Fotó: Valuska Gábor
Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben
Európa Könyvkiadó, 2013, 208 oldal, 2900 HUF
Ebben a memoárban nem lehetett távolságot tartani – vallja Gergely Ágnes, akinek nyolcvanadik születésnapjára jelent meg önéletrajzi kötete, a Két szimpla a Kedvesben. Fontosnak tartja tisztázni, hogy nem regényt, hanem memoárt írt. Gyerekkorának és fiatalkorának megpróbáltatásait őszintén tárja olvasói elé, de visszaemlékezéseiben magát sem kíméli. Nem akar megsebezni senkit, hangsúlyozza, csak elmondani, ami volt, és úgy, ahogy volt. A Könyvesblognak adott interjújában Gergely Ágnes beszélt az emlékezés nehézségeiről, arról, hogy milyen volt az ötvenes években angolszakosnak lenni, mit tart a leginkább szem előtt, ha idegen műveket fordít magyarra, és fáj-e a szíve a kidobott versekért. Közben szóba kerül a szárnyait bontogató fiatal Latinovits Zoltán, és kiderül az is, hogy miért állt egykor vasesztergályosnak a ma már többszörösen kitüntetett író-költő-műfordító.
Meg tudná mondani, mi a legkorábbi emléke gyerekkorából?
A legkorábbi emlékem a szülőházam. Napfényszíne volt. És rögtön utána a kert. Gyönyörű kert tartozott a házhoz: kettős sorban álltak a rózsafák, rózsaszín, piros és sárga rózsákkal. A háznak volt egy hatalmas tornáca, ahol vasárnaponként összegyűlt a család, és a nagybátyám hegedült. És olyan jó hangulat volt. Ez jut eszembe először. Hogy hány éves voltam, amikor ez rögződött, nem tudom, de biztos, hogy ez az első emlékem.
„Nincsenek emlékeim, / és ha vannak sem őrzöm őket” – írta ötven évvel ezelőtt az Ajtófélfámon jel vagy című versében. A Két szimpla a Kedvesben, önmagában az, hogy megírta, azonban ennek az ellenkezőjét bizonyítja…
Igen, persze. Ez tiltakozás volt akkor; most már úgy látom, hogy ez nem igaz. Tiltakozás, hogy nincsenek emlékeim. Nem tudtam megérteni azokat az idősebb embereket, akik vadásszák az emlékeiket, és mennek az emlékeik nyomában. Én majd nem leszek ilyen, mondtam magamnak, én a jövő embere leszek, és nem a múlté. Akkor valóban így is gondoltam, de a dolgok átalakulnak. Azt hiszem, a jellemem nem alakult át, mert állandóan figyelek, hogy ne mondjam az ellenkezőjét annak, amit máskor. De az nem jellemkérdés, talán inkább érzelmi kérdés, hogy az ember akar-e emlékezni.
A mélyre temetett történetek kiásásával az ember akarva-akaratlan újraéli a múltat, újra feltépi a sebeket. Egy írónak mennyire kell vagy lehet távolságot tartani a saját történeteitől?
Én eddig mindig távolságot tartottam. Ebben a memoárban, amit én nem tartok regénynek, és erről vitatkozom is a szerkesztőmmel, mert ő annak tartja, de én nem, több okból, tehát itt nem lehetett távolságot tartani. Eddig mindig. És hát angolszakos vagyok, ha valahonnan az ember távolságtartást tanul, az angoloktól tanulhat.
De akkor ezt most le kellett vetkőznie.
Tökéletesen.
Ezért is tartja ezt a könyvét inkább memoárnak, mint regénynek?
Igen, ez az egyik ok. A másik, hogy mindenkit néven nevezek. Nem adok a szereplőknek álneveket. Bátorság kell hozzá, mert valaki már szemrehányást tett, azt állítja, hogy egy olyan mondatot mondatok vele a memoárban, ami neki nem kellemes. De hát elhangzott. És most fontosabb a valóság, mint a tapintat. Nem sebzek meg senkit, úgy érzem, nem vagyok tapintatlan, csak elmondom, ami volt, és úgy, ahogy volt.
„Tudod, bátorítanom kell magamat” – írta könyve legelején. Sokáig habozott, mire úgy döntött, hogy papírra veti gyermek- és fiatalkorának történetét?
Ó, évekig haboztam. Nagyon nehezen ugrottam neki, de elsősorban nem mások, hanem magam miatt. Mert itt elmondok több olyan dolgot, ami nekem, ha nem is kínos, de nehéz.
Tud erre példát mondani?
Nem akarok. Észre fogja mindenki venni, a könyv vége felé vannak ezek a dolgok.
A kötetben végig egy számunkra láthatatlan, név nélküli személyhez intézi a szavait, neki idézi fel a múltat. Lehet tudni, hogy ki ez a személy, akinek az arca a szeme előtt lebegett, amikor papírra vetette a sorokat?
Valaki már megírta, mert szerencsére már születtek kritikák a könyvről, hogy a férfi főhőshöz intézem a szavaimat. De nem hozzá. Egy félig létező személyhez, valakihez, akiről talán fogok majd írni. Tehát élt ez az ember, és én felruháztam olyan tulajdonságokkal, melyek nem az övéi. Így aztán félig létező, és hozzá beszélek. Ez nagyon megkönnyítette az írást.
Könnyebb volt így felidézni vagy kimondani dolgokat?
Igen. Könnyebb volt kimondani, a párbeszédes forma mindig könnyít. Mindig is irigyeltem a színdarabírókat.
Édesapja alakja fizikai valójában alig-alig bukkan fel a regény lapjain, mégis talán ő a legmarkánsabb szereplője a történetnek…
Hát, ezt nagyon köszönöm.
Milyen képet őriz róla?
Ó, Istenem, szép volt. Ott a fényképe, meg tudom mutatni. Nagyon férfias volt, nagyon gyengéd, és amire a legjobban emlékszem, az a kézszorítása. Zalaegerszegen volt ő lapszerkesztő, és amikor már el kellett onnan jönnünk, akkor vonaton körülvitt engem Zala megyében. Nagyon erősen szorította a kezem, és azt mondta: „Itt kell hagynunk Zalaországot”. Nagyon jó újságíró volt, és nagyon jó futballbíró, akkor még nem játékvezetőnek mondták. Kivitt engem néha a meccsekre, és kisgyerekként nem értettem, hogy ő miért szaladgál, miért füttyöget, és miért kiabálják néha, hogy „fúj, bíró”. Nagyon drámai élmény volt, az biztos. Nem tudom, mi történt vele, végül is eltűnt. Csak találgatni lehet. Ami szörnyű, hogy a háború utolsó pillanatában tűnt el. A háború Magyarországon áprilisban fejeződött be, ő pedig januárban halt meg. Túlélhette volna. Rengeteget töröm a fejem, hogy mi történhetett vele, de nem tudom.
„Falak hűlt helyén éltem le az életem legjavát”, írja az új kötetben, és írta az Absztrakt tehén című munkájában is. A falak ebben az összefüggésben mit jelentenek, mit szimbolizálnak, ha szimbolizálnak egyáltalán?
A szülőházat. Eladtuk azt a házat, nem én, hanem a felnőttek, anyám és a nagynéném, aki szintén özvegyen maradt a háború után. Eladták a házat, pedig a nagymama megmondta, hogy ne adjuk el. Mert a ház mindig ott lesz, ha védelemre szorulunk. De hát nem volt ott. A mai napig hányódik a ház sorsa. Akik megvették, később eladták, majd egy üzlet nyílt benne. Aztán kiírták a házra, hogy eladó vagy kiadó. Olyan rossz érzés. Minden évben legalább egyszer el szoktam menni Endrődre, a szülőfalumba, és akkor mindig elmegyek a szülőházam felé, amelyre most is az van kiírva, hogy eladó vagy kiadó. Megírta ezt az élményt egy amerikai költő is, Robert Lowell, és ő is nagyon nehezen élte át.
Említette, hogy édesapja újságíró volt, és ahogy a könyvből is kiderül, önt ezért nem vették fel a színművészeti főiskolára.
Igen. Azt mondták, értelmiségi származású vagyok, akkor pedig munkásokból és parasztokból akartak új értelmiséget verbuválni. Ez tökéletesen érhető annak a rendszernek a gondolkodása szempontjából. Le akarták váltani a régi értelmiséget, nem lehetett tudni, kihez milyen bűn tapad a múltból, háborús bűn vagy egyéb, és a munkásoké és a parasztoké volt az élet. Volt is egy dal, A munkásoké a jövő.
Miután elutasították a főiskolán, vasesztergályosnak állt. Dolgozott önben valamiféle dac, vagy egyszerűen nem volt más választása?
Nem volt más választásom. Kimaradtam az iskolából, elmehettem volna üzletbe eladónak, illetve kereskedelmi iskolába, de nem volt hozzá hajlandóságom, tehetségem se. Valaki azt tanácsolta, nézzem meg a gyárkapukat, hogy milyen munkásfelvétel van. A mozdonygyárba mentem el, az Orczy térre, a kapura ki volt írva, hogy felveszünk kovácsot, öntőt, kazánkovácsot, esztergályost, géplakatost, maróst és gyalust. Gondoltam, esztergályos, az olyan szép szó, és arra jelentkeztem. Fel is vettek, és nagyon izgalmas két évet töltöttem ott.
Ezt most komolyan mondja?
Kitűnő oktatóim voltak, de volt egy komisz is. A könyvben leírok egy jelenetet, amikor ez az oktató ki akart tolni velem: odaadott egy teljesen szabálytalan vasdarabot, hogy centírozzam ki. A szabálytalan, nehéz vas persze rácsapódik a késre, és összetöri. Az oktató engem állandóan azzal szekált, hogy „megkárosítom a népgazdaságot”. Majdnem minden nap összetörtem egy kést. Végül ezredmilliméterről ezredmilliméterre haladtam, hogy a kés össze ne törjön, és valamilyen csoda folytán végül sikerült a művelet. Teljesen kerek lett a vasdarab. Attól fogva békén hagyott ez az ember, sőt, másodévben segédoktató lettem. És izgalmas volt, mert gyönyörű munkákat csináltunk, aztán volt például színjátszó csoport, Latinovits Zoli partnere voltam…
És ő milyen ember volt?
Nagyszerű, fiatalon még nem volt az az idegroncs, aki a halála előtt lett. Már akkor is színész akart lenni, de a nevelőapja azt kérte tőle, hogy végezze el az építészmérnöki kart. Elvégezte, és rögtön utána elment színésznek Debrecenbe, de haláláig bántotta, hogy nem végezte el a főiskolát. Partnernek nagyon jó volt, különösen úgy, hogy a rendezőnk a Nemzeti Színház segédrendezője lett, Versényi Ida. Hol színdarabpróba volt munka után, hol népitánc-próba, hol kosárlabda-edzés, hol énekkar. Az énektanár az Operaházban dolgozott, de büntetésből a mi iparitanuló-iskolánkba helyezték fizikatanárnak. Azt mondta: aki nem jön énekkari próbára, azt megbuktatom fizikából! Tehát mindenki ott volt az énekkari próbán. Annyi izgalmas dolog volt, és én a műhelyt is annak tartottam. Mert az, hogy egy idegen világba kellett beilleszkednem, és meg kellett a helyemet állnom, nekem naponkénti próbatételt jelentett. Úgyhogy nem bántam meg.
Korábbi cikkeink:
Később az útja mégis az egyetemre vezetett. Nem néztek akkor önre ferde szemmel, hogy éppen angolt akar tanulni?
Nem énrám, mindnyájunkra, az összes angolszakosra. Hát persze, az imperialisták nyelve volt. Le kellett előbb érettségiznem, és a szakérettségis kollégiumban, ha betört egy ablak, mindjárt az angolszakosokat gyanúsították. Felajánlották nekem, hogy lehetek francia-, német-, oroszszakos, marxista, közgazdász, de egyikhez sem volt kedvem. Kérdezték, milyen nyelvet tanultam a középiskolában, mondtam, hogy angolt, és ha egy mód van rá, azt szeretném folytatni. A minisztériumi előadó nevelt lánya, barátnőm lett később, Bálint Zsuzsi, angolszakos volt, tehát az előadó nem mondhatta nekem, hogy nem vesz fel oda föl. Mivel kitűnő rendű voltam, innen automatikusan bekerültem az egyetemre. A legjobbak a nyelvészetórák voltak, mert a nyelvészetet nem tudta a politika elrontani. Az irodalomórák sem voltak olyan rosszak, mint két-három évvel korábban. Rengeteget számított, hogy Nagy Imre Sztálin halála után rövid ideig hatalmon volt; aztán visszajött a szörnyeteg Rákosi. De nekünk soha nem lett olyan keserves, mint azoknak, akik két-három évvel fölöttünk végeztek. Ők elmondták nekünk, hogy késő estig, néha éjfélig ott maradtak, mert önkritikát kellett gyakorolniuk. Borzasztó. Minket már nem kínoztak ilyesmivel. Az irodalmat azért megfertőzte az előző korszak, kiváló irodalomprofesszorokat távolítottak el a tanszékekről.
A műfordításra már az egyetemen talált rá?
Hogyne. 1954-ben talán még nem, de 1955-ben már igen, és egészen végig, 1957-ig jártam Kardos László professzorhoz, aki rendkívüli tanár volt. Úgy tanított bennünket, hogy le a gyökerekig mindent meg kellett tanulnunk a helyesen használt szavakról, vagy hogy hogyan kell a szinonimákat kiválasztani. Azóta, ha valamit használok, mindig utánanézek a szótárban vagy a lexikonban. Most már itt az internet, de megmondom őszintén, én maradok a lexikonnál, mert olyan jó azt lapozgatni. Jobban benne van a kezemben, mint hogy a Google-t beüssem.
Sokszor hallani, hogy ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen, elsősorban magyarul kell jól beszélnie. Egyetért ezzel a kijelentéssel?
Igen, magyarul jobban kell tudni, mint az idegen nyelvet, de rögtön utána jön az idegen nyelv tudása. Azt is jól kell tudni.
És fordításnál az elegánsabb vagy a pontosabb megoldásokra törekszik inkább?
Kosztolányi úgy mondja, a szebb vagy a pontosabb. Nála ez az alternatíva, és ő a szebbre szavaz.
Pont a Tigrislázban találtam egy olyan mondatot, melyben ön idézi Kosztolányit, aki szerint verset fordítani nem lehet, és mosolyog, írta Kosztolányi, ha a versfordítás hűségéről hall, szerinte ugyanis „a betű szerinti hűség hűtlenség”.
Hosszú ideig élt ez az iskola. Ma már nem tudok olyan fordítót, akinek ez volna az elve, de nekem még olyan mesterem volt, aki ezt vallotta. Bartos Tibor még Kosztolányin nőtt fel, de én valahogy mindig arra törekedtem, hogy kiegyensúlyozzam a kettőt. Akkor lesz az ember elegáns, ha pontos is a szövege, meg szép is. Most már ez a szó, hogy szép, kiment a divatból. Inkább azt mondják, hogy jó.
Az angol és amerikai költők közül kiket szeret fordítani?
Nem egy kedvencem van, hanem több. A preromantikusok közül William Blake, a romantikusok közül John Keats, a viktoriánusok közül Robert Browning, a modernek közül Joyce, T. S. Eliot, Auden és Dylan Thomas. A legkedvesebb költőm Yeats, könyvet is írtam róla, Nyugat magyarja címmel, és az amerikaiak közül nagyon szeretem Emily Dickinsont.
A műfordítás egyébként még mindig a mindennapjai része?
Ebben a pillanatban nem, de van a fiókomban valami, amit szeretnék lefordítani. Nem tudok fordítás nélkül meglenni, számomra intellektuális szórakozás, lazítás is. Kicsit olyan, mint a keresztrejtvény, röstelkedve mondom, de idegileg nagyon pihentet. És a felelősség egy másik emberé, nem az enyém, ő találja ki azt a sort.
De mégis ön az, aki közvetíti…
Az meg az én felelősségem, igen, de az másodlagos.
Október elején, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott születésnapi ünnepségen és könyvbemutatón Ferencz Győző a laudációjában megemlékezett arról, hogy ön minden megjelenő kötetével újragondolja és újrapozícionálja addigi költészetét. Fontos, mindig újra- és újra elővenni, hozzátenni ezekhez a versekhez vagy éppen elvenni belőlük?
Nem minden kötetemben, hanem minden válogatott kötetemben történik ez. Hat vagy hét válogatott kötetem volt, és Győző is ezekre utalt. Amiben új anyag van, azt nem lehet újrapozícionálni, az úgy új, ahogy van. De a válogatottakban valóban, mindig át is csoportosítottam, másként válogattam, mint ahogy eredetileg volt, és át is írtam szövegeket, címeket.
Miért tartotta akkor ezt fontosnak?
Nem találtam elég jónak őket. Én nagyon nehezen alakultam ki. Ez furcsa nekem magamnak is, de legalább tíz évet vett igénybe, harmincéves koromtól negyvenig, amíg elégedett lettem a mondataimmal. Nem voltam se csodagyerek, se olyan, akiből hirtelen kipattantak a dolgok. Nekem nagyon meg kellett küzdenem az írói tudásomért.
Ez azt is jelenti, hogy nehezen engedi el a szöveget?
Igen, nehezen engedem el.
És van olyan, amikor mégis ki meri jelenteni, hogy végleges a szöveg, befejeztem, pontot teszek a végére?
Útérintő című kötetemre, amely ötszáz oldalas – összegyűjtött verseim könyve –, azt mondják, hogy válogatott, mert kimaradtak belőle versek, de én már szóltam egyik-másik kritikusnak, hogy azok végleg kimaradtak, azokat én kidobtam, azok nincsenek.
Nem fáj értük a szíve?
Nem, nem sikerültek, nem szabad őket megőrizni. Ki kell-e adni azt a munkát, amit a költő nem akart kiadni, hanem meghagyott füzetekben, a fiókban? Ha ő nem akarta, akkor nem kellene kiadni, akkor sem, ha van benne néhány nagyszerű darab. Mindig azt kell követni, amit az író akar, és mindig azt kell csinálni, amit a halott akar. Azt hiszem, a vita erről hosszú ideje tart már, és fog is tartani, amíg világ a világ.
