Kötter Tamás: Rablóhalak
Kalligram, 2013, 300 oldal, 2117 Ft
Mottó:
"Mi van, ha választanod kell az írás és az ügyvédi karrier között?
Akkor mindenképpen a Porschémat választom. De remélem, nem fog kelleni, mert ez a kettő most jól megfér egymás mellett".
A Rablóhalak olyan, mintha a nagy Gatsby Budapesten beöltözne a Wall Street farkasának, hogy szenvtelenül megcsinálja párszor Piroskát, akinek erre még szüksége is van. Sajnos nem lepi be az egész könyvet a kokain, sőt fájóan hiányzik, de így is pörgős és szenvtelen szereplőket ismerhetünk meg. Az arcát vállaló, de álneves szerző, Kötter Tamás szerencsére nem csodálkozik rá erre a világra, hanem bemutatja. Nem moralizál, mert itt már annyi pénzt keresett mindenki, hogy semmi értelme nem lenne. Saját törvények egy díszletvilágban, amiben csak a Klasszban esznek, Porschéval járnak, miközben mindenki fiatal vagy fiatal akar lenni.
Nagyon ritkán olvasni a magyar irodalomban A8-asokról, a Klasszról, a Menzáról, az Ötkertes bulikról, a Love is Crime pólós lányokról, az üzleti életről és eleve a felső középosztály világáról. Kötter egy interjúban elmondta, hogy szerinte a magyar irodalom ragaszkodik a nincstelenekhez, az elesettekhez, és ezzel nem is lehet vitatkozni. A Rablóhalakban ezzel szemben a férfiak remek, márkás öltönyt viselnek, szórják a pénzt, a lányok pedig kínálgatják magukat, mert más lehetőségük nincs. Még a menő üzletasszonynak se, aki a csúcson van: ő is egy férfi áldozata csupán.
A rendszerváltás utáni időszak kapitalista világában járunk, aminek saját nyelv-, jel- és szokásrendszere van. Kialakult egy kaszt, amely nem érintkezik a mindennapokkal, a Dérynében ebédel, a Baldasztiban vacsorázik, hogy valami magánklubban vezesse le az estét. Nem a szórakozás, hanem a magány és a szokásrend miatt. A 14 novella egységes világot alkot, majdnem egy nagy történetté áll össze, annyira sok helyen kapcsolódnak egymáshoz a történetek és a szereplők. Az egyik történetben az idióta, fogyatékosokat kifigurázó humorával népszerűvé váló Péter egy másik novellában már nagyra vágyó, épp ezért nagyot bukó, unalmas karrierista balekká válik. Az egyszer még a világot uraló férfi később magányos és reménytelen lesz.
Michel Houellebecq és Bret Easton Ellis magyar szerelemgyerekeként Kötter Tamás viszonylag messziről érkezett meg az irodalomba: ez az első könyve, egy gazdasági joggal foglalkozó ügyvédi iroda tulajdonosa az álneves szerző. Ő is, ahogy szereplőinek egy része, nagyon messziről került be a budapesti vérkeringésbe, más kulturális és szocializációs közegből érkezett fel arra a csúcsra, amit ő csúcsnak érez.
"Egy Kóny nevű kis faluból származom, Győr mellől. Én magam értem el, amit akartam, magamat pedig Rastignac-i jellemnek tartom, meg a helyzetem is olyan. Mindig Budapesten akartam élni, mert a lehetőségek tárháza Budapest. Mert ez egy igazi város, ahol az emberek kávéházakban reggeliznek, eljárnak vacsorázni, mert éttermek vannak nyitva. Akkor még egy kicsit más volt, de ég és föld a szülőfalumhoz képest" - mondta Kötter a Díványnak.
A fenti két név olyan nagy hatással volt a Rablóhalakra, hogy ezt Kötter szerencsére még tagadni sem próbálja, finom gesztusokkal utalgat kedvenceire, azokra a sztárírókra, akik már a végtelenségig hajtották az Érző Ember Kiégését a Ronda Kapitalizmusban. BEE mindehhez agresszív, brutális és könyörtelen volt, Houellebecq meg végtelenül magányos, szorongó, érzéketlen és perverz. Ha ilyenek a szülei az embernek, akkor milyen lehet maga a gyerek?
Izgalmas és szórakoztató!
A Rablóhalak történetei és beszédmódja nagyon hiányzott a magyar irodalomból. Ezt a világot kitalálni nagyon nem lehet, ebben benne kell élni, majd az ehhez szükséges nyelvet megtalálva fel lehet építeni. A Liszt Ferenc tér, a Hajógyári sziget partikultúrája, a menő éttermek mind a kétezres évek juppiskodásának helyszínei. Üzleti reggeli, üzleti ebéd, üzleti vacsora, köztük üzleti gyúrás és üzleti dugás.
Sivataglelkű férfi szereplők próbálják a felfelé törekvő lányokkal elhitetni, hogy bárkinek lehet egy picit jobb, és ezek a lányok elhiszik. Nem azért, mert az összes nő ilyen, hanem mert ezek a lányok tényleg ezt az útját választják a boldogulásnak. Az sokkal érdekesebb, hogy a normális célokért (szerelem, kapcsolat etc.) küzdő lányokra a férfiak nem tudnak máshogy tekinteni, ezért belekényszerítik az alárendelt szerepbe őket. Ebben az ultramacsó világban a test nem áru, hanem sorsjegy, amivel kiugorhatnak a lányok az account managerek szürke masszájából.
Ebben a világban se férfi, se nő nem lennék, bár előbbinek jóval könnyebb, mert övé a farok, és így a hatalom is. A férfiaknak mindenük megvan, és ha nincs, akkor szavakból építenek budai villát, sikercéget és világ körüli utazást, mert ilyen szempontból Esterházy Pétert és az érzéketlen tőzsdegurut semmi nem különbözteti meg, mindkettő hisz abban, hogy a nyelv valóságot teremt, és nem a valóság leírására szolgál.
A Rablóhalak világában nagyon fontos, hogy amikor a férfi ránéz a nőre, hogyan látja magát a nő tekintetében. A férfi identitásának megerősítéséhez gyors visszajelzésre van szüksége, igazolnia kell, hogy nincs nála hatalmasabb, jobb, okosabb és ügyesebb. A nő csak egy eszköz, hogy a férfi a legjobbnak lássa magát, erről az egyszerdugott nők mesélni tudnának a könyvben, de kevés szót kapnak. Ez persze nem baj, mert Kötter ezt az ösztönös, harcos férfivilágot ábrázolja, benne csupa olyan férfival, akinek még akadnak vágyai, még ha nem túl bonyolultak is.
A Rablóhalakban a fiatalságnak van a legnagyobb kultusza: a 40-es férfiak csak azért keresik a 19-20 éves lányok társaságát, hogy pár órára vagy napra ők is fiatalnak érezzék magukat, mert ezek a csajok örök ígéretek ebben a mátrixban, amelyben szereplőink már megkaptak mindent. A fiatalsággal nem a halhatatlanságot akarják megszerezni, hanem egy letűnt, gondtalan fiatal kort. Erről könyveket írt tele Houellebecq: a fiatalság a legfontosabb ígéretet szajkózó, legreménytelenebb és legelnyomóbb vallás, amelynek a francia író a prófétája, Kötter meg lelkes ministránsa.
A Houllebecq- és BEE-hasonlítgatások működnek, de sajnos Kötter nem képes olyan szépen elemelni szereplőit és történeteit egy nagyobb összefüggésbe, ahogy a két hivatkozott szerző teszi. Egy ponton túl már tényleg társadalmi rajzként olvastam a novellafüzért, és elfogadtam,
hogy itt tényleg nem tudja senki, hogy kivel, mikor és mit csinált,
hogy a szomorúan térdelő lányoknak mindig be lehet tömni a száját,
hogy ebben a világban az számít, hol eszel, milyen autót vezetsz és hol laksz,
hogy kiégett szereplőinket egy idő után magam is csak sajnálni tudom,
hogy ebben a világban tényleg hat étterem van mindösszesen,
hogy a szex sem igazán fontos.
A Rablóhalaknak vannak hibái, amelyek mellet nem mehetünk el: a novellák szereplői nagyon hasonlóak, ami persze lehetett cél is ebben a steril, hideg világban: a kevesebb novella több lett volna, szívesebben vettem volna, ha egy-egy karakterbe sokkal jobban belemélyed a szerző, miközben arra is nagyobb hangsúlyt fektethetett volna, hogy ne csak a felszínét, hanem az apró részleteit, sőt titkait is bemutassa ennek a világnak. Mindezek ellenére érdekes társadalomrajz, mondjuk elég meglepő lenne A puszták népe mellett emlegetni, de tény, hogy megismerjük ezt a fura, érzéketlen, kiégett uralkodó kasztot.
A novellafüzér több türelemmel és kitartással talán egy szép nagy regénnyé állhatott volna össze, érzésem szerint nem sok kellett volna hozzá. Szükségünk van ilyen könyvekre, amelyek bemutatják azt a világot, amin rendszeresen átsétálunk a Liszt Ferenc téren vagy belefutunk a Balatonsoundon. Egyébként már kész a folytatás is, Dögkeselyűk címmel érkezik majd, a történet egy irodaházban játszódik egy száz ügyvédet foglalkoztató cégnél, állítólag sokkal zártabb világ lesz.
