Az első Margó-díj nyertesét, Totth Benedeket a tizedik Aegon-díjas, Péterfy Gergely laudálta:
Sosem adtam még át irodalmi díjat, ezért be is vagyok tojva egy kicsit. A díjakat kapni szeretem, az, hogy most megfordul a helyzet, valami gyökeres változásra utal. Zavar támadt az erőben, átalakul a birodalom szerkezete, kibillen a gravitáció.
Ráadásul elsőkönyvesnek, úgynevezett pályakezdőnek fogom adni a díjat, (már amennyiben az irodalmi létezés leírható a pálya szóval). Visszavonhatatlannak tűnik a megállapítás, hogy öregszem. Márpedig, aki megöregszik, szeret fecsegni, úgyhogy most nem ússzátok meg, hogy ifjúságom rózsaködben párálló, távoli emlékeiből ne traktáljalak titeket egy közepesebb bőségtállal. Sose jutott volna ilyesmi magamtól eszembe egyébként, a Valuska mondta, hogy erre kanyarítsuk a laudációt, hogy a laudáló a maga pályakezdésének emlékeivel kösse a jelenhez a múltat, a daliás időket a korcs jelenhez, vagy fordítva, igen, talán inkább mégiscsak fordítva. Korcs múlt és daliás jelen.
Most tehát egyszerre adok át először irodalmi díjat és teremtek hagyományt, ez aztán a blondelrámás pillanat.
A saját pályakezdésemről azt tudom mondani, hogy amennyire én meg tudom ítélni, botladozó és tétova indulás volt. Az volt a baj, hogy nagyjából ugyanannyit tudtam, mint ma, ugyanaz dolgozott bennem, mint ma, ugyanez a karakter és habitus voltam, de nem volt még mögöttem mű, amire támaszkodhattam volna, viszont nem tudtam szerény maradni, mert én már persze tudtam, miket fogok még megírni. Megelőlegeztem magamnak műveim előzetes emlékét. Azt hiszem, az ilyenre mondják némi joggal, hogy nagyképű fasz. Rettenetesen nehéz volt szerénynek tettetni magam. Ráadásul olyan időket éltünk, amikor nem illett történetet írni, ha azt írtál, kerekfejű parasztgyereknek néztek, és maximum leereszkedően hátba veregettek. A kritikusok többnyire kulcsárszabóul írtak, és Balassa erős kézzel uralkodott a kánon felett, az akkori harmincas-negyvenesek trónkövetelői nem egy ellenkánonnal támadtak, hanem a balassizmus illiberális demokráciájában akartak pozíciókat fogni, amiről így utólag jól látszik, hogy stratégiai hiba volt. Ezért aztán én, magányos történetmondóként egyedül üldögéltem egy sötét, gangos házban a belső udvarra néző, pokolsötét cselédszobában, és az ógörög grammatikát tanulmányoztam, hogy agyonüssem valamivel az időt. Bátran mondhatom nektek, sötét idők voltak ezek, barátaim! Egész nap esett az eső, pincekocsmákban ittuk magunkat szivacsosra, és franciaszakos lányoknak udvaroltunk. Ha a városban sétáltam nyári estéken, amikor nyitva voltak az ablakok, az utcákra kihallatszott az értelmiségi lakásokból az írógépkopogás, még nem találták föl az internetet sem, nem volt mobiltelefon és élt még Kurt Cobain. Na erre varrjatok, érintőképernyős, rovásírásos tarsolylemezt, pupákok!
Ennyit rólam. És hadd beszéljek végre a ma esti díjazottról, Totth Benedekről és az ő Holtversenyéről, amely, ha elárulhatok ennyit a zsűrizés körülményeiről, végül teljesen egyértelműen került az élre egy olyan shortlistből, amelyben legalább 8 könyv nagyon erős volt.
Az irodalomról sokáig nem lehetett úgy beszélni, mint olyas valamiről, aminek dolga van e földön. Olyan nyelv, olyan esztétika tapogatta le a szövegeket, amely hallani sem akart bármiféle referencialitásról, és amely úgy irtózott az úgynevezett valóságtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Ha egy könyvről ki lehetett volna mondani azt a mondatot, hogy "a fiatalság problémáival foglalkozik", "társadalmi, generációs problémára reagál", annak a könyvnek a kiadására csak valami kutyaütő zugkiadó vállalkozott volna, a kritika pedig nem vett volna róla tudomást. Azt gondolta volna az ember, hogy ilyen könyveket csak a régmúltban írtak légyen, ma már csak intertextualitással és diszkurzivitással foglalkozunk. Megváltoztak az idők. Az egyik legrangosabb kiadónál jött ki a könyv, a kritika szerette, mi pedig most a legjobb első könyvnek járó díjjal jutalmazzuk, és boldogok vagyunk, hogy lett egy ilyen regény. Egy bátor, sőt, inkább vakmerő, indulatos, szenvedélyes könyv. Az első oldalon beszállunk egy sportautóba, és, képletesen szólva az utolsó lapig ki se szállunk belőle. Olyan profi dramaturgiával veszi be Totth a történet kanyarulatait, hogy az ember csak ámul-bámul. Egy merő trip az egész, a szereplők sorsának gyorsaságával zakatolunk végig ezen a hátborzongató, horrorisztikus világon. Ez a világ, amelyről Totth Holtversenye beszél, létezik: pont annyira és azért, hogy regényt lehessen írni belőle. Elvégre mi másra is lenne jó a világ, kérdezhetnénk itt egymástól bennfentesen. Totth úgy tud beszélni róla, hogy nem a szociográfus hideg pontossága jön le, és nem is a könyvtárlakó bölcsészgyerek valóságundora, de nem is a világába beleragadt alanyi beszélő lapidáris, távlattalan diáriuma. Totth úgy írja meg azt a világot, hogy az olvasó érzékeli az elrajzolásokat, a groteszk túlzást, a dramaturgiailag megkomponált főszál és mellékszál artisztikumát, megszerkesztettségét. Miközben egyszer sem válik parabolisztikussá a regény. Kétszer is el kellett olvasnom, hogy elhiggyem, tényleg happy end van a végén. Totth megkockáztatja, hogy befejezze, lekerekítse a történetet, és felelősséggel van az olvasó iránt: erkölcsi, morális szándék vezeti, az az indulat, hogy tegyen valamit a világban, mondjon valamit, amitől történik valami. Totthnak véleménye és mondandója van a világról, és olyan olvasóknak akar beszélni, akik még formálódásban vannak, akik érintettjei annak a társadalmi valóságnak, amelyről a regény beszél. Ilyent is rég láttunk, és az ember csak titokban reménykedett benne, hogy talán mégsem egészen ment ki a divatból. Most meg, tessék, ez lesz a mainstream. Gratulálok, junger Mann, így kell ezt csinálni, olyannal jönni elő, amire senki más nem gondolt. Várom a következő regényt, nem csak tőled, mind a tízetektől. Mindenkinek önfeledt lerészegedést kívánok.
