Kertész Imre (fotó: Valuska Gábor)
Néhány hete Kertész Imre-emlékestet rendezett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, melyen Spiró György két írásával emlékezett barátjára. A két szöveg teljes terjedelmében megjelent az MTA honlapján, mi viszont kiemeltük belőle a legérdekesebb részeket.
Kertész Imre leghíresebb művét, a Sorstalanságot elsőre visszadobták, a lektori jelentés szerint például azért, mert "élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült". A regény akkori fogadtatásáról Spiró így emlékezik:
"A Sorstalanság kéziratának sorsa átlagos. Az egyik kiadó visszautasította, a másik kiadó pedig elfogadta anélkül, hogy bármit is átíratott volna a szerzővel. Aránylag gyorsan jelent meg, és négy kritikus megdicsérte. Másfél-két flekknyi terjedelemnél hosszabban nem méltathatták, mert az első könyvével 46 évesen jelentkező szerző nem tartozott semmilyen klikkbe, rövid kritika illette meg. Generációjának elismert írói közé semmiképp sem törhetett be, a szerepek rég le voltak osztva. Az individuumot a kelet-európai lelkiség csak akkor viseli el, ha egy kollektívum fegyelmezett, engedelmes részének tekintheti."
Spiró szerint az értékelés politikai és ideológiai, nem pedig esztétikai alapon folyt:
"A hivatalosság struktúráját képezték le a többé-kevésbé ellenzéki körök a maguk némileg eltérő ideológiájával, így hát a kifejezetten jóindulatú kritikusok sem írták le, hogy a Sorstalanság remekmű. Elsőként Hajnóczy Péter, az érzékeny, művelt, margón vegetáló alkoholista vette észre, aki ugyan lusta volt, hogy a véleményét megírja, de nekem is ő hívta fel rá a figyelmemet. Később csalódnia kellett a felfedezettjében, amikor hívás nélkül egy üveg borral állított be hozzá, és Kertész az orrára csapta az ajtót. Másképpen volt deviáns a maga polgári módján Kertész, mint Hajnóczy szerette volna, de a margón volt a helyük mindkettejüknek, akárcsak a filmnyelvet feldúló Jeles Andrásnak, aki Kertész lakásába az utolsó hetekben is házihangversenyt szervezett."
Amikor a kéziratot a hetvenes években visszautasította a Magvető, Kertész akkori felesége, aki pincérnőként dolgozott, megkereste a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatóját. Közölte vele, hogy a férje nagy magyar író, ám könyvét nem adják ki, ő tartja el, és fizetésemelést szeretne kérni. A feleség egyúttal átnyújtotta a regény kéziratát az igazgatónak azzal, hogy olvassa el:
"Az igazgató átvette a kéziratot, és két hét múlva felemelte Albina fizetését. Az igazgatóból húsz év múlva belügyminiszter, majd miniszterelnök lett, és azt a Horthy-rendszert igyekezett restaurálni, amely egykor Kertészt és a sorstársait megfosztotta a jogaitól. Magyarország nem egyszerű hely."
Amikor felmerült, hogy film készülhetne a Sorstalanságból, Kertész azt akarta, hogy Spiró írjon forgatókönyvet a regényből. Spiró először tiltakozott ("Próbáltam közbevetni, hogy én a filmíráshoz nem értek, csak tanítottam néha, és hogy a regény ereje a szövegben van, egy jó regényt kár megfilmesíteni (...)"), végül beleegyezett. Az első verzió ugyanakkor nem tetszett Kertésznek, és végül Spiró lakásán együtt írták a forgatókönyvet:
"Az első öt-hat percet csevegéssel töltöttük, aztán nekiláttunk a munkának. A számítógép nyitva volt, ő a másik székre ült úgy, hogy lássa a képernyőt. Diktálás közben fel-felugrott, járkált, visszatért, a képernyőre pillantott, diktált. Kiment a konyhába, a fürdőszobába, a nagyszobába, otthon volt nálam, mint előző két lakásomban is, amelyekben néha hetekig vagy hónapokig dolgozott, a macska etetése örvén. Visszanézve nem akármilyen macska lehetett az enyém, ha egy jövendő Nobel-díjas volt a szittere."
A diktálás azonban nem korlátozódott kizárólag a regényre:
"Néha közbe-közbe kérdeztem, hogy is volt az valójában. És akkor elmesélte. Nem hiszem, hogy rajtam kívül lenne még egy ember, aki ismeri mindazt, ami a Sorstalanságból kimaradt. Ez volt az én gépírónői munkám jutalma. Beleláttam egy alkotó fejébe. Néhány élettényt belekönyörögtem a forgatókönyvbe, engedett. Azzal győztem meg, hogy szerintem a regényből is hiányzik. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogyhogy ilyen nagyszerű apróságokat kihajított. Lassan beláttam, hogy az ő általánosításra hajlamos szemlélete alaposan különbözik az én kisrealista részleteket kedvelő gondolkodásomtól."
Kertész végül egyedül írta a forgatókönyvet, amit Spiró György megkönnyebbülten fogadott, a bemutatón pedig rendkívül boldognak látta a barátját:
"Felfogtam, miért annyira fontos neki a film. Gyerekkorában nem szerették és nem volt otthona. A mozi volt a menedéke, az összes amerikai filmet látta, a legtöbbet sokszor, és évtizedek után is rajongott értük. Az irodalomban élt már évtizedek óta, írt, írt megszállottan, de a lelke mélyén bevallatlanul az igazi nagy műfajnak a filmet tartotta. Azokat a hollywoodi filmeket imádta, amelyeket a harmincas-negyvenes években gyártottak, amelyekből az öltözködése és néhány gesztusa is eredt. Többet jelentett neki, hogy a remekművéből végre film lett, mint a regény világsikere."
