Nyáry Krisztián az év internetes és irodalmi sztorija is, számítani lehetett rá, hogy előbb vagy utóbb kötet lesz a történetekből. Már csak azt kellett kivárnunk, melyik kiadó csap le először a branddé vált irodalmi hálószobatitkokra, és mennyit kíván Nyáry dolgozni a könyv szerkesztésén. Nyáry képek köré szerkesztett szerelmi történetekkel írt meg egy eddig alig, vagy csak részleteiben ismert univerzumot olyan sztárszereplőkkel, mint Ady Endre, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, vagyis ún. legjobbjaink. A rövid, színes, szerelemre és csalódásra koncentráló történetek nagyon gyorsan, hihetetlen népszerűek lettek. A szerző végig kitartott a formátum mellet, az Így szerettek ők könyvben a történeteket megszerkesztve, kibővítve adja közre.
Az Így szerettek ők című könyv ma kerül a boltokba, és ma mutatják be. Akik azt hitték, a rajongótábor (Nyáry Facebook-profiljának 18 ezer követője van!) csak az ingyenes, webkettes tartalom iránt érdeklődik, és a főleg fotók által megdrágított könyv árának hallatán felszívódik, csalatkozhattak megérzéseikben: az Így szerettek ők a Bookline előjegyzési sikerlistája élére ugrott, a bemutató Facebook-eseményét majdnem háromszázan jelölték vissza, az alkalom valószínűleg megismétli majd a nyári Margó-program osztatlan sikerét. Nyáry rocks. A Nyáry-siker titka többek között a néplélekben gyökerezik, mert a Bestet és a Storyt mindenki olvassa: imádunk belesni az íróink-költőink átizzadt lepedői közé, és meghatódni, vagy épp elszörnyülködni az ott látottakon. Fontos kérdés, mi a különbség ebből a szempontból Hajdú Péter celeb és Ady Endre költőóriás között. A szórakoztató információközlés, mert a kettőt ez különbözteti meg jelentősen: előbbi öncélú magamutogatás, utóbbi színes irodalomtörténet. Nyáry az infotainment legsikeresebb szerzője.
A címlap a kiadóval és grafikussal való csatározások, hosszas egyeztetések után ízlésesre és visszafogottra sikerült, maga a kötet pedig, kilépve az internetről, egy igényes emlékkönyvre, vagy ajándékalbumra hajaz.
Pedig, ha belegondolunk, mi marad a Nyáry-posztokból az internet nélkül? A fénykorukban napi rendszerességgel feltett képek egyik legnagyobb előnye éppen az volt, hogy a Facebookon léteztek: egy biztosan formálódó kis közösség csemegéi voltak, amolyan reggeli kávé vagy délutáni tea mellé szervírozott falatkák. Ahogy azt a szerző több interjúban is kifejtette (megemlítve, mennyire meglepi őt magát is a siker,) a rövidke írások egyike sem volt oknyomozó igényességű, ismert, vagy legalábbis fellelhető irodalomtörténeti művek és alapos guglizás után íródtak, nem tártak fel, vagy lepleztek le titkokat. Ha sikerült is megdöbbenteniük az olvasót, az csak az utóbbi félretájékozottságán vagy éppen tájékozatlanságán múlott. Felbukkanásuk azonban váratlan és örömteli volt: egy könyvet azonban bármikor leemelhet az ember a polcról, sőt, a Facebook-posztokkal ellentétben az ember pontosan tudja, mikor ér a végére, ahogy azt is, mire számíthat. A kiszámíthatatlanság helyett tehát valami kiszámíthatót és egyenletest kell ahhoz nyújtania a Nyáry-kötetnek, hogy a szép sztorinak legyen folytatása.
Hogy ezt sikerül-e elérnie, egyelőre még titok. Vagy csak én nem vagyok szokványos Nyáry-rajongó, mert őszintén szólva, fogalmam sincs, miért veszi meg egy Nyáry-rajongó a kötetet. A negyven történet javarésze már ismerős volt (már hallottunk a posztokból összegyűjtött e-könyvről), ahogy a képek közel egy harmada is. Láthatólag nem is együltő helyben olvasásra szánt a kötet, hanem polcról leemelős-beleolvasgatósnak: a szövegek is hajaznak a Facebookon megjelent szösszenetekre, azonban azoknál alaposabbak és átfésültebbek, és amit az online felületen többen is kifogásoltak, forrásjegyzék található a kötet végén. A forrásjegyzéket egyfelől azok igényelték, akik még többet akartak a történetekről olvasni, másfelől a kritikusok, akik szerint Nyáry innen-onnan összeszedi az infókat, és úgy adja közre, mintha a saját gyűjtése lenne.
Fotó: Valuska Gábor
Nyáry sikersztorija egy kedves kép kiposztolásával indult. A Facebookon sok ismerőse van a szerzőnek, többen közülük fontos, véleményvezér-szerepet töltenek be más közösségekben, így lájkjuk és megosztásuk gyorsan terjedt. Nyáry nem irodalomtörténetet akart írni, hanem az ismerőseit és önmagát szórakoztatni a Facebookon. Ahogy nőtt a tábor, úgy lett egyre komolyabb az elvárás a szerzőtől, és egyre nagyobb az ő felelőssége. A végeredmény nem a könyv és a pénzszerzés, ahogy sokan állítják, hanem egy felépített és törődéssel gondozott közösség, ami nyitott a híres írók szerelmi életére. A híres író vagy a szerelem miatt, ezt nem fogjuk megfejteni soha. A fontos ebből a szempontból, hogy sikerült újra a közbeszéd tárgyává tenni elfeledett írókat, vagy olyan szoborrá váló klasszikusokat, mint a vérbajos Ady, akit gimnáziumban már nagyon megtanultunk. A visszajelzésekből kiderül, az olvasók (feliratkozók) sok esetben újra elmélyedtek egy-egy író munkásságában, és ez elég jó.
Nyáry stílusa közérthető, egyszerű, olvastatja magát, az írások leginkább egy női magazin jobbra fazonírozott tárcáira vagy cikkeire hasonlítanak. Ezt nem elmarasztalásként, inkább jellemzésként írom: a szerelmeskönyv valóban a szerelmek krónikája, egy-egy viszony szereplőire koncentrál, leírja a lieson születését, alakulását, jobb vagy rosszabb végét, pár szóval, rövidke jellemzéssel mutatva csak be az általában mindenki által ismert szereplőket, végül pedig egy-egy alkotás vagy magánlevél részlete zárja a mindig fényképekkel kísért Nyáry-tárcát. A tárcákba Nyáry nem írja bele magát, nem lesz főszereplője a történeteknek, pontos és szórakoztató leírásokat gyárt.
A szerző gondosan ügyelt a szomorú és vidám történetek kiegyensúlyozottságára, hogy csalfaság és boldog házasélet, kurvák, szajhák, feleségek és piruló-szűz menyasszonyok, neadjisten eltitkolt homoszexuális viszonyok megfelelő arányban bukkanjanak fel a kötet lapjain. Volt az interneten egy éles szóváltás feminista-hímsovén témakörben is: nos, az alapvetően férfiközpontú huszadik század eleje és a szintén gyökereiig férfiközpontú magyar társadalom (és irodalmi élet) szerelmes alkotói leginkább az ún. erősebb nem tagjai közül kerülnek ki, de van itt galamblelkű hősszerelmestől veszedelmes hisztérikáig minden, hogy a kötet kiegyensúlyozott és tisztességesen tálalt kultúr-bulvárcsemegévé váljon.
Mert amúgy ennyi, és nem több, és ne hazudjunk magunknak, hogy szépirodalmi értékeket vagy szerkesztési bravúrt, vagy irodalomtörténeti alaposságot, vagy egyéb istentudjamiacsudát várunk el ettől a kötettől. Ez egy olyan könyv, aminek minden kis betűje alapos megfontolás után került a helyére, fotói klasszikusak, ahogy alanyai is, egyszóval nem szégyen kézbe venni- azonban mégiscsak az óhajok és sóhajok, szexuális és szerelmi intrikák érdekelnek bennünket most és mindörökké. Úgy gondolom, hogy az érdeklődésem végső tárgya, a zseni, vagy a legalábbis a nagyra becsült alkotó személyével teszi kevésbé alantassá az ösztönei, és testnedvei, és véres-húsos valója iránti aljas érdeklődésemet- ki tudja, lehet, hogy nincs igazam. Megnyugtat azért, hogy még másik tizennyolcezer is így gondolja. Jó szórakozást.
