Fotók: Valuska Gábor
A közép-európaiság mára elhalványodott fogalom Claudio Magris szerint, aki elsősorban utazó, másodsorban Nobel-díjra is mindig esélyes olasz író, nem mellesleg a legkozmopolitább vidéki. A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége Claudio Magris, aki a Budapest-díjat is átvette, bár nem Tarlós Istvántól, hanem Csomós Miklóstól.
A könyvfesztivál idei díszvendége Günter Grass, Bret Easton Ellis vagy Umberto Eco után az olasz Claudio Magris, aki a nyolcvanas évektől kezdődően írásaival nemcsak a Dunát, hanem a közép-európaiságot is meghatározta. Magris a trieszti egyetemen tanít modern német irodalmat 1978 óta, rendszeresen ír olasz újságokba, alapvetően esszéistaként jegyzik. Esterházy Péterrel beszélgetett, Mélyi József kérdezett: két jó kedélyű, az irodalom nyelvi jellegében egyetértő író találkozott. Claudio Magris több könyve is megjelent magyarul: Duna, Egy másik tenger, Kisvilágok és Vaktában, Egy másik tenger, Hangok,
"Kicsit olyan ez a fogalom, mint a rágógumi, bármerre lehet nyújtani" - válaszolt Claudio Magris arra a kérdésre, hogy mit is jelent az író által sokat használt Közép-Európa. A kifejezés a 19. században született, amikor a régió jelentős része még osztrák-magyar uralom alatt állt, majd később a német, illetve szovjet megszállás elleni tiltakozás metaforájává vált, a globalizáció terjedésével azonban csökken a jelentősége. Nápolyinak lenni és és nápolyit alakítani nem ugyanaz, utalt Magris egy trieszti íróra, aki szerint ha sokat beszélünk egy fogalomról, akkor ahhoz kezdünk alakulni.
Magris szövegeinek központi fogalma a közép-európaiság, amit egyfajta “védelmi metaforaként lehet értelmeni, olyan kultúraként, ami esetleg kellemetlenséget is okozhat”. Az író szerint ma főleg földrajzi és geopolitikai értelemben használjuk a közép-európasiág fogalmát, ami az utóbbi években eltűnni látszik. “A nyolcvanas években a közép-európaiság emancipációs mozgalom volt” - tette hozzá Esterházy, aki szerint Magris fontos tette volt, hogy “mozgásban tartotta a fogalmat”. A fogalom a nyolcvanas években ért a csúcsára Milan Kundera és Konrád György munkáival. Esterházy szerint kétfajta közép-európaiság van: a Magris-féle és a Danilo Kis-féle. Előbbi azt mutatja meg, mire lehetne képes a közép-európai ember, utóbbi esetében pedig többet láthatunk a brutalitásból.
Trieszti kötődése és kulturális beágyazottsága miatt Magrisról egyszer azt mondták, hogy a legkozmopolitább vidéki. “Világpolgár lehet mindenki, akár egy udvarban, akár egy városban él” - mondta erről Magris, aki Triesztben egy kis utcában nőtt fel. A provincialitás nem személyes döntéstől függ, tette hozzá a gondolatmenethez Esterházy, hanem a félelemtől: ki merünk-e menni a beszélgetésben felvázolt udvarról.
Konrád György Magrisról
"Éreztem, hogy mint egy bő köpeny, terül a vállára Trieszt, körülfogja, ha nem is írta még meg, de neki ez a város kifogyhatatlan téma, csak belenyúl a bő iszákba, és már fickándozik a kezében egy eleven anekdota, amely ki akar ugrani elénk az asztalra, és a poharaink között mint pici bábalak egy pompás kis jelenetet előad, aztán zsupsz, vissza a varázstarisznyába, mert a mester nyúl már egy másik fickándozó figuráért".
Magris munkássága erről a kilépésről szól. Utazik a Duna mentén, egy könyvnyi terjedelmet pár lépés alatt vagy egy elmében is bátran. Az utazás a megismerés metaforája, mert amikor kilépünk a biztos környezetből, rögvest kénytelenek vagyunk újraértelmezni önmagunkat. A Duna és a Kisvilágok szerzője utazásai esszék és regények határán alkot, és ahogy alkot, témáját is megteremti. A Duna nem lenne Magris nélkül olyan, amilyennek most ismerjük.
"Az utazó, miközben csorog az ő deltája felé, a táj tükrében nézegeti magát - a történelmi, természeti, művészeti pszichológiai tájéban, ami erdőt és hegyet völgyet, de várakat és városokat, és lélekszakadékokat és tudattalan-örvényeket is jelent. Ez a táj, létezésének tükre, az ő kicsi életének és a nagy történelemnek a kövületeit, valamiféle eltemetett, de bármikor klónozódni, új életre kelni kész DNS-nek a maradványait is tartalmazza. A Duna dicsőséges folyó, de egyben csupa halál és szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen" - összegez világhírt hozó könyvének új magyar kiadásához írott előszavában Claudio Magris.
Magris és Borges: miért ír az író
Magrisra a legnagyobb hatással minden bizonnyal a világirodalom egyik legérdekesebb írója, a bátran mágikus realista Jorge Luis Borges volt. Az irodalmi legendák azért jót, mert képtelenség eldönteni, mi igaz belőle, de állítólag Magris megpróbálta rávenni Borgest egy történet megírására, de nem érdekelte, így Magrisra maradt a munka. Így született meg a Nyomozás egy kard után. Magris egy interjúban ezt mondta erről: "Borges volt az, aki erőltette, hogy megírjam ezt az elbeszélést. Egyszer Velencében elmeséltem neki ezt a különös, extravagáns történetet, hozzátéve, hogy ebből csinálhatna egy kiváló novellát. Erre azt felelte: "Ez az ön életének a története, önnek kell megírnia." Igaza volt. Ettől a regénytől kezdve éreztem szükségét annak, hogy más történeteket is elmeséljek."
A Duna és az Egy másik világ szerzője a történelmi valóságról egy vívódásának adott hangot: ha a nagy struktúrák felől közelítünk, akkor a racionális folyamatok tűnnek fel, amint az egyes emberrel kezd foglalkozni az író, a történelem kaotikus rendszerré válik. A 19. századi írónak nagyjából Flaubert-ig nem kellett ezzel a kérdéssel foglalkozni, viszont neki már kell, és nem tudja megoldani ezt a helyzetet.
