Kondor Vilmos megalapozta a magyar krimit

Kondor Vilmos: Budapest novemberben

Agave Könyvek, Budapest, 2012, 320 oldal, 2533 Ft

A hard-boiled krimi magyar úttörője, Kondor Vilmos élénk viták célpontja, sztárolt és fitymált szerző egyszerre, sikere viszont vitathatatlan, csakúgy, mint az a tény, hogy az ő kötetei emelték a mainstream kritika ingerküszöbe fölé a korábban lenézett műfajt: a krimit. Irodalmárok és nem szakmabeliek egyaránt felkapták a fejüket a 2008-as Budapest noirra, amely azóta ötkötetes sorozattá bővült – és egyelőre legalábbis – lezárult az idén megjelent Budapest novemberben című, 1956-ban játszódó darabbal.

                                                                                                                                                (forrás: Wikipedia)

Kondor valós kilétét illetően kezdettől fogva találgatásoknak van kitéve, de ha hinni akarunk a fülszövegben és a könyvsorozat honlapján közölt hivatalos életrajznak, akkor egy 1954-es születésű, a párizsi Sorbonne-t megjárt, jelenleg egy nyugat-magyarországi városban dolgozó matematika- és fizikatanárról van szó, aki saját szórakoztatására kezdte írni a Gordon-történeteket. Számos jel mutat azonban arra, hogy Kondor Vilmos álnéven ír, és a rejtély, amely még mindig izgatja közönségét, kétségkívül jót tesz a könyvek suttogó propagandájának. Köteteit számos nyelvre, köztük angolra, németre, hollandra, lengyelre, olaszra és franciára is lefordították. Pozitív kritikai visszhang kísérte mindenütt, a Budapest noirnak már megfilmesítési jogai is elkeltek. A Budapest-sorozat tehát kétségtelen sikertörténet.

Valahányszor magyar alkotók angolszász zsánerrel próbálkoznak, az eredmény mindig csak olyan, mintha. A Kisváros című sorozatban a gengszterek olyanok, amilyennek egy olyan forgatókönyvíró/rendező/színész képzeli, aki életében nem találkozott még bolti szarkával sem. Árpa Attila trashfilmjének (Argo) szereplői úgy viszonyulnak Guy Ritchie alakjaihoz, mint az általános iskolai farsangi bálon Batmannek öltözött kisfiúk Nolan Sötét Lovagjához. A Szurdi Miklós Privát kopójában Simon Zoltán magándetektívet alakító Kern András pedig amerikai társaihoz képest legjobb esetben is csak aranyos. A zsánerek mindig izgatták a hazai alkotókat, és számos lelkes és amatőr krimiutánzat született filmen és könyvben is, de a végeredmény még akkor is középiskolás maradt, ha történetesen kiváló művészek fogtak bele. Ennek egyetlen oka van: nem vagyunk képesek felismerni, hogy a műfaji könyvek és filmek sajátos, kidolgozott formanyelvvel, jól bevált, kikristályosodott dramaturgiával, tetszőlegesen váltogatható klisékkel és pszichológiailag kipróbált hatásmechanizmussal dolgoznak. Tulajdonképpen minden zsáner egy önálló rendszer, amely különböző módokon ér el különböző hatást a befogadóban. Aki ezt nem tanulja meg, és nem tartja tiszteletben, sosem fog jó krimit, horrort, sci-fit, thrillert írni. Kondor Vilmos megtanulta.

Olvasd el a Könyves Magazin Kondor Vilmossal készült interjúját!

Kondor felvállaltan Dashiell Hammet, a hard-boiled atyja nyomdokain lépdel, Véres aratás című regényéből több részletet is intertextualizál - ebből volt is kis balhé a Budapest noir megjelenésekor, de ez szóra sem érdemes. Valóban érezhető Hammett hatása, főként bizonyos karakterek színezésében és a tökös párbeszédekben. Azt is nehezen hiszem, hogy a Budapest-könyvek protagonistája, Gordon Zsigmond ne whiskeyzne szívesen Sam Spade-del alkalomadtán. Spade-del leginkább arroganciába hajló rámenőssége, indulatos természete, gyorsan elszaladó ökle, a kívülállókra jellemző tisztánlátása és rendíthetetlen tartása rokonítja, ugyanakkor Gordont intellektuálisabbnak és finomabbnak érezzük, valamint tisztább jellemnek is Spade-nél, így könnyebben tudunk azonosulni vele.

És van még egy lényeges különbség: Kondor könyvei egyszersmind történelmi krimiként is megközelíthetők. Imponáló részletességgel térképezi fel Budapest közlekedési és úthálózatát, vendéglátását, a zivataros időszakok válsággasztronómiáját, jellegzetes figuráit, szórakozási szokásait, egyszóval a hétköznapi élet kereteit, rutinjait, a mögötte meghúzódó életszemléletet, és ezáltal elevenné, átélhetővé teszi számunkra a nem is olyan távoli, mégis a történelmi archívumok fekete-fehér szekciójába utalt korszakot. Hammettnek nem kellett világot építenie, elmagyaráznia a kort, megfestenie a várost, hiszen kortárs olvasóinak szánta műveit - a közeg, amelyben történeteit működtette, adott, közös tudás volt. Ennyiben Hammett szövegeihez képest sokkal magyarázóbbak, részletezőbbek Kondor írásai, ami egyfelől igen erős atmoszférát eredményez, másfelől némiképp a szövegek húzása, feszessége rovására megy.

Ezt azonban nem sajnáljuk, hiszen nem az érdekel bennünket igazából, hogy ki a gyilkos, vagy sikerül-e igazságot tenni, hanem az, hogy maradhassunk még egy kicsit világában, voyeurködhessünk még kicsit Kondor '30-as, '40-es, '50-es évekbeli Budapestjén, hadd kortyoljunk bele az Abbázia cikóriakávéjába, hadd szívjuk Gordon Lucky Strike-jának kaparó füstjét, hadd maradjunk még kissé Gordon élettársának, Krisztinának elbűvölő társaságában, hallgathassuk a szerkesztőség írógépkopogását. A Kondor-krimik intim viszonyt alakítanak ki bennünk Budapesttel, jelentéktelen mellékutcák, lélektelen csomópontok, jellegtelen épületek, ritkán látogatott városrészek kapnak történetet, válnak személyes Budapest-képünkben jelentésessé.

A történelmi olvasatot csak erősíti, hogy a Budapest-könyvek szerzője alapos és értő módon térképezi fel és szálazza szét számunkra a század első felének szövevényes politikai viszonyait. Nem csupán díszletet fest, és nem a történelemkönyvet mondja fel, értelmezni próbálja és segít számunkra is megérteni e zaklatott időszak viszonyait, dinamikáját. Történelmi hitelességét nem tudom ellenőrizni, hiszen ahhoz legalább olyan kiterjedt kutatómunka szükségeltetne, mint amit Kondor végzett el a regényírást megelőzően, de úgy sejtem, fontos mozzanatokat, összefüggéseket hoz felszínre, realisztikus ábrázolásmódja pedig, amelynek köszönhetően élettel és személyiséggel tölti fel a történelem papírízű alakjait, újabb rádöbbenést vált ki belőlünk: makacs illúzióink ellenére mindez bármikor megtörténhet még egyszer, sőt, talán már történik is.

A regények legfőbb sármját maga Gordon Zsigmond személye adja. A jól kidolgozott, hihető, szerethető karakter sajátosan magyar változata a hard-boiled krimik keménykötésű nyomozóinak. Kondor csillagos ötösre mondja fel a leckét Gordon alakjával, ám a klisékhez való viszonya ennél sokkal rafináltabb. Használja, érti, érzi és jó érzékkel adagolja őket, ritkán válik kínossá. Ugyanakkor ki is forgatja magukból ezeket a sztereotip mozzanatokat, mintha kivenné a hamburgerből a húspogácsát, és gyulai kolbászt rakna a helyébe. Ráadásul mintegy szórakozásból, az értő olvasóval összekacsintva ironizál is a klisékkel (főként kulturális utalásokkal, a zsáner történetére való szellemes, finom rájátszással), és ezzel az öniróniával – amely szerencsére ízléses határokon belül marad – megóvja a folyton ugrásra kész pátosztól a történeteket.

Nem szabad azonban hallgatnunk a kötetek gyengéiről sem. 2008 óta évente egy Budapest-kötet látott napvilágot: Budapest noir (2008), Bűnös Budapest (2009), A budapesti kém (2010), Budapest romokban (2011) és a Budapest novemberben (2012). Ez irtózatos munkatempó, amely sajnos magában hordozza az ingadozó színvonal veszélyét és ez Kondornál is beigazolódik.

Előfordulnak lötyögős szöveghelyek, valódi íz és szín nélküli üresjáratok, kidolgozatlan jelenetek, kényelmes közhelyek, következetlenségek és olykor sajnos rossz mondatok is. Világos, hogy a mainstream szépirodalmi kritika elvárásait nem szabad és nem is kell számon kérnünk egy szórakoztató regényen, viszont a jó mondat és a kifésült, kompakt szöveg követelményét igenis elvárhatjuk, hiszen az apró bosszúságok az olvasót megakaszthatják a mű élvezetében. Tudjuk azt is, hogy az üzletben nincs pardon, ha brandet akarunk építeni, nem várhatunk tíz évet két könyv között. Ezt a tempót, és az ebből eredő szerkesztettségbeli hiányosságokat mégis hibának kell felfognunk. E tekintetben egyébként a záró darab a legkiforrottabb. Olyan regénytechnikai eszközöket használ (nem látványos dolgok ezek, egyszerűen csak a szakma), olyan gördülékeny és egyenletes a szöveg minősége, amely miatt csak jobban sajnáljuk, hogy pont most ér véget a sorozat.

Vigasztaljon bennünket a tudat, hogy kedvenc újságírónktól nem kell végleg búcsúznunk, a szerző ugyanis folyamatosan írja 1956 előtti időpontokban játszódó Gordon-novelláit, amelyek közül egyet már olvashattunk is az Új Forrás 2010/7. lapszámában. Ahogy a Könyves Magazinnak adott interjújában bevallja: „Tele vagyok történetekkel, és Gordontól nem szeretnék búcsút venni, mert az az igazság, hogy jobban megkedveltem, mint ahogy azt az elején gondoltam."

Falvai Mátyás