezdte a műszakot, négy sérültet hoztak be egy Lindome közelében történt autóbalesetből. Ezenkívül ellátott egy pincérnőt is, aki az Avenyn egyik éttermének konyhájában leforrázta a lábát, majd megmentette egy négyéves gyerek életét, akinek leállt a légzése, miután lenyelte egy játékautó kerekét. Azután ellátott egy tizenéves lányt, aki gödörbe esett a biciklijével. A lányt tizennégy öltéssel kellett összevarrni és pótolni két kitört metszőfogát. Mindezek után Jonasson visszavarrt még egy hüvelykujjat is, amelyet egy lelkes hobbiasztalos gyalult le magáról.
Tizenegy tájban, miután tett egy kört a kórtermekben, visszavonult a pihenőbe, és megpróbált lazítani egy kicsit. Az ügyelete reggel hatig tartott, és általában ilyenkor nem aludt, még akkor sem, ha nem hoztak be sürgős esetet. Ám éppen ezen az éjszakán azonnal elszundított.
Hanna Nicander nővér teával kínálta. Részleteket még nem tudott közölni az új betegekről.
Anders Jonasson kikémlelt az ablakon. Villámok csapkodtak a tenger fölött, s egyik pillanatról a másikra zuhogni kezdett az eső. Meghallotta a motorzajt, és látta, ahogy a helikopter a viharos széllökésektől ingadozva leereszkedik. Ivott egy kortyot, aztán letette a csészét.
Anders Jonasson a hordágyakhoz lépett. Kollégája, Katarina Holm az idős férfival foglalkozott, akit arcsérüléssel hoztak be. Dr. Jonasson a másik beteghez fordult, a fiatal nőhöz a lőtt sebbel. Megállapította, hogy kamaszlányról lehet szó. Sár és vér borította. Mikor fölemelte a takarót, látta, hogy valaki széles, ezüstös ragasztószalagot tett a lány vállán és csípőjén lévő sebekre, ami okos ötlet volt. A ragasztószalag bent tartotta a vért és kint a baktériumokat. Az egyik golyó a csípőjét érte, és csak az izomszövetben okozott sérülést. Aztán megemelte a vállát, és meglátta a bemeneti sebet a hátán. Kimeneti nyílás nem volt, tehát a golyó még mindig a testében van. Remélte, hogy nem hatolt a tüdőbe, de mindenesetre jó jel volt, hogy a lány szájnyílásában nem talált vért.
Végül levágta a kötést, amelyet a mentők tettek a lány fejére. Ujjaival kitapogatta az újabb bemeneti nyílást, és megértette, hogy a lányt fejbe is lőtték. De itt sem volt kimeneti seb.
Anders Jonasson összeszedte magát, és alaposabban megvizsgálta páciensét. Egyfajta undor lett úrrá rajta. Gyakran hasonlította össze a munkáját a kapuőrével. Mindennap a legkülönbözőbb állapotban lévő embereket hoztak be hozzá. Hetvenéves hölgyet, akinek egy tárlatlátogatáson állt meg a szíve, tizennégy éves fiút, akinek a tüdejét csavarhúzóval szúrták át, tizenhat éves lányt, aki bevett pár ecstasyt, áttáncolt tizennyolc órát, majd elkékült és összeesett, másvalaki csupán egy pár deszkát akart elfűrészelni, és a keze bánta. Anders Jonasson volt az őr, aki a páciensek és a temetkezési vállalkozók között állt. Az volt a dolga, hogy döntsön a szükséges intézkedések felől. Ha rosszul döntött, a páciens meghalt, vagy fölébredt ugyan, de egész életére nyomorék maradt. Kétféle sérülés volt, amelytől Anders Jonasson irtózott. Az egyik a súlyos égés, aminek szinte mindig életre szóló szenvedés az eredménye, a másik pedig a fejsérülés.
Az előtte fekvő lány élhetett volna golyóval a csípőjében, s még a másikkal is a vállában. De a harmadik lövedék valahol az agyában egészen más nagyságrendű probléma volt. Egyszer csak meghallotta, hogy Hanna nővér mond valamit.
–Ez ő. Lisbeth Salander. Stockholmban már hetek óta körözik háromszoros gyilkosságért.
Anders Jonasson a páciens arcára pillantott. Igen, igen… Húsvét óta láthatta ennek a lánynak a fényképét az újságok címlapján. És most a gyilkost magát is lelőtték. De mindez most mellékes. Az ő munkája az, hogy megmentse a betege életét, bárki is az illető.
Rutinszerű gyorsasággal tette mindenki, amit tennie kell. Levágták Lisbeth Salander ruházatának maradványait. Egy ápolónő jelentette a vérnyomását – száz per hetven –, az orvos pedig a mellére tette a sztetoszkópját, és aránylag szabályos szívverést és légzést állapított meg.
Dr. Jonasson mindezek ellenére kritikusnak értékelte a lány állapotát. A váll- és a csípősérülés várhatott. Rajtuk is hagyta a ragasztószalagot. A legfontosabb a fej volt. Dr. Jonasson azonnal CT-t rendelt el.
Anders Jonasson húsz éve dolgozott az Östra és a Sahlgrenska kórházakban, ám még sosem volt olyan páciense, aki golyót kapott volna a koponyájába. Itt idegsebészre lesz szükség. Mielőtt bemosakodott, és műtősruhát vett volna, odahívta magához Hanna Nicandert.
–A Radisson Hotelben lakik egy amerikai professzor, Frank Ellis, aki Stockholmban dolgozik a Karolinska kórházban, de most épp Göteborgban tartózkodik. Kiderítené a telefonszámát?
Anders Jonasson még a röntgenfelvételeket várta, amikor Hanna visszajött a számmal. A férfi egy pillantást vetett az órára – hajnali 1 óra 42 perc –, majd a kagylóért nyúlt. Az éjszakai portás nemigen volt hajlandó hívást kapcsolni ebben az időben, és dr. Jonassonnak néhány különösen éles kifejezést kellett használnia a beteggel kapcsolatban, hogy mégis megtegye.
–Jó reggelt, Frank – mondta Anders Jonasson, mikor a másik végre fölvette a telefont. – Anders vagyok. Van kedved átjönni a Sahlgrenskába és asszisztálni egy agyműtéthez?
–Are you bullshitting me? – kérdezte egy kétkedő hang. Frank Ellis, bár évek óta Svédországban élt, és folyékonyan – bár akcentussal – beszélt svédül, ösztönösen angolul szólalt meg. Anders Jonasson továbbra is svédül beszélt hozzá, ő pedig angolul válaszolgatott.
–Frank, van itt nálam egy fiatal nő, akit fejbe lőttek. A bemeneti nyílás éppen a bal füle fölött van. Nem hívtalak volna, ha nem lenne szükségem rád. Bemeneti seb van, kimeneti nincs.
–Állapota?
–Pulzus gyenge, de szabályos, légzés kevésbé szabályos, vérnyomás száz per hetven. Ezenkívül van még egy golyó a vállában és egy lőtt seb a csípőjén.
–Ígéretesen hangzik… – vélekedett Ellis. – Mert ha valakit fejbe lőttek, és még mindig életben van, azt reményteljes helyzetnek kell tekintenünk. Viszont… Viszont hozzá kell tennem, hogy az estét néhány barátommal töltöttem, és elég magas lehet a véralkoholszintem.
–Én végzem el a beavatkozást. De kell valaki, aki asszisztál, és szól, ha hülyeséget akarok csinálni. És egy tök részeg Frank Ellis is jobb nálam, ha agysérülésről van szó.
–Oké, megyek. De jössz nekem eggyel.
–A szálloda előtt vár egy taxi.
Frank Ellis professzor a homlokára tolta a szemüvegét, és a képernyőre összpontosított, amely Lisbeth Salander agyának minden kis zugába betekintést engedett. Ellis ötvenhárom éves volt, a fekete hajába vegyülő ősz szálakkal és sötét borostájával úgy nézett ki, mint egy mellékszereplő a Vészhelyzetből. Teste arról árulkodott, hogy minden héten eltöltött néhány órát az edzőteremben. Jól érezte magát Svédországban. Fiatal kutatóként egy csereprogram keretében érkezett ide a hetvenes évek végén, és két évig maradt. Utána többször visszatért, míg aztán felajánlottak neki egy állást a Karolinskában. Időközben nemzetközileg elismert szaktekintély lett.
Anders Jonassonnal már tizennégy éve ismerték egymást. Először egy stockholmi szemináriumon találkoztak, és kiderült, hogy mindketten szenvedélyes pecások, így Anders meg is hívta őt egy norvégiai horgászkirándulásra. Az évek során több ilyen túrára is elmentek, de még soha nem dolgoztak együtt.
–Az agy egy misztérium… – dünnyögte Ellis professzor. – Amikor még Bostonban dolgoztam, volt egy esetem. Egy ugyanolyan idős lány volt, mint ez a te beteged. Az egyetemre tartott, amikor valaki rálőtt egy nyílpuskával. A nyíl a bal szemöldöke alatt hatolt be, átment a fején, és a nyakán jött ki.
–Nem halt meg azonnal? – képedt el Jonasson.
–Elég csúnyán festett, amikor behozták. Levágtuk a nyilat, és csináltunk egy koponya-CT-t. A nyíl az agy közepén hatolt át. Halottnak kellett volna lennie, vagy legalábbis kómába esnie a sokktól. Mégis egész idő alatt a tudatánál volt. Persze rettenetesen félt, de mindent tökéletesen megértett.
–Mit csináltál vele?
–Hoztam egy fogót, kihúztam a nyilat, és elláttam a sebet. Kábé ennyi.
–Fölépült?
–Jó sokáig vártunk, mire ki mertük engedni a kórházból. De már aznap hazamehetett volna. Sosem volt még egészségesebb páciensem.
Anders Jonasson eltűnődött, vajon Ellis professzor csak ugratja-e.
–Másrészt viszont… – folytatta Ellis – pár éve Stockholmban volt egy negyvenkét éves férfi betegem, aki az ablakkeretbe verte a fejét. Rosszul lett, mentővel kellett behozni a kórházba. Mire hozzám került, már eszméletlen volt. Egy apró dudor volt csak a fején, és alig vérzett. De nem ébredt fel többé, kilenc nap múlva meghalt. Máig nem értem, miért. A boncolási jegyzőkönyvbe azt írtuk, hogy „baleset folytán bekövetkezett agyi vérzés”, de egyikünk sem volt elégedett ezzel a diagnózissal, a vérzést olyan jelentéktelennek láttuk. Mégis egymás után leállt a mája, a veséje, a szíve és a tüdeje. Azt hiszem, soha nem fogjuk teljesen megérteni, hogyan működik az agy. De elég is ebből… Hogyan akarod folytatni?
–Reméltem, hogy ezt te fogod megmondani.
–Először meséld el, te hogyan értékeled a dolgot.
–Elsőre kis kaliberű lövedéknek tűnik. Becsapódott a koponyába, és körülbelül négy centiméter mélyre hatolt az agyba. Az oldalkamrában van, ahol vérzést is látok.
–Teendő?
–A te terminológiáddal élve: hozni egy fogót és kihúzni vele ugyanott, ahol bement.
–Nagyszerű javaslat. Persze fogón nyilván te is a legvékonyabb csipeszt értetted. Hozzáteszem, hogy ott is hagyhatjuk a golyót, ahol van, akár száz évig is elélhet vele, de ennek van bizonyos kockázata. Epilepsziája lehet tőle, állandó migrénje vagy más súlyos kellemetlenség. És nyilván nem akarjuk egy évvel a seb begyógyulása után kifúrni a koponyáját. A golyó viszonylag messze van a nagyobb véredényektől. Ilyen esetben egyszerűen azt javasolnám, hogy vedd ki, de…
–De?
–A golyó annyira nem aggaszt. Ez a lenyűgöző az agysérüléseknél: ha túlélte, hogy golyót kapott az agyába, azt is túlélheti, ha a golyót kiveszik. A probléma inkább itt van – bökött a képernyőre. – Itt a bemeneti nyílás körül egy csomó csontszilánk. Legalább egy tucat olyat látok, ami több milliméter nagyságú. Néhány belefúródott az agyállományba. És azok meg is ölhetik, ha nem vagy elég óvatos. Szóval… fogj csak hozzá! Majd nézem a vállad fölött, mit csinálsz.
Mikael Blomkvist az órájára nézett. Elmúlt hajnali három. Bilincsben volt. Egy másodpercre lehunyta a szemét. Holtfáradt volt, de az adrenalin ébren tartotta. Mikor megint kinyitotta a szemét, dühösen végigmérte a feldúlt Thomas Paulsson felügyelőt, aki viszonozta a pillantását. Egy fehér parasztház konyhaasztalánál ültek, Nossebrótól nem messze, egy Gosseberga nevű tanyán, amiről Mikael tizenkét órával korábban hallott először.
A katasztrófa már bekövetkezett.
–Idióta.
–Na ide figyeljen…
–Idióta! – ismételte Mikael. – A rohadt életbe, megmondtam magának, hogy az az ember nagyon veszélyes! Úgy kell vele bánni, mint egy kibiztosított kézigránáttal! Legalább három embert kinyírt már, olyan, mint egy tank, és puszta kézzel is képes ölni! Maga meg küld két aktakukacot, hogy babusgassák!
Mikael megint lehunyta a szemét.
Nem sokkal éjfél után talált rá a súlyosan sebesült Lisbeth Salanderre. Hívta a rendőröket, és rávette a mentőszolgálatot, hogy küldjenek egy helikoptert.
A helikopter csak több mint egy óra múlva érkezett meg. Mikael kiment, és kihozta a két autót a garázsnak használt pajtából. Aztán bekapcsolta a fényszórókat, hogy megkönnyítse a helikopternek a landolást a tanya melletti szántóföldön.
A két mentős rutinosan járt el. Egyikük Lisbethnek nyújtott elsősegélyt, míg a másik a Karl Axel Bodin néven élő Alekszandr Zalacsenkót látta el. Zalacsenko Lisbeth apja és egyben legádázabb ellensége volt. A lány kísérlete azonban, hogy megölje, nem sikerült. Mikael a fáskamrában talált rá az öregemberre, egy baltától származó mély sebbel az arcán és egy súlyos sérüléssel a lábán.
Míg Mikael a helikoptert várta, mindent megtett Lisbethért, amit megtehetett. Elővett egy tiszta lepedőt, csíkokra szaggatta, és bekötözte a sebeit. Látta, hogy a fején a golyó ütötte lyukat eldugaszolta az alvadt vér, de nem tudta, be merje-e kötni azt is. Végül lazán a fejére tekerte a lepedő darabjait. A vállon és a csípőn lévő sebek vérzését azonban a lehető legegyszerűbb módon el kellett állítania. Az egyik szekrényben talált egy tekercs széles, ezüstszínű ragasztószalagot, amelyet egyszerűen rárakott a sebekre. Aztán egy nedves törülközővel letörölgette a lány arcáról a kosz nagy részét.
Nem ment ki viszont a fáskamrába Zalacsenkónak segíteni. Teljesen hidegen hagyta az öregember sorsa.
Felhívta Erika Bergert, és elmondta neki, mi a helyzet.
–Nem sebesültél meg? – kérdezte Erika.
–Nem, én jól vagyok. Lisbeth sebesült meg.
–Szegény lány. Este olvastam Björck jelentését a nemzetbiztonságiaktól. Ebben az ügyben mit akarsz tenni?
–Ezen most nem akarok gondolkodni – felelte Mikael.
Beszéd közben leült a padlóra a heverő mellé, és szemmel tartotta Lisbeth Salandert. A cipőt és a nadrágot már levette róla, hogy könnyebben bekötözhesse a csípőjét. Hirtelen a padlóra dobott ruhakupacba nyúlt, és a keze ellenállásba ütközött. Egy Palm Tungsten T3-as noteszgépet húzott ki Lisbeth nadrágzsebéből.
Homlokát ráncolva méregette a készüléket. Aztán sietve a zakója belső zsebébe dugta, amikor meghallotta a propeller zaját. Majd, mielőtt még megtalálták volna, előrehajolt, és a többi zsebet is átkutatta. Talált még egy kulcscsomót a mosebackei lakáshoz és egy Irene Nesser névre szóló útlevelet. Mindent gyorsan betömött a laptoptáskája egyik zsebébe.
Az első rendőrautó, benne Fredrik Torstenssonnal és Gunnar Anderssonnal a trollhättani körzetből, néhány perccel a mentőhelikopter érkezése után futott be. Őket követte Thomas Paulsson felügyelő, aki azonnal át is vette a parancsnokságot. Mikael odament hozzá, és elkezdte magyarázni, mi történt. Paulsson úgy nézett ki, mint egy felfúvódott, ormótlan kiképző őrmester. Láthatólag a legkevésbé sem fogta fel, amit Mikael mondott neki. Izgatottnak tűnt, és az egyetlen, amit érzékelt, az volt, hogy a konyhakövön heverő, súlyosan sebesült lány a háromszoros gyilkosságért körözött Lisbeth Salander – egy igazi nagyhal! Háromszor is megkérdezte a mentősöktől, nem lehetne-e azonnal letartóztatni. Végül is az egyik mentős felállt, és ráripakodott Paulssonra, hogy mostantól lehetőleg kartávolságon kívül maradjon.
Mikael hallotta, amint Paulsson rádión jelenti, hogy Salander nyilvánvalóan újabb személyt próbált megölni. Eddigre Mikael már annyira kiborult Paulssontól, aki rá sem hederített arra, amit magyarázott neki, hogy fölemelte a hangját, és felszólította a nyomozót, hogy azonnal hívja fel Jan Bublanski felügyelőt Stockholmban. Elővette a mobilját, és megkérte, hogy hívja a számot, amit mond. Paulsson oda sem bagózott.
Ekkor Mikael elkövetett egy nagy hibát.
Előadta, hogy a háromszoros gyilkos valószínűleg egy Ronald Niedermann nevű férfi, tankszerű testalkattal és veleszületett analgesiával, vagyis a fájdalomérzet hiányával, aki jelenleg a nossebrói országút mellett ül az árokparton, megkötözve. Leírta, pontosan hol van a kolosszus, és javasolta, hogy egy kommandós osztagot küldjenek érte. Paulsson rákérdezett, hogy került Niedermann az árokpartra, mire Mikael kibökte, hogy ő volt az, aki fegyverrel kényszerítette ebbe a helyzetbe.
–Fegyverrel? – ismételte Paulsson felügyelő.
Ekkorra Mikaelnek már fel kellett volna ismernie, hogy Paulsson nem normális. Neki magának kellett volna felhívnia Jan Bublanskit és megkérni, lépjen közbe, és gyújtson fényt a homályban, amiben ez a Paulsson botorkál. Ehelyett elkövette a második nagy hibát: megpróbálta átadni a zakója zsebében lévő fegyvert, a Colt 1911-es Governmentet, amelyet aznap talált Salander stockholmi lakásán, és amelynek a segítségével felülkerekedett Ronald Niedermannon.
Ezzel azt érte el, hogy Paulsson azonnal letartóztatta illegális fegyver birtoklásáért. Egyben utasította Torstensson és Andersson rendőröket, hogy ellenőrizzék Mikael állításait. Ha a mondott helyen valóban ül egy férfi az árokparton egy figyelmeztető táblához kötözve, bilincseljék meg, és hozzák el a tanyára.
Mikael azonnal tiltakozni kezdett, és próbálta elmagyarázni, hogy Niedermann nem olyasvalaki, akit csak úgy le lehet tartóztatni, hanem egy rendkívül veszélyes gyilkos. Amikor Paulsson erre is fittyet hányt, Mikael inkompetens baromnak nevezte Paulssont, és ordibálva kérte Torstenssont és Anderssont, hogy el ne oldozzák Niedermannt, amíg nem kapnak erősítést.
Ennek a kitörésnek az eredményeképpen Mikaelt megbilincselték, és berakták Paulsson kocsijának hátsó ülésére, ahonnan káromkodva nézte végig, ahogy Torstensson és Andersson eltűnik a rendőrautóval. Az egyetlen apró fénypont ebben a sötétségben az volt, hogy Lisbeth Salandert időközben föltették a helikopterre, mely a fák fölött elhúzott a Sahlgrenska kórház irányába.
