Márai Sándor: Hallgatni akartam
Helikon Kiadó, 2013, 184 oldal, 2990 HUF
„Mi ez a könyv?” „Az új Márai.” – Ezt a párbeszédet jó pár alkalommal lefolytattam, míg a Hallgatni akartam volt az a könyv, amit magamnál hordtam. Az abszurditásán pedig nem tudtam túllépni – Márai Sándor 24 éve meghalt, én pedig az új, eddig ismeretlen írását tartom a kezemben? Hol volt eddig? Tényleg ő írta?
Ezen persze teljesen felesleges elmélkedni, módomban nem áll meggyőződni az eredetiségéről, a hivatalos magyarázat pedig elfogadható. A naplójában leírta, hogy dolgozik az Egy polgár vallomásai folytatásán („És meg kell írni a „Polgár vallomásai” harmadik, befejező kötetét. Ez álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom.”), és ahogy mondja: nem szerette volna, hogy e kötet külföldön jelenjen meg, itthon pedig sokáig nem lehetett kiadni. Fogadjuk el tehát, hogy egy irodalmi szenzációval van dolgunk.
„Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.” Ezzel zárta vallomásait 1935-ben Márai, hogy aztán – valamikor 1950 körül, már emigrációban – ezzel folytassa: „Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni.” Az átkötés gyönyörű, és csak hatásosabbá, markánsabbá teszi azt a különbséget, ami egyébként a két könyv között van. Az Egy polgár vallomásai önéletrajzi, Márai itt még a saját életének eseményeiből tekint ki és tesz általánosabb érvényű megállapításokat. Ezzel szemben a Hallgatni akartam egy elgondolkozó, saját magára sokkal kevésbé reflektáló mű.
A nézőpont változását minden bizonnyal az indulat okozta. Új könyve (hát nem furcsa?) sokkal hevesebb, érződik, Márainak is sokkal határozottabb véleménye van már az őt körülvevő világról. Ezúttal nem a saját történetét meséli el, hanem mesél a történelemről, melynek ő egy szereplője. Olyan dolgokról gondolkozik (pl. zsidókérdés Magyarországon), melyekről nekünk ma, biztonságos távolságból már nagyon határozott véleményünk van, ám felvetődik a kérdés: vajon akkor is ilyen tisztán látnánk ezen ügyekben, ha mi élnénk át? Neki jelene az, ami számunkra a történelem, és mégis úgy látja át a helyzetet, hogy fejtegetéseibe beleborzongunk.
Ezzel a bizonyos történelemmel persze alapvetően az ember: a polgár szemszögéből foglalkozik. E létforma lehetőségeivel, változásaival, viszonyával a kultúrához. És bár ő az aktuális jelenében fejezi ki aggodalmát a polgárság értékrendszerével kapcsolatban, nem is sejti, hogy felvetett kérdései milyen aktuálisak ma is: folyamatosan újratermelődnek azok a változások, társadalmi átalakulások, amelyekről ő beszél (ki képviseli a kultúrát, ki a felelős a társadalmi haladás előmozdításáért, milyen felelősséggel bír a művelt réteghez tartozni és mennyire válunk ma is áldozatává a „népbutításnak”). Így pedig különös élményt jelent a Hallgatni akartam olvasása, hisz nem esik nehezünkre aktualizálni Márai eszmefuttatásait, ami hosszú elmélkedések előtt nyitja meg a kaput.
Így pedig a könyv végére elfogadjuk: valóban eredeti Márai-regényt olvastunk. Ezt nem írhatták máskor, csak a negyvenes évek második felében. Akkor pedig nagy kincset tartunk a kezünkben, ami egyébként, mindettől függetlenül érdekes olvasmány, letehetetlen könyv. Csak hálásak lehetünk, amiért előkerült!
Szerző: Pethő Réka