Nem állt szándékában a szándékos plagizálás – ezzel védekezett a londoni Christian Ward, miután egy brit lap rámutatott, hogy a költő díjnyertes verse feltűnő hasonlóságot mutat Helen Mort egy 2009-es (ugyancsak díjjal elismert) költeményével. Ward a „The Deer at Exmoor” című alkotásával nyerte el az Exmoor Társaság Hope Bourne költészeti díját, ám csak később derült ki, hogy a vers szinte szóról szóra megegyezik a „Deer” című Helen Mort-költeménnyel.
Christian Ward ráadásul még arra sem vette a fáradságot, hogy nagyon átírja a verset, annyit tett csupán, hogy az anya szót apára cserélte, a jégmadarat vándorsólyomra, fenyő helyett fát írt, és megváltoztatta a költeményben szereplő földrajzi helyek nevét.
Helen Mort érthető módon eléggé ingerülten reagált a hírre, emlékeztetve rá, hogy a szóban forgó vers számára sokat jelent, hiszen nagyon személyes költeményről van szó, és nagyon felháborította, hogy valaki szándékosan lemásolta, hogy azután benevezzen vele egy versenyre. Végezetül még odaszúrta Wardnak, hogy az egyik sorban, melyben a plagizáló költő megcserélt néhány szót, „szerény véleménye szerint” nem jön ki megfelelően a ritmus.
Christian Ward a vádakra reagálva azzal védekezett, hogy az Exmoorban töltött gyerekkori élményeit dolgozta fel a versben és figyelmetlen volt, amikor Helen Mort költeményét mintaként használta, de sietett, és végül azt a szövegvariációt adta be, amely nem teljesen a saját munkája volt. Ward mindenkitől bocsánatot kért, és leszögezte, hogy becsületesen szeretne eljárni, de tisztában van azzal, hogy beletelik némi időbe, mire újra visszanyeri a bizalmat. Egyben elismerte, hogy van még egy verse, a 2009-es „The Neighbour”, ami eléggé hasonlít Tim Dooley „After Neruda” című alkotására.
Hogy ezek után terem-e még babér Wardnak, az finoman szólva is kétséges, mindenesetre érdemes összevetni Helen Mort 2009-es versét Christian Ward plagizált változatával.
THE DEER
by Helen Mort
The deer my mother swears to God we never saw,
the ones who stepped between the trees
on pound-coin coloured hooves,
I brought them up each teatime in the holidays
and they were brighter every time I did;
more supple than the otters that we waited for
at Ullapool, more graceful than the kingfisher
that darned the river south of Rannoch Moor.
Then five years on, in the same house, I rose
for water in the middle of the night and watched
my mother at the window, looking out
to where the forest lapped the garden's edge.
From where she stood, I saw them stealing
through the pines, and they must have been closer
than before, because I have no memory
of those fish-bone ribs, that ragged fur
their eyes, like hers, that flickered back
towards whatever followed them.
THE DEER AT EXMOOR
by Christian Ward
The deer my father swears to God we never saw,
the ones who stepped between the trees
on pound-coin coloured hooves,
I brought them up each teatime in the holidays
and they were brighter every time I did;
more supple than the otters we waited for
at the River Exe, more graceful than the peregrine
falcon landing at Bossington Beach.
Then five years on, in the same house, I rose
for water in the middle of the night and watched
my father at the window, looking out
to where the forest lapped the garden's edge.
From where he stood, I saw them stealing
through the trees, and they must have been closer
than before, because I have no memory
of those fish-bone ribs, that ragged fur
their eyes, like his, that flickered back
towards whatever followed them.
Forrás: Guardian, thisiscornwall.co.uk
