Az írással való kínlódásnak vége – hirdeti az a kis cetli, melyet Philip Roth ragasztott a számítógépére. „Minden reggel rápillantok erre a papírra, és akkora erőt ad nekem” – idézte a New York Times az írót, aki a közelmúltban jelentette be, hogy végérvényesen felhagy az írással.
Roth, aki 1959 óta 31 könyvet tett le az asztalra, jövő márciusban tölti be a nyolcvanat. Az elmúlt egy-két évtizedben nem nagyon lazított, sőt, már alaposan benne járt a hatvanban, amikor több nagy könyve (például a Szégyenfolt vagy az Amerikai pasztorál címűek) kikerültek a kezei közül. A Nemezis című regénye megjelenésekor például már 77 éves volt, azt tehát nem lehet mondani, hogy idősebb korában igazán visszafogott volna a lendületből.
Azt, hogy abbahagyja, állítólag már elég régóta fontolgatta. Komolyan éppen a Nemezis befejezése után pár hónappal döntötte el, hogy ideje letenni a tollat. Nem akarta azonban elkiabálni visszavonulásának a hírét – biztos akart lenni a dologban.
Philip Roth legjobb tudomása szerint hozzá hasonlóan egyetlen olyan szerző hagyott fel az írással, aki bár írhatott volna még, önszántából döntött a befejezés mellett, mégpedig E. M. Forster. Ő leginkább azonban azért, mert úgy érezte, nem írhat arról, ami a leginkább érdekelte, ez pedig a homoszexuális szerelem volt. Philip Roth saját bevallása szerint azért hagyott fel az írással, mert már mindent elmondott, amit el kellett mondania.
Az interjúban elmeséli, hogy a végső döntés meghozatala előtt még nagy dózisban vette magához az irodalmat, és olyan szerzők műveire vetette magát, amelyeket vagy ötven éve nem olvasott, ám annak idején mégis sokat jelentettek neki: Dosztojevszkijt, Conradot, Turgenyevet, Faulknert és Hemingwayt. Majd jöttek a saját könyvei. Elhatározta ugyanis, hogy újraolvassa a saját regényeit. A legutolsóval kezdte, nem talált benne hibát, majd kronológiailag haladt visszafelé. Amikor azonban elérkezett az 1969-es kiadású A Portnoy-kórhoz, elunta a dolgot, és az első négy könyvén már nem rágta át magát. „Tehát elolvastam ezt a csomó nagyszerű könyvet, azután elolvastam a saját könyveimet, és tisztában voltam vele, hogy nem lesz még egy remek ötletem, vagy ha lesz is, akkor nagyon alaposan meg fogok vele szenvedni.”
„Tudom, hogy nem fogok olyan jól írni, mint eddig. Már nincs meg bennem az a kitartás, ami ahhoz kell, hogy elviseljem a frusztrációt” – vallja kendőzetlen őszinteséggel, szerinte ugyanis az írás egyenlő a frusztrációval. „Pont mint a baseballban: az esetek kétharmadában elvéted”. Majd hozzáteszi, nem tudná többé elviselni azokat a napokat, amikor mondjuk ötoldalnyi szöveget, az egész aznapi munkáját kelljen megint a kukába hajítania: „Nem tudom ezt tovább csinálni”.
Az írásnélküliség valamennyire felszabadította. A connecticuti háza a nyáron tele volt vendégekkel, akik nem ritkán napokra ott ragadtak. Kiderült az is, hogy nemrég vásárolt egy iPhone-t magának, és már elég jól tudja kezelni. Olvasni pedig most már csak éjszaka olvas, főleg huszadik századi történelmet és életrajzokat.
Teljes mértékben azonban nem szakadt el az írástól, így például életrajzíróját hosszú jegyzetekkel látja el, melyek állítólag már több dobozt megtöltöttek. Az interjúban – mely Roth fogadkozása szerint az utolsó volt – az író még tisztázni szeretne valamit. Mint mondja, ő nem mondott korábban olyat, hogy a regény haldokolna, ezt az állítást tévesen tulajdonítják neki. „Nem hiszek abban, hogy a regény haldokolna. Én azt mondtam, hogy az olvasóközönség az, ami kihalóban van. Ez tény, ezt mondom már tizenöt éve. Azt mondtam, hogy a képernyő megöli az olvasót, és így is van. Először a mozivászon, majd a televízió képernyője, és most – kegyelemdöfésként – a számítógép képernyője.”
Ám ha csökken is az olvasók száma, nagyszerű regények azonban most is születnek, így például Ed Doctorow, Don DeLillo, Denis Johnson, Louisee Erdrich és Jonathan Franzen nevét említi azok közül, akiket íróként csodál. „Miért is kellene, hogy még több olvasónk legyen? A számok nem jelentenek semmit. A könyvek jelentenek valamit” – teszi még hozzá búcsúzóul.
