Életének 90. évében elhunyt a legnagyobb kortárs amerikai költő, John Ashbery, aki költőgenerációkat inspirált, és összezavarta W.H Audent.
Ashbery 1927-ben született a New York-i Rochesterben. Gyerekkorát egy Sodus nevű település almafarmján töltötte, ahol épp annyi hó esett, hogy nyolcévesen ihletet kapjon hópelyhekről és nyulakról szóló első verséhez, a The Battle-höz. Első verseit középiskolája, a Deerfield Academy lapjában közölte. A Harvardon megismerkedett Kenneth Kochhal és Frank O’Harával; James Schuylerrel kiegészült kvartettjüket a későbbiekben az avantgárd New York-i iskolaként emlegették, bár Ashbery szerint csak annyi volt a közös bennük, hogy mindannyian New Yorkban éltek. Első kötete, a viszonylag hagyományos verseskötetnek mondható Some Trees 1965-ben jelent meg W.H. Auden előszavával.
1962-es kötete, a The Tennis Court Oath (melynek címe Jacques-Louis David 18. századi festményére >>is<< utal) megjelenésekor egy kritikus azzal vádolta, hogy érzékenység, érzékiség, sőt egyenesen mondatok nélkül hozza létre a verseit. A kötet után Ashbery elgondolkodott azon, érdemes-e folytatni, hiszen senkit sem érdekel a költészete, ám az 1966-os Rivers and Mountains bebizonyította, hogy nagyon is érdemes volt– a National Book Award döntősei közé került.
Ashbery már egészen fiatalon leszámolt a költői konvenciókkal, és líráját inkább a zene és a vizuális művészetek alakították, különösen az absztrakt expresszionista festők. Versei arra kényszerítették az olvasókat, hogy felejtsenek el és gondoljanak újra mindent, ami a költészetről a fejükbe volt, csakúgy, ahogy az absztrakt expresszionisták kérték a festészetről alkotott elképzelések újraértelmezését. A festészet iránti vonzódás nem véletlen, Ashbery festőnek készült és órákat is vett, ám rájött, hogy verset írni sokkal egyszerűbb. Kísérletező versei zavarba ejtették a kortársakat és a kritikusokat, még Auden is összezavarodott az olvastukon. Olyannyira, hogy miután Ashbery A fák című versét (magyarul Gergely Ágnes fordításában olvasható) választotta a Yale Younger Poets Prize nyerteséül, bevallotta, hogy egyetlen szót sem értett belőle - ám ez nem akadályozta meg abban, hogy őt tekintse azon írók egyikének, akik a leginkább formálták költői nyelvét. Joan Didion egyszer csak azért ment el egy Ashbery-felolvasásra, mert meg akarta határozni, hogy pontosan mit is akar mondani a verseivel a költő.
Ashbery tisztában volt azzal, hogy összezavarja az olvasót, egy interjúban egyenesen arról beszélt, hogy ha igét képeznének a nevéből, a „to ashbery” bizonyosan azt jelentené, hogy halálosan összezavarni valakit. Bár a kritikusok szerint lírája elérhetetlen és megfoghatatlan a nagyközönség számára, Ashbery azt akarta, hogy versei minél több emberhez eljussanak, hiszen az egyedüllétről szólnak, a gondolkodás és a következtetések levonásának bonyolultságáról, ily módon pedig elérhetőek mindenki számára. Úgy gondolta, költészete a tudás vagy tudatosság közvetett útjait reprodukálja vagy utánozza, amire a klasszikus mintákat követő költészet nem alkalmas.
Fő művének Self-Portrait in a Convex Mirror című hosszúversét tartják, amit az azonos című, 16. századi Parmigianino-festmény inspirált.
A művészetkritikusként is elismert Ashbery egybemossa benne a festmény kritikáját a meggyötört, huszadik századi elméről szóló értekezéssel. A verset Önarckép konvex tükörben címmel Krusovszky Dénes és Lanczkor Gábor fordította magyarra.
Az üveg csakis azt tükrözhette, mit ő látott,
Mely célnak épp elég volt: arcképe
Fölkenve, bebalzsamozva, 180 fokos szögbe vetítve.
Az adott napszak, vagy a fény sűrűsége,
Mely arcához rögzül, eleven
Épségében őrizte meg az érkezés ismétlődő
hullámaiban. A lélek megalapítja magát.
De milyen messze úszhat ki a szemen keresztül,
Hogy még biztonságosan visszaérjen? (in.: Tiszatáj/2017 február; forrás: Krusovszky Dénes/Facebook)
Azonos című 1975-ös kötetéért Ashbery megkapta a Pulitzer-díjat, a National Book Awardot és a National Book Critics Circle Awardot is. Életében egyetlen kötete sem jelent meg magyarul.
