Fotó: Valuska Gábor
William Shakespeare művei a romantikával terjedtek át Európába, a nagyobb városokban álló német színházak jóvoltából pedig az 1800-as évek elején Kelet-Európába is eljutottak. Nádasdy Ádám az ELTE angolszakán, Ruttkay Kálmántól tanulta a Shakespeare-alapokat, első fordítását pedig 1994-ben, a Szentivánéji álomból készítette a Katona József Színház számára, a rendező, Gothár Péter felkérésére. Azt mondja, nem indul hátrányból, amikor egy olyan művön dolgozik, melynek korábbi fordításai már kanonizálódtak a magyar irodalomban, Shakespeare pedig csak addig megy ki a divatból, mint mondjuk a miniszoknya. Inkább csak az egyes darabok népszerűsége változik, az utóbbi húsz évben például a Makrancos hölgyet porolták le, és mutattak meg benne olyasmiket, amit eddig nem vettünk észre. Az angol bárd 450. születésnapja alkalmából Shakespeare legismertebb kortárs fordítóját, tanárt, nyelvészt, költőt kérdeztük fordítói trendekről, felcicomázott szövegekről és a shakespeare-i humorról.
Shakespeare-t csak színházi megrendelésre fordít, míg Dantét, ahogy korábban nyilatkozta, becsvágyból, kihívásként. Van különbség a csak könyvbe, és a csak színpadra készülő művek között?
Könyvnél az olvasó például újraolvashatja a bekezdést, vagy akár vissza is lapozhat, hogy tudja, kiről is van szó, hiszen ezt maga a szerző is meg tudja csinálni. Színpadon ilyen lehetőség nincs, ott muszáj újra jelezni, hogy épp kiről van szó.
Fordítás közben csak a szövegre koncentrál, vagy azon is gondolkodik, hogyan fog hangzani a kész mű a színpadon?
Néha fel-alá járok a szobában, és hangosan mondom a szöveget, hiszen mégis csak egy színdarabról van szó. Egyetlen mondatot sem lehet félreérteni, mert ha a mondat elejéből esetleg másvalamire lehet következtetni nyelvtanilag, akkor elromlik az egész.
Somlyó György írta a műfordításról, hogy romlékonyabb anyagból van, mint az eredeti, és pár év után érezni rajta, hogy elöregedett. Az eredeti mű viszont sohasem öregszik el. Ilyen szempontból tekinthetjük az újbóli fordításokat az elöregedett anyag cseréjének, illetve renoválásnak?
Igen, igaza van. Húsz, harminc vagy ötven év múlva az én fordításaim helyett is mások jönnek majd, másokat fognak játszani. De ez minden nyelven így van.
A Shakespeare-fordításokból lemérhető, hogy hogyan változik a nyelv, hogy mi volt a nyelv szerepe az adott korban?
Inkább talán a színház, vagy a befogadás változását. Persze vannak szavak, amiket mi már nem használunk, vegyük például azt a szót, hogy cudar. Érteni ugyan értjük, de ma rettenetesen irodalminak érezzük. Pedig még a szüleim is teljesen normálisan használták. Jaj de cudar ember az a szomszéd, mondták, minden irodalmi él nélkül. Ilyen változások valóban vannak, de érdekesebb, hogy régen például egy komoly tragédiától azt várták a nézők, hogy a színész jöjjön a színpad elejére, nézzen a közönségre, és hangosan, érthetően szavalja el, mintha egy oratóriumot énekelne. Ezt ma nevetségesnek éreznénk, és nem hinnénk el, hogy valóban azokat az érzelmeket érzi, amelyekről szónokol. Ezért is kell máshogy fordítani, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az igék, vagy a főnevek lettek mások.
Mennyire kell, vagy mennyire lehet egy 16. századi drámát mai szöveggé fordítani? Mennyire kell aktuálisnak, könnyen értelmezhetőnek lennie, mennyit kell meghagyni az irodalomtörténetnek?
Én szeretek régimódi lenni, ez nyilván azzal is összefügg, hogy idős ember vagyok, egy fiatal fordító másképpen csinálja. Szeretem, ha a néző egy Shakespeare-darab közben, a színházban ülve érzi, hogy az most egy Shakespeare-darab. Persze az is fontos, hogy átjöjjön, hogy mit akarnak a szereplők, hogy mikor komikus, fanyar vagy ironikus a szöveg, ahhoz meg - hiába minden - mai nyelv kell. Folyton szlalomozni kell az új és a régi között.
Vagyis az újrafordítás célja, hogy a mai közönség jobban megértse Shakespeare-műveit. De vajon minden újrafordítás egy más dimenziót, egy másfajta értelmezést is ad a műhöz, akár társadalmi, akár politikai vagy kulturális szempontból?
Inkább azt mondanám, hogy ezt nem lehet kivédeni. Lehet, hogy a fordító törekszik az új értelmezésre, de ha nem törekszik, akkor is más korban él - mást gondol a hatalomról, mást a gazdag és szegény, férfi és nő viszonyáról. Talán ez az, amit Somlyó György megfogalmazott, az újrafordításnak egy idő múlva szaga van, megérződik, hogy abban a korban keletkezett. Abban a korban viszont éppen attól jó, attól működik.
Van valamiféle trend vagy tendencia a Shakespeare-fordításokban?
Nem látok olyat, ami minden fordítóra igaz volna. Csak a magam nevében tudok beszélni, én például szeretem keverni a színpadon a tegezést és a magázást. A régebbi fordítók inkább a tegezést használták, amivel a mai fülnek kicsit méltóságteljesebbé vagy régimódibbá, meseszerűbbé válik a szöveg. Vegyük például, ha az utcán sétál valaki, megszólít egy ismeretlent, és megkérdezi tőle, hogy valami merre található. Ha tegezve kérdezi, akkor az régimódi és meseszerű, hiszen mi nem tudjuk elképzelni, hogy egy ismeretlenhez tegezve beszéljünk. Én szeretem ilyesmikkel maivá, vagy modernebbé tenni a szöveget, mert a közönség nem veszi észre, hogy ebben van valami régimódi. De miért is lenne? Hiszen Shakespeare nem óhajtott régimódi lenni, ő azt akarta megmutatni, hogy valaki odamegy valakihez, és megkérdezi, hogy merre van a kikötő.
Két amerikai antikkönyv-kereskedő, bizonyos Daniel Wechsler és George Koppelman azt állítják, hogy rájöttek, Shakespeare honnan merített ihletet a műveiben használt különleges szavakhoz. Szerintük John Baret An Alvarie (Quadruple Dictionarie) című, 1580-ban kiadott szótárából. Hat évet töltöttek a kötet vizsgálatával, és több hasonlóságot is felfedeztek Shakespeare szóhasználata, és a szótár bejegyzései között. A Shakespeare-tudósok egyelőre nagyon óvatosan fogadják a felfedezést, ám ha bebizonyosodik, hogy Wechsler és Koppelman feltételezése helytálló, az miben változtat majd a későbbi Shakespeare-fordításokon?
Úgy érzem, hogy semmiben. Ez akkor volna érdekes, ha leírt volna olyasmit, amiről nem értjük, hogy micsoda. Nincs olyan Shakespeare-szó, aminek ne ismernénk a jelentését. Egy-egy növény esetében talán lehet, de azt meg láthatóan vidékről, hazulról hozta, ahol felnőtt, és nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen növényre vonatkozik. Olyan ez, mint amikor a mai Magyarországon valaki azt mondja, hogy eper, a másik meg azt mondja, hogy szamóca. Van, aki szerint ez ugyanaz a növény, mások szerint meg nem. Shakespeare szeretett műveltségi elemeket keverni a szövegébe, szerette nehezíteni azt, például a római vagy a királyi szereplőknél, de ilyen esetben sincs különösebb gond nincs azzal, hogy mit jelentenek a szavak.
Milyen hatással van Shakespeare az ön életére? Ha ennyi időt töltenek együtt, akkor óhatatlanul kell, hogy legyen valamilyen hatása.
(nevet) Erre nagyon nehéz válaszolni. Talán annyiban, hogy jobban észreveszem a dolgok komikus, vagy fonák elemeit. Ő is állandóan ezt csinálja, szinte nincs olyan tragédia, amiben ne lennének komikus jelenetek, vagy ahol az embernek ne kéne, ha máshogy nem, hát kínjában nevetnie azon, hogy ekkora disznóságot hogy engedhet meg magának valaki.
A humort a legnehezebbnek átültetni magyarra?
Igen, mert a humor változik a leggyorsabban. Ahhoz sokszor nagyon nagy odafigyelés kell, hogy a tizenkilencedik századi fordításokban észrevegye az ember, hogy ezen nevettek akkoriban, vagy, hogy a fordító vicces akart lenni. Az akkori közönségnek nyilván az is volt, ma viszont az ember el sem mosolyodik rajta. Kicsit olyan ez, mint a folklór esetében. Ha hatodszor hallunk egy népdalt, és elmagyarázzák, hogy miről szól, rájövünk, hogy valójában egy bődületes malacság. Mikor először halljuk, bele sem gondolunk, hogy mit lehet érteni rajta. Ha valaki hazudozik és leleplezik, az viszont most is vicces, a különbség tehát nem a jellemekben, hanem a nyelvi megformálásban van.
Hogyan hatott a műfordítás a költői énjére? Hiszen a fordítás is egyfajta költészet.
Ezt joggal kérdezi. Ha sokat fordítok, és általában ugye verses formában, akkor kevesebbet írok saját verset. Lecsapolódik az a tartály, amiből azok jönnek. Ugyanakkora a fordítás hajlékonyságot, rutint ad az embernek.
Miben látja a legfőbb különbségeket a különböző korszakok Shakespeare-fordításai között? Arany esetében például nagyon míves, nagyon felcicomázott volt a shakespeare-i szöveg. A jelenben mivel terhelik a szövegeket a fordítók?
(nevet) Részben valóban felcicomázták, de ez egy általános jelenség, nemcsak Shakespeare-rel, hanem például Goethe-vel, vagy másokkal kapcsolatban is. Nekem az az érzésem, hogy ez egy kisebbségi érzésből táplálkozott, úgy érezték, hogy be kell bizonyítani, hogy a magyar nyelv milyen gazdag, hogy mennyire alkalmas mindenféle árnyalatok kifejezésére. A magyar nyelv tényleg nagyon gazdag, ugyanannyira, mint bármelyik másik nyelv, ha ügyesen használják. A csatát megnyerték, mert elsősorban a némettel kapcsolatban kellett bebizonyítani az értékét. 1830 környékén sokan felvont szemöldökkel nézték, hogy egyesek magyarul akarják előadni Shakespeare-t. Azt gondolták, hogy arra népdalok valók meg verbunkosok, Shakespeare-t meg majd előadják a német színházban. A győztes csata után viszont jó ideig felcicomázva maradtak a szövegek. A kiváló Mészöly Dezső például, aki rengeteget tett a fordítások megújításáért, szerette egy kicsit sallangozni, díszíteni, amit csinált. Ma úgy érezzük, hogy erre egyszerűen nincs szükség. Hogyha az van odaírva angolul, hogy go in, akkor azt kell írni, hogy menj, vagy menjen be, és nem pedig azt, hogy hatolj be bátran.
Mennyire fontosak a rímek?
Shakespeare általában nem használ rímeket, de láthatóan játszik velük, néha berak egy-egy rímes részt. Én szeretem megtartani őket, a közönség is hallja, hogy itt muzikálisabb a szöveg. Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy idétlenné válik a szöveg, pláne ha komoly felnőtt emberek kezdenek hirtelen rímekben beszélni, de ezt már meghagyom a következő fordítógenerációnak.
Az új fordítások igényének az az elképzelés is lehet az alapja, hogy azt a hatást kellene rekonstruálni, amit a darabok a korabeli nézőre tettek. Nem naiv ez az elképzelés?
Azt soha nem fogjuk tudni, hogy akkor milyen benyomást tettek a közönségre. Ha valami nem akart nagyon költői, nagyon szép és nagyon régies lenni, akkor ma se legyen ilyen, hanem legyen tárgyilagos. Néha úgy fogalmazok magamban, hogy a kosztümösség fokát kell meghatározni, hiszen néha ők sem kosztümben jártak, hanem ruhában. Ha meglátták egymást az utcán, akkor nem mondták, hogy jé, maga úgy néz ki, mintha egy Shakespeare-darabból lépett volna elő, hiszen nekik ez volt a természetes. Máskor meg nyilván ők is beöltözek. Itt van egy híres példa. Hamletet el lehet játszani mai ruhában, mai berendezési tárgyak között, hiszen olyan ma is lehet, hogy valakinek meghal az apja, és az anyja hozzámegy a nagybátyjához. A legvégén mégis ott az a jelenet, amikor a két fiatalember megvív egymással. Ez a darab keletkezésekor természetesnek számított, ma meg nem számít annak. Két irányba lehet menni ennek a jelenetnek az ábrázolásában. Nem vívnak, hanem valami olyasmit csinálnak, ami ma természetes volna. Például külön-külön leülnek egy számítógép elé, és egy harci játékot játszanak életre-halálra, mi pedig két kivetítőn látjuk, hogy mi történik. Vagy pedig hirtelen úgy tesznek, mintha mindenkinek elment volna az esze, és az addig teljesen normális fiatalemberek egyszer csak kardot rántanak, és a vívómester által betanított módon elkezdenek vívni, amíg kölcsönösen le nem szúrják egymást. Ha jó az előadás, akkor a közönség ezt boldogan követi.
