Értelem és érzelem címmel legutóbb Jane Austennek sikerült nagyot gurítania, ezért se csodálkozzunk nagyon, hogy Sarah Perry nem az Ész és hit címet adta második regényének, helyette a sokkal borzongatóbb és szexibb Az essexi kígyót választotta. Pedig ha lehántjuk a falusiakat riogató sárkánykígyó legendáját, akkor tulajdonképpen nem kapunk mást, mint egy biztos kézzel felvázolt álviktoriánus regényt, melyben a racionalitás csap össze a természetfelettiekben való hittel, hőse pedig egy olyan egyedülálló asszony, aki a 19. század kereteit kitolva keresi saját boldogulását, de a külsőségektől eltekintve élhetne akár a 21. században is.
Sarah Perry: Az essexi kígyó
Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21. Század Kiadó, 2017, 3990 HUF
„Mióta újév reggelén fölfedezték a vízbe fúlt tetemet a Blackwater iszapján – mezítelen volt, a feje csaknem száznyolcvan fokban kitekeredve, tágra meredt szemében rettegés ült –, az Essexi Kígyó azóta megszűnt közönséges mumus lenni, s már az utcákon lopakodott.” A kígyót igazán nem látta senki (pontosabban, aki látni vélte, vagy hullarészeg volt, vagy nem beszámítható), de „a Baj” mégis radikálisan átszabja az essexi lápvidéken élők mindennapjait. A gyerekeket például nem kell többé noszogatni, hogy érjenek haza sötétedés előtt, és a felnőttek közül is, aki teheti, messzire elkerüli a vízpartot. Ennél is fontosabb viszont, hogy bármi baj, probléma vagy elsőre megmagyarázhatatlan dolog, netán hirtelen haláleset történik a környéken, arról a közmegegyezés szerint egészen biztosan a kígyó tehet. A hívek szerint eljött az ítélet és a megítéltetés ideje, nem csoda, ha egyre többen keresik fel az aldwinteri William Ransome istentiszteleteit. A falusiak babonás félelmével szemben a tiszteletes maga a megtestesült ráció és józan ész (igaz, a templom régi fapadjáról azért saját kezűleg vési le a faragott kígyót), az ő ellenpontja viszont a környékre vetődő és fosszíliák után kutató gazdag és öntudatos özvegy, Cora Seagrave.
„A Furcsa hírek Essexből, a henham-on-the-mountbeli falusiakat az Essexi Kígyó feltűnésére figyelmeztető pamflet valós. A British Libraryben megtekinthető mind az 1669-es eredetije, mind pedig Miller Christy 1885-ös fakszimile kiadása” – írja a kötet végi jegyzeteiben a szerző (kép forrása)
Cora csak ránézésre egy austeni hősnő, mert vágyai és tettei alapján simán élhetne akár a 21. században is. Bántalmazó, boldogtalan párkapcsolatának csak férje idő alatti halála vet véget, ennek viszont nemcsak szabadságát köszönheti, hanem egy briliáns sebész, Luke Garrett barátságát és rajongását is (fun fact: aki szakmailag nem mellesleg a magyar Semmelweis Ignácért lelkesedik). A saját belső békéjét kutató Cora autista fiával és annak nevelőnőjével érkezik a lápvidékre: nagy sétákat tesz, ammoniteszeket gyűjt és reménykedik benne, hogy megláthatja a hírhedt kígyót, közben meg egyre közelebbi barátságba kerül a tiszteletessel. Egy furcsa, barátságokkal, testi vonzalommal, babonával, ragaszkodással, társasági etikettel, elhallgatásokkal teli kapcsolati háló bomlik ki a szemünk előtt, és ahogy haladunk a könyvben, válik egyre világosabbá, hogy Perrynél a kígyó nem más, mint alibi, amivel elsőre berántja az olvasót, de a szárnyas szörny helyett igazából semmi másról nem akar mesélni, mint az emberekről és egymás közötti viszonyaikról. A suspense persze végig megmarad, de nem ez a regény fő erénye, ennél sokkal fontosabbak azok a rétegek, melyeket Perry a szereplői révén egymásra rakosgat. Az essexi kígyó ugyanis alapvetően számol le azzal a viktoriánus képpel, amely az olvasóban élhet, és mutatja be, milyen sok közös vonása lehetett a mával.
Essexben újra felbukkant a lápvidéken garázdálkodó mitikus szörny
1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó és emberéleteket követelő mitikus szörny, az essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Sarah Perry: Az essexi kígyó Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21.
A városi fejlesztések, az orvosi felfedezések, a női egyenjogúság kivívása a regényben ugyanakkor éles ellentétben áll azzal a középkori hiedelemvilággal (a folyóból kikelő kígyóval, a patkóktól roskadozó Árulók Tölgyfájával, a vízpart melletti bűbájoskodással), amely a cselekmény egyik legfőbb gyújtózsinórja. Perry viszont láthatólag nem hisz az egyrészt-másrészt elvében, és ügyesen elkerüli azokat a csapdákat, melyek babonás falusiakra és felvilágosult városiakra osztanák a szereplőit. Akik önmagukban is többdimenziósak, hiszen esendőek, tele hibákkal és fájdalmakkal. A szimbólumok is sokrétűek, de nem nyomják agyon a regényt, mely egyértelműen hitet tesz amellett, hogy az emberi természet közel sem változik olyan gyorsan, mint az a társadalmilag és technológiailag mozgásban lévő közeg, amelyben élünk, és, bármilyen furcsán hangzik is, ilyen értelemben a tizenkilencedik század sokkal közelebb van hozzánk, mint azt valaha hittük volna. Mindenféle kígyótól függetlenül.
