Legalább akkora alkoholista volt, mint Charles Bukowski. Alejandro Jodorowsky pártfogolta. Heroinfüggő volt. Sosem élt drogokkal. Koszos tűktől szerzett Hepatitis C pusztította el a máját. Pinochet Chiléjében terrorizmus gyanújával tartóztatták le, egy titkos börtönben tartották fogva, a kivégzést pedig csak azért úszta meg, mert kiderült, hogy a férfi, aki őrizte, a középiskolai osztálytársa volt. Sosem járt Chilében. Megannyi ellentmondás, mely egy titokzatos chilei író körül kering.
De ki is ez az örök non-konformista, aki diszlexiás kiskamaszból irodalmi szupersztárrá nőtte ki magát, aki Isabel Allende szerint egy „rendkívül kellemetlen” ember volt („A halál nem tesz kedvesebb emberré”), aki szerint az irodalom nem más, mint vér, verejték, sperma és könnyek furcsa elegye, és aki 2003-ban, a mexikói Playboynak adott, utolsó interjújában bevallotta, sokkal jobban szeretett volna gyilkossági nyomozó lenni, mint író? Olyan, aki éjszaka egyedül megy vissza a bűntény helyszínére, és nem fél a szellemektől. Ki volt Roberto Bolaño, akinek Vad nyomozók (Los detectives salvajes) című regénye nemrég magyarul is megjelent?
Roberto Bolaño 1953 áprilisának végén született a chilei fővárosban. („Az évben, amikor Sztálin és Dylan Thomas meghalt”, írta később egy esszéjében) 15 évesen Mexikóvárosba költözött a szüleivel, irodalmi étvágya egyre nőtt, legnagyobb hőse pedig Jorge Luis Borges lett. Csakúgy, mint argentin idolja, ő sem válogatott az olvasnivalók között, és a ponyvától a magasirodalomig bármit élvezettel fogyasztott. Persze csak azután, hogy aktuális olvasmányát elcsente egy könyvesbolt polcairól. Tanulási nehézségei voltak, ezért tartását nem rontotta túl sokáig az iskolapadban, magolás helyett inkább teljesen a költészetnek szentelte életét. A hatvanas évek végén egyre több tömegdemonstráció robbant ki Mexikóvárosban, Bolaño pedig, immár frissen öntudatra ébredt trockistaként, El Salvadorba utazott, és olyan baloldali költőkkel barátkozott, akik nem csak jegyzetfüzetet, de fegyvert is cipeltek a zsebükben.
Alejandro Jodorowskyval 1970-ben ismerkedett meg Mexikóvárosban, derül ki egy 1983. szeptember 13-án írt leveléből. Bolaño ekkor egy 17 éves „fiatal szűz és nietzscheánus” volt, “aki szerette Jim Morrisont, és filmrendező akart lenni”. Jodorowsky volt az első ember az életében, aki tipikus chilei értelmiséginek nevezte. Barátságuk egy zavaros irodalmi csata után szakadt meg, melynek résztvevői Pablo Neruda és Nicanor Parra voltak. Parra Obra Gruesa című verseskötete volt az első, amit az ifjú Bolaño megvásárolt. Hamar világossá vált, hogy nem áll be a Chile legnépszerűbb költőjét istenítők sorába, és Neruda terjengős metaforái helyett Parra szűkszavúságát részesíti előnyben.
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak
Salvador Allende 1970-es győzelme fellelkesítette, és 1973-ban visszatért szülőhazájába, hogy csatlakozzon egy baloldali forradalomhoz. Számításait egy bizonyos Augusto Pinochet húzta keresztül. Nem sokkal a puccs után rendőrök állították meg egy ellenőrzőpontnál, és Mexikóban összeszedett akcentusa már elég indokként szolgált, hogy az ellenállás kémjének bélyegezzék. Terrorizmus gyanújával vetették börtönbe, ám mindössze nyolc napot töltött a rács mögött. Szabadulását, és valószínűleg életét is egy különös véletlennek köszönhette. Őrzője felismerte benne egykori középiskolai osztálytársát. A szabadulása utáni hónapokat Bolaño „a fekete humor, a barátság és a halálfélelem” időszakának nevezte, és 1974-ben, mindössze egy nem túl jó verssel a tarsolyában visszautazott Mexikóba.
Egy kávézóban összebarátkozott a helyi költővel, Mario Santiago Papasquiaroval, és megalapították a francia szürrealizmust és a mexikói stílusú dadaizmust elegyítő infrarealista mozgalmat. A mozgalom kiáltványát Bolaño írta, itt olvasható. Octavio Pazt (Mexikó későbbi első irodalmi Nobel-díjasát - a szerk.) az ellenségüknek tekintették, kamikáze-akciókat hajtottak végre általuk nem kedvelt költők felolvasásain, vagy ahogy egy másik jelentős mexikói költő, Carmen Boullosa fogalmazott, ők voltak „az irodalmi világ terrorja”. A Mexikóban töltött idő alatt Bolaño két verseskötetet jelentetett meg, de egy sikertelen románc után úgy érezte, ha az országban marad, felakasztja magát. Amíg ő úton volt, az infrarealista mozgalom a végnapjait élte.
Francia, spanyol és észak-afrikai kitérő után végül Barcelonában lelt otthonra, ahol aktívan kivette a részét a Franco halálát követő „szexuális robbanásból”. Mediterrán vándorútja során a napszámostól a biztonsági őrig mindenféle munkát elvállalt. Ebben az időben egy „Roberto Bolaño, Költő és Csavargó” feliratú névjeggyel azonosította magát, a fogait pedig úgy hagyta maga mögött, „mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát”. Ehhez állítólagos heroinfüggősége is hozzájárult. Özvegye, Carolina López, és irodalmi hagyatékának kezelője, az író, Andrew Wylie azonban többször cáfolták az addikció tényét. Bolaño jó barátja és kollégája, a salvadori Horacio Castellanos Moya sem örült, hogy cimborájából - köszönhetően a mítoszokra különösen fogékony médiának - „a latin-amerikai irodalom Kurt Cobainje” lett. (A nem túl szerencsés összehasonlítás a Paste magazin újságírójától, Daniel Crimminstől származik.) Szerinte a kritikusok szeretnek elsiklani afelett, hogy barátja nem a drogokba és az alkoholba halt bele, hanem egy nem megfelelően kezelt hasnyálmirigy-gyulladásba, ami tönkretette a máját. Ez pedig sokkal jobban hasonlít a szintén ötvenévesen elhunyt Balzac vagy Proust esetéhez, mint mindenféle észak-amerikai popbálványéhoz. Az olvasó hajlamos minden papírra vetett sor mögött a fikcióval leöntött valóságot látni, és elhinni, hogy az író egyetlen dologról képes nyilatkozni műveiben, a saját életéről.
Bolaño a nyolcvanas évek közepén egy Costa Brava-i üdülővárosban telepedett le, majd nem sokkal később feleségül vette a katalán Carolina Lópezt. 1990-ben megszületett fiuk, Lautaro (nevét a fiatal mapuche indiánról kapta, aki szembeszállt a Chilét meghódító spanyolokkal), majd nem sokkal később egy Alexandra nevű lánnyal is gyarapodott a család. Az apaság lecsillapított a költőt, aki egyre inkább a próza irányába kezdett kacsingatni.
Hangyák, méhek, balszerencsés számok
Novelláit államilag támogatott pályázatokra kezdte benyújtani. Nem vesződött újak írásával, ami egyszer bevált, az beválik másodszorra is, vallotta, és igaza lett. A látszat kedvéért a díjnyertes novella címét azért mindig megváltoztatta. Harmincnyolc éves volt, amikor tudomást szerzett súlyos májkárosodásáról. A rossz hír még keményebb munkára sarkallta, és 1966-tól kezdve minden évben megjelentetett legalább egy könyvet. Az írás miatt sokszor még az orvosi vizsgálatokat is lekéste. Munkamódszere leginkább egy vámpíréhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a vámpír nem ébred délben korgó gyomorral. Hajnalban feküdt, majd ebéd után bevette magát a dolgozószobájába, és ki sem mozdult onnan egész éjszaka. „Minden, amit valaha tettem, az az írás volt, és a hosszú séták, amelyek az ébredésem után, este hétkor kezdődtek, abban a pillanatban, amikor a testem valami jetlag-félét tapasztalt, egy érzést, hogy egyszerre van, és nincs ott valahol.”
Az igazi áttörést, és az egyik legjelentősebb, spanyolajkú íróknak járó irodalmi díjat, a Rómulo Gallegost 1998-as regénye, a Vad nyomozók (Los detectives salvajes) hozta el. Bolaño szerint a kötet nem volt más, mint egy „szerelmes levél a generációjának”. A vallomás értő fülekre talált, a könyv még abban az évben elnyerte a rangos Herralde-díjat, Spanyolország legjelentősebb irodalmi kritikusa, Ignacio Echevarría pedig egyenesen Borges műveihez hasonlította. A regényt 2006 májusában chilei írók és kritikusok az elmúlt huszonöt év legjelentősebb chilei könyvévé választották.
Magyarul eddig két regényét olvashattuk, az 1996-os Távoli csillagot (Estrella Distante), és a 2000-es Éjszaka Chilébent (Nocturno de Chile). Előbbiben egy ambiciózus chilei költő lép be a légierőbe, és írja repülőgépével az égre verseit. Az Andok poétája azonban nem nemzeti hősként, hanem piti kis gyilkosként végzi. Utóbbi - egyben első angolul kiadott regénye - egy chilei pap nagymonológja, aki halálos ágyán próbál feloldozást találni sötét múltjára, melyben például olyan állomásokat találunk, mint az Opus Dei-tagság, vagy Pinochet tanítómestere. Angolul a 2001-ben íródott Una Novelita Lumpen, és a posztumusz felfedezett Diorama kivételével az összes regénye olvasható, legutóbb a Los Sinsabores del Verdadero Policía című jelent meg, 2012-ben.
Utolsó nagy dobásán, a monumentális 2666-on öt évig dolgozott, ám 2003-ban bevallotta, nem képes befejezni az így is több mint 1000 oldalas regényt. Ekkor a harmadik helyen szerepelt a májátültetésre várók listáján, de a transzplantációt már nem érhette meg. Pár nappal halála előtt azt kérte szerkesztőjétől, hogy a regény öt szakaszát öt különálló kötetben tegye közzé, így biztosítva gyermekeinek a nagyobb örökséget. Bolaño 2003. július 15-én hunyt el, a 2666 pedig egy évvel később jelent meg, egyetlen kötetben. Angolul 2008 óta olvasható, tervezett, hatodik fejezetének állítólagos kéziratát 2009-ben fedezték fel.
Egyszerű hősök, apró titkok
Bár a mainstream, mágikus realista vonalon mozgó latin-amerikai irodalom képviselői szörnyű alaknak tartották, interjúiban szerette megvillantani kedélyesebb oldalát. Mikor egy riporter arra volt kíváncsi, hogy mit szól az ellenségeitől érkező negatív kritikákhoz, csak annyit mondott, ha bármikor azt olvassa, hogy valaki rosszat írt a könyveiről, sírni kezd. Vergődik a padlón, karmolássza magát, elveszti az étvágyát, kevesebbet dohányzik, végül lemegy a tengerhez, és megkérdezi a sirályokat, „akiknek ősei megették a halat, aki megette Ulyssest”, hogy „Miért én? Miért? Nem tettem semmi rosszat”.
Kedvelte Aki Kaurismäki és David Lynch filmjeit, M. Night Shyamalan Hatodik érzékét, és Alex Cox Sid és Nancy című filmjét, és előszeretettel olvasott sötét mozitermekben. Legalábbis közeli barátja, Narcís Serra szerint, aki Los Pinos-i videotékájában találkozott az íróval, valamikor a kilencvenes években. Bolaño The Pogues-ot, Suicide-ot, Bob Dylant hallgatott, és imádta Elvist. Nem volt nagy sportember, de az FC Barcelonának drukkolt, és néha megnézett egy-két meccset is. Utálta, ha hízelegnek neki, és nem akarta, hogy celebbé változtassák, de mindig barátságos volt az írókkal, akik felkeresték, és bárkivel szívesen szóba állt. Szerinte a Nobel-díjat általában igazi balfaszok kapják, a posztumusz kifejezés épp úgy hangzik, mint egy római gladiátor neve, csavargó múltjára pedig azzal játszott rá, hogy azt állította, évekig rizsdiétán élt. Ha kedvenc dolgairól kérdezték, arra két állandó válasza volt, Borges munkássága, és a szex. Élete leggyönyörűbb nőjét pedig 1984-ben látta, akkori munkahelyén, egy bizsuboltban. Hindu volt, és vörös hajú.
Bolaño élete végéig non-konformista maradt, és folyamatosan támadta a latin-amerikai irodalom „szent teheneit”, vagy ahogy egy Moyának 2002-ben küldött emailben fogalmazott, ezt az „avas, pókhálós magánklubot”, amely felett Vargas Llosa, García Márquez, Fuentes és más őskövületek elnökölnek. Rendíthetetlenül hitt benne, hogy függetlenül attól, hogy a nagyságról szőtt álmai beteljesednek-e, egy írónak tanulnia, élnie és halnia kell az írásért. Történjék bármi, nincs kifogás. Robert Bolaño volt az utolsó író, aki forradalmasította a 20. századi latin-amerikai irodalmat, méghozzá úgy, hogy megszabadította az évtizedek alatt rárakódott varázsos maszlagtól. Örökségül pedig több zsigerből jövő realizmust hagyott itt, és kevesebb mágiát.
(Az alcímek Bolaño Godzilla Mexikóban című verséből származnak. Fordította Nagypál István)
