Fotó: Valuska Gábor
Öt éve, 2013-ban jelent meg Simon Márton Polaroidok című verseskötete, amit előbb a Jelenkor Kiadónak folyamatosan újra és újra kellett nyomnia, pedig ez nagyon ritka a versek esetében, majd a szövegek elárasztották az Instagramot, a Tumblrt, sőt néhányan magukra varrattak idézeteket. Van egy olvasóközönség, aminek a Polaroidok generációs élmény. Simon a kötet megjelenése után befejezte az egyetemet, slamszövegeket írt, fellépett, fordítani kezdett, workshopokat tartott, Lengyelországban volt ösztöndíjjal, slamtábort szervezett. Új kötete, a Rókák esküvője most jelent meg három évnyi munka után, és nagyon más, mint az eddigi kötetek, de a Simon Mártonra jellemző önironikus, melankolikus hangvétel erősen összetartja a Dalok a magasföldszinről című első kötet óta tartó szövegbirodalmat. Sikerről, gyászversekről, rókákról, slamről beszélgettünk hosszan Simon Mártonnal.
Simon Márton: Rókák esküvője
Jelenkor Kiadó, 2018, 101 oldal, 1699 Ft
A Polaroidok óriási siker volt, több tízezer eladott példány, jó kritikák, de a megjelenést követő évben azt láttam rajtad, hogy ez sokkolt téged és megkötötte a kezedet. Mintha a slamet is azért kerested volna, mert ott másfajta elvárások vannak, napi feedback a fellépéseken. Mi történt az azt követő egy-másfél évben, hogy élted meg ezt a sikert?
Versem szerintem egyáltalán nem jelent meg. Amiket írtam, azok annyira rosszak voltak, hogy maximum egy-egy darabjukat használtam fel utólag. De hát igen, gyakorlatilag az volt, amit mondasz, vagy ezek szerint, ami látszott. Egyrészt ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, mármint a Polaroidok sikerével, és egy darabig nyilván úgy próbáltam meg foglalkozni vele, hogy nem foglalkoztam vele. Foglalkoztam helyette a slammel. Másrészt mostanra azért minden, ami történt, kurva sokat jelent nekem személyesen, szakmailag is, és elválaszthatatlan része lett az életemnek. Viszont én annak idején az első kötetemet (Dalok a magasföldszintről - a szerk.) is tök sikeresnek éltem meg, írtak róla vagy tizenöt kritikát, amikben gyakorlatilag egy rossz mondat nem hangzott el. Tehát ezt a fajta sikert, ami belátható, reális és szakmai, úgy éreztem, korábban elértem - és akkor elkezdődött az őrület a Tumblren meg az Instán, a hype. Arról pedig az lett a benyomásom, hogy bármilyen fantasztikus is látni ezt a kb. kultuszt, ami egy idézőjeles Simon Márton és az ő kötete körül alakul, ennek minden részlete annyira eltúlzott, annyira sok, hogy ha akarnék sem lehetne ebbe a képbe “belenőni”. Egy ilyen irreális kép az nem tud jóban lenni a valósággal. Ha megnézed, a Tumblren gyakorlatilag szinte az egész Polaroidok fent van, de úgy, hogy van mellette sok sima polaroid is, amiket nem is én írtam, csak aláírták a nevem. Többször próbáltam különböző helyeken tisztázni, hogy ugye azért nem gondolja senki, hogy, de nem lehet ezt már tisztázni sem. Mindegy, ez tényleg egy olyan szerep volt, amibe eleve lehetetlen lett volna belenőni, és nem is akartam, mert minek. Az irreális elvárásoknak való megfelelés szerintem csak tönkretesz bárkit. Próbáltam nem megbolondulni, szerintem ez ennyi.
Minden verseskötetedben radikálisan nagyon mást csinálsz. Ez nyilván leképezi, hogy éppen mit gondolsz a költészetről, írásról, de miért ennyire különbözőek a kötetek?
Egyfelől ehhez nyilván hozzátartozik az idő is, ami eltelik. Végül is most 2018 van, az első kötetem első verziójával több mint tíz éve kezdtem el házalni. Azért az rengeteg. Közben eltelt öt év a Polaroidok óta, ami megint rengeteg. Lényegében engem ugyanaz érdekel, mint a legelején, miközben saját magamat azért már unom. És ez most furcsán hangzik, de nyilván tudnék olyasmi verseket írni, mint a Dalokban (Dalok a magasföldszintről - a szerk.), tudnék olyan verseket írni, mint a Polaroidok. Amikor ez utóbbi megjelent, félévig minden harmadik mondat után azon szentségeltem, hogy bassza meg, ezt miért hagytam ki, miért nem került bele (...). Nem tudom, hogy mennyire belső vagy külső kényszerek ezek a váltások, vagy minek akarok ezzel megfelelni, de igen, mindig szeretném egy picit tovább léptetni, átfordítani, újragondolni, amit csinálok. Nekem ebből a szempontból Oravecz Imre borzasztóan szimpatikus, ahogy újra meg újra “kitalálta magát” költőként. Tanikava Suntaró, a leghíresebb élő japán költő - aki nálam jóval termékenyebb, lévén hatvanvalahány kötete van - is nagyon hasonlóan, abszolút direkt és tudatos váltásokkal dolgozik. Konceptkötetei vannak, írt szonetteket, ami a japánoknál hihetetlenül ritka, de írt például használati utasításokat nem létező tárgyakhoz is. Zseniális az egész. Ráadásul engem ijeszt a beérkezettség illúziója, ijeszt a nagy megnyugvás, ez az “én most már X évesen, Y mennyiségű könyv után aztán kurvára tudom, mit akarok mondani és hogyan, és pont”. Ez számomra mindig görcsösnek, unalmasnak és terméketlennek tűnik, aminél sokkal izgalmasabb akár bármekkorát hibázni, de főleg megpróbálni kitalálni valami kicsit újat, valamerre még tovább menni, tovább tolni az egészet. Nekem nagyon szükségem van erre a fajta izgalomra, különben azt érzem, valójában nem dolgozom, nem végeztem el azt a plusz munkát, ami szükséges hozzá, hogy mondjak valami érvényeset.
Azt meg tudod fogalmazni, hogy a Dalok, a Polaroidok és a Rókák esetében mi érdekelt a költészetben? Vagy visszatekintve mi volt az, ami nagyon megmozgatott téged a kötetek írásakor?
A Dalokban mindenféleképp az élőbeszéd. A Polaroidoknál az a megállító pillanat, amikor mondjuk fáradt vagy, és véletlenül rosszul mondasz egy mondatot, de annyira jól sikerül rosszul mondanod, hogy te magad is elhallgatsz tőle egy másodpercre. Az nagyon jó kérdés, hogy most mi volt a fő hangsúly. Szerintem most az össze nem illő dolgok harmóniáján, ahogy mégis kiadnak egy ívet. Azt hiszem, most talán ez volt a legmarkánsabb probléma, ami foglalkoztatott. Hogy lehet az, hogy egy ismeretlen busszal egy ismeretlen útvonalon megyek egy ismeretlen helyre, az egyik megállóban látok valamit véletlenül, aztán a következőben még valamit, és úgy négy megálló után az így sorakozó furcsaságok, amiket láttam, különösebb szándék nélkül is összeállnak valamivé, tökéletesen passzolnak. És egység lesz a darabokból, amiknek hivatalosan nem szabadna egységet képezniük.
Az új kötetedben az össze nem illő dolgok párosítása ad egy nagyon érdekes játékos könnyedséget, ami azután zavarbaejtően kijelöli a saját tétjeit. Hogy kezdted el látni ezek között az érzések, hangulatok és tárgyak között az új összefüggéseket?
Úgy négy évvel ezelőtt lehetett, hogy valahol véletlenül megtaláltam magamnak Ren Hangot. Talán a második látásra szerettem bele - valami oldalról lassan eljutva az életműve javáig - végképp és teljesen. Ren Hang fotói egyszerűen arcul ütnek. Mintha folyamatosan olyan evidenciákat fotózna le, amikről soha nem tudtad, hogy léteznek, de amint megpillantod őket, rögtön tudod, hogy igen. Azt akartam, hogy ezek az össze nem passzoló dolgok úgy álljanak össze, hogy amikor elolvasod, evidens legyen, mit keres ott a megfagyott fű, a tescóban a pontyok, a talált telefon.
Van egy vers, amelyikben egy parkolóban képeket nézegetnek, majd történetté válnak, így az átlagos költészetté válik. Nagyon erősek a pillanatképek, az ún. polaroidok a kötetben. Ezeken a képeken keresztül beszélsz magadról is. Szándékos volt, hogy a vizualitás ennyire erősen beépüljön a kötetbe vagy természetesen következett?
Először természetszerűleg adta magát, mert nagyon érdekel. Nagyon szeretem a fotósokat különösen is, de eleve rengeteg képzőművésznek követem a munkáit. Amikor rájöttem, hogy van ebben egyfajta átváltási nehézség, akkor vált lassan tudatossá mindez: amikor látsz egy fotót, amiben van valami egyértelmű, és meg kellene próbálni azt leírni. De persze az valójában soha nem sikerül(het), mindig van egy apró elcsúszás, ezért újra és újra meg kell próbálnod mondani róla valamit. Nem programszerűen, de viszonylag rendszeresen, több helyen éltem ezzel a könyvben is: találtam egy képet, ami borzasztóan tetszett, aminek a hangulatát, részletét aztán megpróbáltam leírni. Ezt szeretem ebben a legjobban, az ilyenkor felmerülő bizonytalanságot, hogy hogy lehet ezt megfogalmazni. Hogy lehet ebből, ha nem is szöveget, de legalább egy mondatot csinálni. Tényleg volt ennek egy teljesen természetes része is, azután lett belőle ez a szándékos, állandó próbálkozás.
Sok-sok apró történet vesz körül minket, ezekből sokszor vers lesz vagy novella. A Rókák esküvőjében azt érzem, hogy sokkal jobban figyelsz kifelé, mint a korábbi kötetekben. Ez a te nézőpontváltásodról szól, hogy elkezdtél kifelé figyelni?
Egyfelől én is ugyanolyan egoista vagyok, mint mindenki. És meggyőződésem, hogy annál fontosabb, mint amit én érzek, nincs a világon. Másfelől azért ez nyilvánvaló marhaság. Már a Dalokban is az volt a cél, a Polaroidokban meg pláne, hogy valami általánosabb érzést vagy hangulatot, de semmiképp nem egy pontos helyzetet, inkább valami rezgést továbbítsak. És ezek az apró történetek meg pillanatok, amiket látsz, meg amikbe belebotlasz, nagyon alkalmasak erre. Ráadásul rögtön megszabadulsz attól a tehertől, hogy akkor most látszólag vagy ténylegesen magadról beszélsz. Vagy magadról kellene beszélned. Miközben sokkal természetesebben és nyugodtabban tudsz olyan dolgokról írni, amik fontosak, foglalkoztatnak és kellenek.
Olvasóként azt érzem, hogy pontosan látod, mikor szabadul el a vers, mikor kezdene önmagán túlmutatva nagy, díszes vagy érzelmes dolgokat állítani, de ezeket megfogod és visszaírod, vagyis a költészet megmarad játéknak is, amit nem nagyon szabad túl komolyan venni. Van az a mondatpár az egyik versedben, hogy „A rossz mondataim voltak igazak. A jó mondataimat hitte el.” Vagy: az Idill és a Remény párversek: mindkettőben állatok jelennek meg a szereplírában, és míg az előbbi komolyan veszi magát, utóbbi ezt teljesen kicsavarja.
A kötet első részében találhatóak ezek a versek, a Remény, az Idill, a Boldogság, amikben vannak a nem létező állatok meg valóságshow szereplők. Ezeket a nagy romantikus verscímeket például tendenciózusan le akartam csapkodni. Miközben új kontextust is akartam az egésznek adni, közben ezekben nincs értékítélet. Nem igazabb a disznós vers, mint az Idill. Nem lényegibb, nem őszintébb. Az érem két oldala, értékítélet nélkül. Az egyik nincsen a másik nélkül. Nem létezik az idill a disznó nélkül, és a disznó meg nincsen az idill nélkül. Bár nyilván ott van a végén ez a nagyon disznó zárlat, abban is ugyanúgy benne lebeg egy ilyen felemelkedő, teljesen indokolatlan hangsúly. De hogy ez ennyi. Ha van ebben bármiféle minimális állásfoglalás – ami nyilván azért van, mert nem véletlenül írtam ezeket így egymás után, meg kiegészítve egymást –, akkor az kizárólag az, amennyire én látom, hogy az egyik nincs a másik nélkül.
A kötetben érezni, hogy a játékosságok és visszaírások arra is reagálnak, amik korábban történtek. Néha azt érezni, hogy beletrollkodsz a saját nagy versedbe. A kötet végén az idézetlista is egyfajta játék, Bojack Horsemantől Seth Macfarlane-en át Zeami Motokijoig idézel sok mindenkit. Meg van popkult, japán kultúra és Esterházy is. Nem adod könnyen, hogy mások jelöljék ki a helyed.
Ez kimondottan fontos. Annyi talán elárulható, hogy a felsoroltak közül nem mindenkitől vannak szó szerinti idézetek. Ezt a névpornót a végére direkt olyanra csináltam, hogy több szempontból is beszédes legyen. A valódi idézetek száma a könyvben egy teljesen másik kérdés. És azt hiszem, igen, ebben a trollságban az is benne van, hogy ne legyen olyan könnyű megfejteni az irányokat, ne adjunk könnyen és meggondolatlanul túl sok kulcsot az olvasók kezébe. A kötet tele van mindenféle vendégszövegekkel, de ezek szinte kivétel nélkül “álvendégszövegek”, amiket én írtam. Ahogy a Polaroidokban benne volt a Youtube-link meg a képcím, ahogyan az is egy mátrix próbált lenni, úgy ez is a lehetséges szövegek mátrixa próbálna lenni. Ezért jutott eszembe az energiaitalos dobozos ready made, vagy a vásárlói visszajelzés. Én ezzel egyrészt tök jól el tudok rejtőzni, másrészt úgy tudok jelen lenni a puszta nézésem irányával is a könyvben, hogy nem kell zavarba ejtően felfednem a lapjaimat.
Azt érzékeled, hogy a slam ezekre a szövegekre hatással van? Mintha felszabadított volna téged a slam a szövegírás terén, sokkal több mindent engedsz meg magadnak. Látszólag jobban tudod, hogy a szövegben mi működik, sokkal bátrabban adod át magad egy nagyon erős költői képnek, vagy valami ironikus megjegyzésnek.
Ez a Polaroidokkal kezdődött, ott megvolt az érzés, hogy én le akarok írni bármit és mindent. Ennek a kimunkálása azután tényleg a slamszövegeknél történt meg. Hat éve, hogy egy-egy intenzívebb időszakban tartósan heti 3-4 fellépésem van, és ez folyamatosan szembesít azzal, mit hogyan kell mondani, és hogy végső soron megfelelően kitámasztva, körítve, felvezetve - tényleg bármit lehet. Ez pedig megragad benned, az érzés is, a tapasztalat is. Ami viszont biztos, hogy már kimondottan a slamből jött, hogy mindenképp akartam olyan szövegeket a könyvbe, amiket jó felolvasni.
A kötet második felében a versek töredezettebben szólalnak meg, a kommunikáció nehézségeire is felhívják a figyelmet, miközben azt érezni, hogy egyszerre nagyon sok mindent akarunk mondani, érezni és átélni.
Van az egyik kedvenc Esterházym, hogy “Egyszerre akarok három mondatot mondani. Ezt nevezik hallgatásnak.” Próbáltam a lehetséges spektrumot végigjárni az élőbeszédszerűségtől a nagyon nem élőbeszédszerűségig. Ami már egyáltalán nem olyan, mintha csak úgy mondanám, semmi köze nincs hozzá. Mészöly Miklós Saulusára hivatkoznék még ennek kapcsán, talán: ott vannak ezek az emlékezetes, pörgő párbeszédek Rabbi Abjatárral, ahol újabb és újabb kérdéseket tesznek fel, és soha nem válaszolják meg az előzőeket, így a végére nemcsak eljutnak A-ból C-be, hanem A-ból kb. az Androméda-galaxison túlra. Miközben ezektől az el nem hangzó mondatoktól lesz egy nagyon erős, ragyogó atmoszférája a beszélgetéseknek, ami csupa közlés, anélkül, hogy egyetlen mondat is elhangozna. Amikor a kihagyások, az implikációk stb. olyan szervesen épülnek hozzá a szavakhoz, hogy szinte felfénylik a háttérben egy másik, sokkal tágasabb, teljesebb szöveg. Versben mindenképp ez lenne most számomra a csúcs, ennél erősebbet elképzelni sem tudok most. Ha sikerült esetleg ilyet csinálni ezekkel a töredezettebb darabokkal, az kurva jó.
Milyennek látod a kötet hangulatát?
Egy fokkal szomorkásabb lett, mint amit eleinte terveztem.
Melankolikus, sötét hangulat, vér, néha halál, miközben ezekkel is játszol. Közben megjelenik a magányos hangulat.
Nem tudom, miért lett ennyire melankolikus. Igyekeztem ellenpontozni, ahol tudtam. Hát, most éppen nagyon boldog vagyok, nyilván amikor írtam, nem voltam mindig nagyon boldog. Vagyis ez egyrészt az én személyes, piszlicsáré hétköznapi izéimtől is függ. Másrészt, mondjuk ott vannak a gyászversek, mert egyébként öt, viszonylag hosszabb gyászvers is van benne. Azok amúgy is problematikusak.
Hogy lehet-e erről beszélni?
Hogy mit lehet erről még mondani. Ebben a könyvben is sok szerelmes és gyászvers van. Ennél elhasználtabb toposzok pedig tényleg nincsenek az irodalomban. Ezzel abszolút, messzemenőkig tisztában vagyok. És közben azzal is, hogy ezeknek a feszegetése, újraírása, vagy az erre az újraírásra tett kísérlet kétes értékű mutatvány. De közben engem ez ettől még baromira érdekel. Itt már tényleg az van, hogy nem is a saját gyászomról van szó elsősorban. Nem is csak a saját veszteségeimet mondom, hanem általánosabban veszteségekről, traumákról írnék, amik vannak, maradnak, nem párolognak el. Nyilván mindenki tele van veszteségekkel, ez egy létező és fontos probléma, erről elképzelhető, hogy nagyon kéne még mindig beszélni. Miközben az, hogy ma hogy lehet erről érvényesen, nem közhelyesen és unalmasan írni mondjuk versben, az egy kurvanagy kérdőjel. Az átlag elképzelés a gyászversről valójában vagy dagályos, vagy szentimentális, vagy hogy vállalhatatlan. Át kellett gondolni, hogy lehet ezt egyáltalán megközelíteni. Hogy a saját traumáimon túl tudok-e három tisztességes mondatot mondani úgy, hogy tényleg ne az legyen, hogy egy sok ezer éves toposzt nyüstölök tök feleslegesen.
Ez azt jelenti, hogy ezekben a versekben fontosabb, hogy Simon Márton költőként mit él meg, mint az, hogy Simon Márton emberként mit él meg?
Én nem tudom ezt elválasztani, de egyébként persze.
Két idézet: „A szövegben mondatok vannak, a szövegben személyes érintettség van” és „Egy szavam sincs már, csak az az egy, a gyomromban az a csomagolópapírral együtt lenyelt bonthatatlan szerencsesüteményben.” Sokszor megjelenik, hogy szöveggel azonosítod magad, de közben vissza is jelzel, hogy ebben te benne vagy. Az előző válaszodban meg azt mondtad, hogy a gyászversekben jobban érdekelt az, hogy a gyászon túl lehet-e még érvényesen megszólalni.
Alapvetően azért írok gyászverseket, mert a gyász meghatározó élményem. Tehát az elsőszámú motivációm az egyértelműen ide köthető. De amikor pár éve a Balatonon versműhelyt tartottam egy nyári táborban kamaszoknak, ahol egész héten a családon belüli meg össztársadalmi problémák voltak a téma, még ott is azzal kellett kezdjem, hogy igen, mindenkinek vannak iszonyú nehéz pillanatok az életében, de ha ezt így önmagában leírod, az nem lesz irodalom. Az nem fog működni, nem lesz szöveg. És ezt a saját hatáskörömön belül is próbálom azért megtartani vagy komolyan venni. Nem hiszem, hogy az én gyászom érdekesebb bárkimásénál. És ha rossz mondatokat írok róla, az tőlem is csak nyavalygás. Akkor semmi különösebb létjogosultsága nincs, hogy kinyomtassák, vagy bárki elolvassa. Akkor az öntetszelgés, önsajnálat, nem tudom. Amit lehet csinálni, persze, de azért az tűnt logikusnak, hogy ehelyett próbáljam minél messzebb, minél tovább vinni ezt is, csinálni ebből valahogy minél jobb irodalmat, saját magamra való tekintet nélkül. Mert hát, pont ez van, amit már mondtam, hogy saját magam is elkezdtem unni. Fájdalmas, hogy nem én vagyok a világ közepe, de nem.
Maradjunk a gyászverseknél: bele tudsz szeretni annyira egy jó mondatba, hogy az fontosabb legyen annál, mint amit érzel?
Jó kérdés. Azért nem adnám el a lelkem egy jó mondatért. A slamben már megtettem sokszor. Szerintem az a műfaj erről is szól, ott ez vállalható. És nyilván ebben a könyvben – a szónak a tényszerű értelmében – sem igaz minden szavam. Másfelől viszont abban bízom, hogy egy másik értelemben meg de. Ehhez viszont az kell, hogy ne engedjek az ilyen kísértéseknek. Hat-hét éve írtam azt, hogy „mit csinálnál, ha holnap elhagynálak, teát főznék a fürdővizedből”. És ezen kurva sokat agyaltam utána, és arra jutottam, hogy oké, ez baromság. Tulajdonképpen szépen hangzik, de teljes marhaság. Úgy is került be végül a könyvbe, hogy elhangzik a szöveg elején, és utána a végén visszatér, hogy egyszer ezt valaki tényleg megcsinálta, és kurva szar volt és kihányta. Ez épp ez volt: egy jó mondat, amiről végül kiderült, hogy semmire nem jó.
Ez kicsit az olvasóknak is szól, mert ez a teás mondatod önálló életet tudna élni a Tumblren, de lerombolod. Nyilván minden író azt mondja, hogy nem foglalkozik az olvasói reakciókkal, mert a megjelenés pillanatától a szöveg már nem az övé, hanem az olvasóé. A Rókák esküvőjében sokszor éreztem, hogy itt egy mondat, amit föl lehet tetoválni az alkarra, ki lehet tenni szétfilterezve az instára, de te ezt nem engeded.
Erre az egészre, ami a Polaroidokkal történt, nem tudtam nem reflektálni. Ha most, ennyi idősen írnám meg, eleve nagyon másmilyenre írnám. És nyilván, ezek abszolút egy szerelmi történetnek a darabjai. De maga a könyv nem egy érzelgős ömlengés. Ehhez képest, ha mondjuk csak a Tumblrt nézed, a legnépszerűbb mondatok azok, amik, többnyire tényleg az érzelmes részek. És emiatt (?) több helyen hivatkoztak úgy a Polaroidokra, mint a szerelmes nyál csimborasszójára. Miközben ez szerintem egyszerűen csak nem igaz. Meg persze ott vannak az említett idézetek “tőlem”, amiket nem én írtam. Azok kevés kivétellel iszonyúak. Ez már az idézetbiznisz, ami tőlem teljesen függetlenül állatira megy. És ennek én azért büszke tagja vagyok, mert tényleg nagyon sokat köszönhetek neki, de az újra és újra engem is tarkón vág, hogy egy felhős képre kiírva bármekkora hülyeséget kitesznek az emberek háromezren, és a sok hasraütős, lila baromság között már a kutyát nem izgatja, ha egy-egy mondaton én heteket, hónapokat kotlok, hogy az aztán úgy hangozzon, mintha csak az utcán hallottad volna. Szóval ezzel kapcsolatban bennem is van rengeteg ellenérzés, de ugyanakkor találok benne valami megejtőt. Ezért nem mániás antisznobságból nem ítélem el ezt az egészet. Nem hiszem, hogy a felhős képek 99%-a bármilyen hozzáadott értéket képviselne, viszont az meg tök furcsa és szimpatikus, hogy az emberek még mindig, tűzön-vizen át ragaszkodnak a szavakhoz. Miközben arról beszélünk, hogy senki nem olvas és az irodalom halott – hálisten ez nem igaz, tényleg kurva sokan olvasnak. De a verbalitás valóban látványosan szorul vissza, és a képek kerülnek előtérbe. Eközben és mindennek ellenére az emberek változatlanul ragaszkodnak a szavakhoz, ragaszkodnak a mondatokhoz. Ragaszkodnak a versidézetekhez. Ott van a Szöveges kontent, majdnem 9000-en követik, pedig semmi nem kerül ki rá, csakis versek, komoly kötetekből, egyben. Semmi idézetbiznisz, mégis működik. Van ebben valami, amit nem lehet egyszerűen letudni, ami fölött én nem tudok elsiklani. Miért hagyjuk figyelmen kívül, hogy van az irodalmon kívüli társadalom és ennek egy része még mindig megbolondul azért, hogy egy jónak gondolt mondatot kapjon és akár kirakjon a Facebookjára. Még akkor is, ha jó eséllyel tényleg az van, hogy az a jó mondat aztán rossz mondat lesz. De ez tök mindegy, mert néha meg vannak jó mondatok is, és a néha az már valami.
A mondatokat kisajátítják az emberek, és sajátként kezelik. Elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez. A kötetedben szerepel egy Tej című vers, ami egy ikonikus polaroid, legszívesebben a doktori disszertációmat is a tej metafora megjelenéséről írnám Simon Márton költészetében, vagy a laktózérzékenységről. Arra lennék kíváncsi, hogy ez a vers szándékos kibontása-e a híres polaroidnak?
Szándékos rájátszás, de azért kibontásnak semmiképp nem nevezném. Az a balladai homály, ami azt a csodás egyszavast övezi, nagyon tetszik. Ezt már többször megcsináltam a Polaroidokban is, a slamekben is, gyakorlatilag utalgatok feltűnő vagy kevésbé feltűnő helyeken saját korábbi szövegeimre. Azt hiszem, ebben a könyvben 5-6 ilyen van. Sokszor ment a hülyéskedés a tejjel, amivel olyan rejtvényt sikerült feladni az emberiségnek, amire nem is számítottam. Mivel kimondottan hárombetűs címeket akartam a hosszú verseknek, ez is eszembe jutott, és nem bírtam kihagyni.
A kötetcím a Rókák esküvője, és a rókák persze megjelennek a kötetben. Egyszer írtad vagy mesélted, hogy amikor Lengyelországba megérkeztél a visegrádi ösztöndíjadra, akkor egy kastélyban volt a szobád. Nem volt ott semmi, csak nagy sötétség, messze egy erdő, ahol láttál egy rókát. A rókák mikor és hogyan váltak ilyen fontossá?
Már egy ideje ott voltam, és rászoktam, hogy nappal alszom, éjszaka dolgozom. Egyszer hajnalban kimentem rágyújtani, amikor a semmiből megjelent és elsétált mellettem két róka, ügyet sem vetve rám, én meg csak álltam és néztem őket kővé válva.
A rókák esküvője egyébként egy népszerű motívum a japán folklórban. Két jelentése is van. Az egyszerűbb, ami magyarul úgy hangzik, hogy “veri az ördög a feleségét”, vagyis esik, bár süt a nap. Nekem a másik jelentése tetszett igazán: a mocsári, vízparti lidércfényeket nevezték a rókák esküvőjének. Ez valami olyasmit jelöl, ami mindig messze van, épp csak megpillantod, misztikus, elérhetetlen, titok. Az egyik Kuroszava-filmben, az Álmokbban is van egy ilyen epizód, a kisfiú, aki eltéved, és a rókák esküvőjén találja magát, holott nem lenne szabad ott lennie. Ez - számomra - a beleütközés valamibe, ami nálad nagyobb és több, valami titokzatos és megfejthetetlen. Ez a félelmetes, de vonzó megpillantása valaminek, amihez semmi közöd, mégis nagyon látni akarod. Terveztem is egy szöveget a kötetbe, amiben vendégszövegszerűen le akartam ezt írni, mint egy szócikket egy lexikonból, de ettől épp a dolog finomságának a fenntartásáért álltam el. A róka viszonylag sok szövegben megjelenik, de csak épphogy, mintha elosonna a háttérben. Direkt nincs sehol kifejtve, nincs pontosítva. Mintha a szemed sarkából látnád, hogy ott van. Mintha mindig ott volna, akkor is, amikor nem látod. Ezt szerettem volna, hogy maradjon ott, legyen jelen, de ne legyen “megfejtése”, csak ezt a bizonytalanságot hozza mindig, hogy van valami, ami a háttérben, láthatatlanul zajlik.
A japán kultúrában amúgy is nagyon gazdag hagyománya van a rókaszellemeknek: van ártó, csalafinta, segítő, szerelmes. Kuzunoha meséjében például egy róka átváltozik nővé és feleségül megy valakihez, majd amikor lelepleződik, ott kell hagyja a férjét és a gyerekeit, vissza kell térjen az erdőbe. Jositosinak van egy hihetetlenül erős fametszete erről: a képből kifelé sétáló nő kimonója sarkát még húzza a földön mászó gyereke, de az arcának az árnyéka a paravánon már egy rókafej. Vagy ott van a kedvencem Hirosigétől, a Rókatüzek Újév éjjelén az Oji-fánál. Sírnivalóan szép. Nekem, azt hiszem, évekkel ezelőtt ezzel a két képpel kezdődött szinte minden, ami ebben a könyvben most, remélem, formát talált.
