Hiába jelentette ki Holden Caulfield, hogy ha van valami, amit nagyon utál, azok a mozifilmek, és hiába hitte azt mindenki, hogy ez igazából J. D. Salinger véleménye, úgy tűnik, az író mégsem gyűlölte annyira Hollywoodot.
Shane Salerno, a már sokat emlegetett Salinger-dokumentumfilm rendezője 10 évig kutatott, hogy feltárja címszereplője és a filmszakma kapcsolatát. Egy eddig sosem látott levélben a szerző tagadja azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy túl nagy baja lenne a filmekkel, sőt azt is kiderül, hogy pályája csúcsán szívesen kommunikált hollywoodi producerekkel. A pletykákkal ellentétben Salinger attól sem zárkózott el, hogy szélesvásznon lássa viszont néhány novelláját. Kedvenc filmje is volt, méghozzá Frank Capra A Kék Hold völgye (Lost Horizon) című fantasy-drámája, amelyben öt szerencsés éli túl a repülőgép-szerencsétlenséget, és ismeri meg a hosszú élet titkát. Nappalijában még egy kis filmes kuckója is volt, projektorral, és mindig friss popcornnal, fia, Matt, pedig később közelebbi kapcsolatba is került a vászonnal (és a színpaddal), ugyanis a színészi pályát választotta.
Pedig Salinger filmmel kapcsolatos ellenérzései már karrierje elején, 1949-ben megalapozódtak. Mikor meglátta, hogy a producer, Samuel Goldwyn mit művelt Uncle Wiggily in Connecticut című novellájával, nem volt túl boldog. A kritikusok utálták a My Foolish Heartra keresztelt mozit, és szárnyra kapott a legenda, miszerint Salinger a film bukása után sosem vette fel többé a telefont Hollywoodnak. A rendezőket nem érdekelte a szóbeszéd, és amikor a Zabhegyező 1951-ben megjelent, sorban álltak a megfilmesítési jogokért. Billy Wildertől Jerry Lewisig, később pedig Steven Spielbergtől Harvey Weinsteinig. (Salinger állítólag egyszer kijelentette, hogy egy ember van, aki eljátszhatná Caulfeldet, mégpedig ő maga.)
Salerno szerint Salinger ellenségeskedése Hollywood ellen sosem volt túl komoly. A rendező és társszerzője, David Shields még egy korábban nem ismert üzleti ügyről is beszámolt, ami az író, és a My Three Sons-on dolgozó televíziós producer, Peter Tewksbury között zajlott. A hatvanas évek elejének egyik havas estéjén a producer, és felesége Cielle (aki később továbbadta a sztorit Salernonak) Cornish-ba utazott, hogy megszerezze a népszerű Salinger-sztori, az Alpári történet Esmének, szeretettel (For Esme — With Love and Squalor) jogait. Az író engedélyt adott a film elkészítésére, azzal a feltétellel, hogy jóvá akarja hagyni a forgatókönyvet. Tewksbury később számos vázlatot küldött, de Salinger mindent visszadobott, mert jobban szerette volna az eredeti szöveget viszontlátni a vásznon. Az elkeseredett producer végül úgy döntött, inkább leforgatják az egészet úgy, ahogy az író akarja, különben sosem lesz belőle film. Salinger másik kikötése az volt, hogy ő akar fiatal lányt castingolni az adaptációba. Esmé szerepére New York-i írócimborájának, Peter De Vriesnek a lányát szánta, ám miután a producer is találkozott a hölggyel, kénytelen volt felhívni Salingert a kiábrándító hírrel. A lány túl öreg, így film sem lesz.
Salerno egy másik levelet is előkerített. Jerry Wald írta 1957-ben Salinger ügynökének, H.N. Swansonnak, aki A nevető embert javasolta moziötletnek. Wald szerint nem volt elég sztori a novellában, és szépen kérte az ügynököt, hogy közölje az íróval, még mindig érdeklődik a briliáns Zabhegyező iránt. Salerno szerint az írónak a film kollaboratív jellegével volt baja. A castinggal, a zenével, a díszlettel, hiszen sosem voltak pont olyanok, mint amilyet elképzelt.
1967. december 14-én a dán filmes, Henning Carlsen küldött levelet, szintén a Zabhegyező jogai iránt érdeklődve. December 23-án meg is érkezett a válasz. Salinger közölte, hogy egyetlen színház, akinek írni szeretne, az az olvasó fejében van. Carlsen ezután arra kérte az írót, hogy a döntés előtt legalább nézze meg 1966-os filmjét, a Éhséget. A válasz rövid volt és velős, a döntés pedig egy véglegesnek hangzó nem. Salinger sosem változtatta meg a véleményét, és nem volt az a pénz, amiért vásznon, vagy színpadon látta volna viszont a műveit.
Forrás: Variety
