Patrick Ness: Soha nincs vége
Vivandra, 2014, 400 oldal, 2775 Ft
Fotó: Valuska Gábor
Bele a közepébe – Patrick Ness regényeinek egyik jellemző vonása, hogy szokatlan képekkel indít: egy férfi éjszaka átlőtt szárnyú darut talál a kertjében, egy fiú a tengerbe fullad, vagy nem sokkal éjfél előtt megjelenik egy szörny. A történetek gabalyodnak, gubancolódnak, az élet pedig megy tovább. Soha nem tudjuk, mi vár ránk, és a legjobb történetek néha akkor kezdődnek, amikor egy másik mesélőnél befejeződnek. Mi van a vég után, és mi volt a kezdet előtt? A történet kiindulópontja akár a homályba is veszhet, attól az a történet még kerek lehet.
Valami ilyesmit érzek, amikor némi késéssel beesem a Millenáris egyik előadótermébe, ahol Patrick Ness éppen a magánéletről beszél, és arról, hogy vannak dolgok, melyek nem azért tartoznak a privát szférába, mert el kell hallgatni őket, hanem mert neked értékesek, és ezért nem akarod megosztani másokkal.
A Káosz-trilógia és a Szólít a szörny című regényeinek köszönhetően Ness ma egyike a világ legismertebb és legnépszerűbb ifjúsági szerzőinek. A mostani budapesti könyvfesztiválra egy felnőtteknek és egy kamaszoknak szánt könyvvel rukkolt elő két magyar kiadó (A daruasszony című regényét az Európa, a Soha nincs végét pedig a Vivandra adja ki), ezt a fajta kettős megkülönböztetést azonban a szerző láthatólag nem kedveli. Az írásban a legfontosabbnak azt tartja, hogy olyasmit írjunk, amit mi is elolvasnánk (a nekünk adott korábbi interjúban ugyanezt hangsúlyozta), valamint azt, hogy mindezt örömmel tegyük. Szerinte teljesen mindegy, milyen a történet, ha „örömmel írod, az emberek el fogják olvasni, ígérem”, teszi hozzá. Ennek demonstrálására (elrettentő?) példaként a Da Vinci kódot hozza fel, amely szerinte nem jó könyv, viszont érezni rajta, hogy írója mekkora élvezettel dolgozott rajta.
Van itt valaki, aki író akar lenni? - fordul a hallgatósághoz Ness, a szemérmes rémület azonban szinte kézzel fogható. És van, aki tizenévesen az akart lenni? Na, ugye – mondja, amikor néhány kéz a magasba lendül –, ez a különbség a felnőtt- és a kamaszkor között. Ness elismétli azt a sokszor hangoztatott véleményét, hogy a fiatalok sokkal, de sokkal sötétebb dolgokat írnak meg a saját műveikben, és neki íróként nem az a felelőssége, hogy reményt mutasson nekik, hanem hogy bizonyos igazságokra mutasson rá. Kamasznak lenni ugyanis iszonyú nehéz, és nem akarja elhallgatni, hogy az élet is az, magát azonban örök optimistaként jellemezte, aki igenis hisz abban, hogy van remény, és a világ nem teljesen rossz.
Soha nincs vége című regényében egy olyan kezdést akart, ahol egyértelműen kiderül, hogy a főszereplő meghal. Később magához tér, és egy elhagyatott helyen, gyerekkora színhelyén találja magát. Mi ez a hely, vajon hová került, ez lenne a pokol? Az erős indítás után a regény második része ezekre a kérdésekre próbál választ találni, a befejező harmadik azonban elbizonytalanít: biztos, hogy a kapott magyarázat megállja a helyét?
A daruasszony cselekményét az azonos című japán népmese szolgáltatta, melyet Ness még óvodásként hallott Hawaiin. A sztorit sokáig őrizgette magában, a végső lökést azonban a The Decemberists albuma adta meg neki.
A regény két főszereplője tollakból és könyvkivágásokból készít kollázsokat, ketten együtt válnak sikeressé. Ness szerint, aki akarja, olvashatja tisztán realista műként is (ahol mindig mindenre választ kap az olvasó), de olvasható mágikus szövegként is, melyben a daruasszony klasszikus történetét más szemszögből meséli újra. Ness azonban cáfolta, hogy a könyvben a modern művészet szatíráját adta volna meg, bár azt elárulta, hogy a körülrajongott Damien Hirst művészetét nem sokra tartja („borzalmasan üres”), gyorsan leszögezte azonban azt is, hogy a főszereplő George alakjában nem a papírművész Sue Blackwellt jelenítette meg. Az ő művészetét egyébként csak utóbb ismerte meg, de amerikai kiadójának annyira tetszettek Blackwell papírszobrai, hogy felkérték: tervezze meg A daruasszony amerikai borítóját.
Ezeket tudtuk még meg Nessről:
- Olvasóként a „szokatlan szövegeket” kedveli, és kedvencei között említette Zadie Smith-t és az ausztrál Peter Carey-t.
- A könyv számára olyan, mint előadni egy dalt, az emberek alapvetően nem a dalra kíváncsiak, hanem, hogy te hogyan tudod azt előadni.
- Nagyon szerencsésnek érzi magát azért, hogy az írásból élhet (néha „túl szerencsésnek” is), szerinte ez a világ legjobb állása.
- Szinte soha nem olvassa újra a könyveit – a Szólít a szörny a kivétel, de csak azért, mert ő írja a filmadaptáció forgatókönyvét.
- Tanácsa a fiatal írójelölteknek: olvassatok klasszikusokat, és olvassatok kortársat („a Twilightot is, ha muszáj”), emellett olvassatok vacak könyveket is, melyeket a szüleitek esetleg nem ajánlanának – máskülönben hogyan jönnétek rá, hogy mi az, amit szerettek?
Ness láthatóan jól érzi magát ebben a közegben. Rutinos, de nem automatikus. A könyveivel kapcsolatos gondolatait egészen biztosan nem először fejti ki a mostanihoz hasonló közegben, mindezt azonban annyi élvezettel, humorral, és kedvvel teszi, hogy az ember gondolkodás nélkül elhiszi neki, hogy számára ennél tényleg nem létezik jobb.
