Fotó: Valuska Gábor
A skandináv krimi egyik sztárszerzőjének tartott Lars Keplerről ma már sokan tudják, hogy álnév és valójában egy író házaspár, Alexandra és Alexander Ahndoril áll mögötte, akik tíz éve robbantak be A hipnotizőr című regényükkel (kritikánk róla ITT olvasható). Valójában pont a könyv sikere buktatta le őket, ugyanis akkora médiavisszhangot váltott ki, hogy mindenki tudni akarta, ki lehet Lars Kepler. A hipnotizőrt azóta további hat regény követte, svéd nyelven a Lazarus című kötetnél tartanak Joona Linna és Saga Bauer nyomozók hátborzongató kalandjai, magyar nyelven pedig a napokban jelent meg a hatodik könyv Nyúlvadász címmel. Keplerék nemrég Magyarországra látogattak, hogy bemutassák a Nyúlvadászt népes hazai rajongótáboruknak. A sorozat rajongói megnyugodhatnak: a Nyúlvadász ugyanolyan véres és fordulatos, mint az előző kötetek, és talán minden eddiginél jobban rezonál aktuálpolitikai eseményekre. Aki még nem olvasta Lars Kepler korábbi krimijeit, az először is pótolja, és egész nyugodtan kezdheti a Nyúlvadásszal, mert minden könyv egy-egy különálló rejtélyt dolgoz fel. A börtönbüntetését töltő Joona Linna nyomozónak és kollégájának, Saga Bauernek ezúttal egy sorozatgyilkost kell megfékezniük, aki ugyanazt a nyuszis mondókát játssza le az áldozatainak, mielőtt végez velük.
A skandináv krimik egyik erőssége, hogy aktuális társadalmi problémákra reflektálnak. Ez a Nyúlvadászra különösen igaz; több olyan üzenet vagy vélemény fogalmazódik meg benne, ami az elmúlt évek legfontosabb társadalmi témáival kapcsolatos. Általában ezek az üzenetek vannak meg először és ezek köré építik fel a történetet?
Alexander: Az üzenet szorosan összekapcsolódik a történettel, ezért nem is igazán tudnánk megmondani, melyik jut eszünkbe először. Mindenesetre a konkrét sztori és a karakterek születnek meg először, és persze velük együtt egy csomó társadalmi kérdés is felvetődik. A Nyúlvadász cselekménye pedig tökéletes keretként szolgált ahhoz, hogy a társadalmi igazságtalanságról beszéljünk.
Alexandra: De az igazság, vagyis inkább az igazságszolgáltatás egyébként is a krimik egyik legfőbb mozgatórugója. Gyerekkorunkban kialakul bennünk valamiféle kép arról, hogy mit jelent az igazság, és felnőttként rájövünk, hogy a világ minden, csak nem igazságos. Ezért van szükségünk arra, hogy ilyen történeteket írjunk, mert muszáj, hogy valami visszaadja az igazságba vetett hitünket.
Lars Kepler: Nyúlvadász
Fordította: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 2019, 496 oldal, 3980 HUF
Alexander: Ilyen értelemben a regényeink optimistának mondhatók, mivel egy igazságtalan kezdeti állapotból indulunk, de a végére eljutunk az igazságig, és ez nemcsak az olvasóknak, hanem nekünk, íróknak is ad valamiféle megnyugvást.
Alexandra: A regényeink annyiban a skandináv irodalmi hagyományokhoz is illeszkednek, hogy egy bűntett nemcsak az egyénre, hanem az egész társadalomra nézve tragédia, mert ha valaki gyilkosságot követ el, a közösség csődöt mondott ennek az illetőnek a nevelésében és e tekintetben ő is áldozat. Minket mindig a bűnös pszichológiája izgat a regényeinkben; az, hogy mi késztette a gyilkost arra, hogy így tegyen.
Alexander: Soha nem elégítene ki minket, ha elintéznénk annyival, hogy ez az illető gyilkosnak született, és kész. Ennél sokkal összetettebb dologról van szó.
A Nyúlvadász egyik fontos üzenete, hogy még a felső tízezer tagjai sem úszhatják meg a felelősségre vonást, és a regényben szereplő cselekményszál erősen kapcsolódik a #MeToo-mozgalomhoz. Szándékosan akartak a két évvel ezelőtti botránysorozatra reflektálni?
Alexandra: A Nyúlvadászt a #MeToo-mozgalomnál másfél-két évvel korábban írtuk, de az az igazság, hogy a regényeink mindig a jelenünkben játszódnak, és arról a társadalomról szólnak, amelyben élünk. Természetes, hogy ami az embereket, a közvéleményt foglalkoztatja, hatással van a regényeinkre, és íróként nekünk az a dolgunk, hogy odafigyeljünk ezekre a felhangokra. A #Metoo-ra is igaz, ami sok más társadalmi problémára, hogy már nagyon hosszú ideje „fortyogott a felszín alatt”, aztán egyszer csak felrobbant.
A svédek hogyan viszonyultak a Svéd Akadémiát érintő botrányhoz? Ez is olyasmi volt, amiről évek óta mindenki tudott, vagy épp ellenkezőleg, mindenkit megdöbbentett?
Alexander: Nem szűkíteném le ezt a problémát a Svéd Akadémiára, ez nem kizárólag az Akadémiát érintette, hanem a társadalom minden szintjét. És ahogy korábban is beszéltünk róla, ezek az emberek abban a hitben élték az életüket, hogy bármit megúszhatnak, erre hirtelen azzal kellett szembesülniük, hogy ez nem igaz, és felelősségre vonják őket a tetteikért. A svéd médiában egymást érték a botrányok, nagyon hasonló folyamat zajlott le, mint az Egyesült Államokban.
Alexandra: Alig akadt olyan szakma, amit ne érintett volna, és nekem személy szerint csodálatos volt látni, ahogy mindez a felszínre tört.
Hogy látják, történt bármilyen változás a #MeToo hatására?
Alexandra: Remélem, hogy igen.
Alexander: Ha változást nem is hozott, legalább valamiféle tudatosságot igen. Azt mindenesetre remélem, hogy ez nem afféle „álszent odafigyelés”, és nem is az elkövetők óvatosságát szolgálja majd.
A Nyúlvadászban az elmúlt évek egyik legfontosabb politikai és társadalmi kérdése, a menekültválság is megjelenik. Nagyon markáns véleményt fogalmaznak meg arról, hogy elsősorban kik húznak hasznot ebből a válságból.
Alexandra: Ez ugyancsak ahhoz a témához kapcsolódik, hogy valójában ki az áldozat.
Alexander: Amint azt a feleségem korábban említette, nem lehet elkülöníteni a regényeinket a valóságunktól, a jelenünktől. Egész Európát a menekültválság foglalkoztatta 2015-ben, amikor a Nyúlvadászt írtuk. Ráadásul borzasztóan hangosak volt a menekültellenes hangok, felerősödött a menekülteket lejárató propaganda.
Alexandra: Nálunk Svédországban is van populista párt. Nem ők vannak kormányon, de amikor kitört a menekültválság, és terrortámadások történtek Európában, úgy érezték, eljött az idejük.
Alexander: Ezért is akartunk egy ettől gyökeresen eltérő képet festeni a menekültválságról a Nyúlvadászban.
A hetedik kötetnél tartó krimisorozat két főszereplője Joona Linna és Saga Bauer nyomozók, akiknek a múltjáról mindig csak morzsákat hintenek el a regényekben. Hogyan döntik el, hogy mikor mennyit áruljanak el róluk? Mennyire dolgozták ki az élettörténetüket? Elvégre, amit egyszer leírtak, azt egy későbbi regényben már nem változtathatják meg.
Alexandra: Ez nagyon jó kérdés. Valahogy úgy vagyunk velük, mint a barátokkal vagy kollégákkal, akiket ugyanúgy fokozatosan, lépésről lépésre ismerünk meg.
Alexander: Igaz, hogy a múltat nem változtathatjuk meg, de valójában nem is ismerjük teljesen a múltjukat. Még nem meséltek el nekünk mindent. Joona és Saga múltja ilyen értelemben még lezáratlan.
Alexandra: Azért is jó írónak lenni, és regénysorozatot írni, mert bármikor megtörténhet, hogy egy nap bekopog hozzánk valaki, és megkérdezi tőlünk: „Na, megismertek?”
Nagyon bonyolult koreográfia szerint mozgatják a szereplőket, rengeteg a mellékszál és a mellékszereplő, akikből csak később lesz főszereplő. Alaposan végiggondolják a történet minden mozzanatát, mielőtt nekikezdenének a megírásának?
Alexander: Igen, post-it cetlikre jegyzeteljük, hogy melyik fejezetben melyik szereplő mit csinál, és ezeket a kis cetliket egy hatalmas falra ragasztjuk. Így pontosan követni tudjuk, melyik szereplő hol van a történetben, hol keresztezik egymást az útjaik, ezáltal sokkal áttekinthetőbb a cselekmény. Ezért is töltünk hónapokat a sztori kitalálásával, csak állunk a fal előtt, újabb és újabb cetliket ragasztunk rá, és közben alaposan átbeszéljük a sztorit.
Vagyis szinte ugyanannyi időbe telik kitalálni a regényt, mint megírni azt.
Alexander: Mondhatni igen.
Alexandra: De közben megesik, hogy a szereplők nem úgy viselkednek, ahogyan elterveztük. Nagyon furcsa dolog ez.
Alexander: Néha annyira megkedvelünk egy szereplőt, aki eredetileg a gyilkos egyik áldozata lett volna, hogy meg akarjuk menteni. És akkor ki kell találnunk, hogyan maradjon életben. Ilyenkor le kell cserélnünk a falra ragasztott jegyzeteket, és új cetliket kell tennünk a helyükre. Szóval nem egyszerű.
Több magyarországi kiadótól is hallottam, hogy a skandináv kriminek csak pár éve van, aztán lecseng. Ehhez képest abszolút töretlen a sikere, sőt, a tévésorozatok ‒ mint A híd vagy a Bordertown ‒ mintha csak ráerősítettek volna. Milyennek látják a skandináv krimik jövőjét?
Alexander: Svédországban már a hatvanas évek óta népszerű ez a zsáner, és Amerikában sem csökkent az olvasótábora.
Alexandra: És mi is hallottuk, amit említett: hogy úgyis nemsokára lecseng, nem tart örökké. Én viszont azt gondolom, hogy az emberek mindig is kíváncsiak lesznek a jó sztorikra, és az, hogy ezekben a regényekben igazságot szolgáltatnak, csak még jobban fokozza a népszerűségüket. De a krimi műfaja egyébként is annyira gazdag, gyakorlatilag korunk realista regényének lehet tekinteni, mivel arról a korról és világról szól, amelyben élünk, és társadalmi problémákat, morális dilemmákat vesz górcső alá.
Lars Kepler új krimijében egy nyuszis mondóka köti össze az áldozatokat
Joona Linna már két évet letöltött büntetéséből a Kumlai Zárt Fegyintézetben, amikor a rendőrség segítségért fordul hozzá egy magas rangú személy brutális meggyilkolásának ügyében. Hamarosan bizonyosságot nyer, hogy az elkövető egy sorozatgyilkos. Lars Kepler: Nyúlvadász Fordította: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 2019, 496 oldal, 3980 HUF Áldozatai közt az egyetlen összekötő kapocs az, hogy haláluk előtt valamennyien kaptak egy hangfelvételt, amelyen egy gyerekhang egy nyulakról szóló mondókát ismételget.
Világszerte igaz, hogy sokkal több krimit és romantikus regényt olvasnak, mint szépirodalmat. Ez sok egyéb mellett persze azt a kérdést is felveti, hogy egyáltalán miért ragaszkodunk még mindig ilyen mereven ezekhez az irodalmi határvonalakhoz.
Alexandra: Ezzel kapcsolatban muszáj megemlítenem egy anekdotát, mert tökéletesen illusztrálja, hogy miért szeretek krimiket írni. Amikor A hipnotizőrt írtuk, teljesen paranoiás lettem, mivel akkoriban még nem akartuk, hogy a világ megtudja, valójában mi írtuk a regényt. Ráadásul a saját lakásunk alapján rajzoltuk meg a regénybeli hipnotizőr lakását, mert olyan logikusnak tűnt. Tudtuk, hogy mi hol van a konyhában, hol a tévé, satöbbi, satöbbi, de végül annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy minden este ellenőriztem, be van-e zárva a bejárati ajtó. Végül muszáj volt elköltöznünk a lakásból, hitelt akartunk felvenni az új lakásra, és amikor bementünk a bankba, a bankigazgató személyesen odajött hozzánk, elmondta, hogy mennyire tetszett neki a könyvünk, és alacsonyabb kamatra kaptunk tőle hitelt. A hipnotizőrnek köszönhetően hirtelen híresek lettünk, mindenki kezet akart fogni velünk. Kiléptünk a bankból, lementünk a metróhoz, ahol a jegyellenőr is felismert minket, és elmondta, mennyire imádta a könyvünket. Nem tudnék még egy olyan irodalmi zsánert mondani, amit a társadalom minden rétege ugyanúgy olvas, és ami ráadásul a társadalom minden rétegéről szól. A krimi a legdemokratikusabb irodalmi műfaj, és ezt nagyon szeretem benne.
Alexander: Van egy csomó nagyra becsült egyetemi tanár, akik költészetet tanítanak, de esténként krimit olvasnak. Persze sokan közülük ezt soha nem vallanák be.
Alexandra: Azért is örülök, hogy krimiket kezdtünk írni Alexanderrel, mert sokkal közelebb kerültünk az olvasókhoz, mint a szépirodalmi könyveinkkel, amiket addig írtunk. Sokkal bátrabban közelítenek felénk, mint azok, akik a szépirodalmi könyveinket olvasták. És mi egyelőre nagyon élvezzük, hogy krimit írunk.
És mi a helyzet más írókkal? Ők mit szóltak, amikor megtudták, hogy maguk rejtőznek a Lars Kepler-álnév mögött?
Alexandra: Teljesen megdöbbentek, amikor kiderült, hogy mi írtuk A hipnotizőrt. Van, akit szó szerint letaglózott a hír, mások viszont kedvet kaptak a krimiíráshoz.
Alexander: De olyan is van, aki a mai napig nem köszön nekünk.
Szerző: Orosz Anna
